A busmanoknak nincs szükségük parfümre. Főleg akkor nincs, amikor vadászni indulnak. Ezzel nem róluk mondunk rossz véleményt, s nem is a parfümöket ítéljük el, csupán egy összefüggésre mutatunk rá. Eszerint, amikor a kis busman elindul, hogy álljon hosszú, méla lesben, majd jó sokat szaladjon, akkor — és éppen akkor — egy mégoly minőségi parfüm illatával nem tanácsos „orránál fogva" elriasztania a vadat. Amit orrunkkal felfogunk, ugyanúgy elriaszthat, mint amennyire vonzó is lehet. A vad elfut amiatt, ami bennünket esetleg odavonzana. Néhány vadász ilyenkor valami bűzös, nagyon természetes dologgal keni be magát (ne cifrázzuk: állati eredetű szarral), így semlegesíti saját szagát, illetve szelídíti önmagát a természethez. A cél szentesíti az eszközt. Ám a busmanoknak más tekintetben sincs szüksége az európai (például amerikai és japán) értelemben vett illatosító szerekre. Náluk nem azzal töltötték az időt hosszú évszázadokon, sőt, évezredeken keresztül, hogy egyre rafináltabb módokon hívják fel önmagukra a másik ember figyelmét — bezzeg nálunk már az ókori görögök is tudták...
Mi bezzeg jól megadtuk a módját! (Varietas delectat.) Nézzük például ruházatunk módosulását! A divat nem pusztán a hőmérsékleti viszonyokra figyel, elég csak a sapkák (ezek elvileg egyfunkciósak, kizárólag a fej melegítésére, melegen tartására szolgálnak) különböző formáira gondolni. Nos, a sapkák a legkülönfélébb módon változnak, hol szinte a fejünkre tapadnak, hol toronyként emelkednek fölénk, nem beszélve a köztes variációs lehetőségekről, s koronként nem mindig ugyanazt tartjuk hordhatónak. Van, amikor a lehető legtermészetesebb, s van, amikor a legeslegtermészetellenesebb darabok hódítanak. A mi kultúránkban a parfüm ugyanígy változik. Ma már dédnagyanyáink akkoriban csábításra alkalmas illata nem feltétlenül váltana ki belőlünk olyan hatást, mint amilyennel annak idején dédnagyapáinkra volt. Az illatok egyrészt egymásra épülnek, új alkotóelemek szorítanak ki régebben divatosakat, másrészt életvezetésünk, s némileg a természetünk is megváltozott, és ezt a parfümházak figyelemmel kísérik. Nekünk sem, de a busmanoknak sem kell ezekért szégyenkezni.

Jelentős vacsorára készülvén, leginkább akkor, ha zárt helyre igyekszünk majd, semmiképpen ne szórjuk be magunkat legerősebb parfümünkkel. (Szabad téren kicsit többet engedhetünk meg magunknak, de csak a mondénség kedvéért.) Ha nálunk van a lakoma, az asztalt ne díszítsük diadalmasan illatozó virágokkal! Színházban nem kell ugyanilyen szerénynek lenni! Ne használjunk egyszerre több fajtát!

A parfüm kicsit olyan, mint az álom. Mindenkinek saját parfümje lehet. Illatunk és álmaink még akkor is hozzánk tartoznak, ha erről mit sem tudunk. Velünk változnak: gyerekkorban (a szülők parfümjével olyanok vagyunk, mintha a cipőjükbe bújtunk volna!), kamaszkorban (nagy vágyak...), felnőtt és érett (?) korszakainkban mindig más határozza meg világunkat. Más-más parfümöt kíván korától függően az ember, a személyes ízlés, de a szeszély is szerepet játszik ebben, s egyik sem alább való a másiknál. A parfümök és az álmok persze nem mindenben hasonlítanak egymásra. Álmainktól - főleg rémálmainktól - nemigen tudunk szabadulni, míg egy rémes dezodort, amit rosszul választottunk ki, szerencsére igen könnyen kidobhatunk, s kereshetünk olyat, amivel harmonikusan lehet együtt személyünk, hogy aztán ismét hozzánk tartozhasson az illatunk. S nem feledhetjük azt sem: egy másik ember álmainak szereplőjévé válni, ez talán legnagyobb lehetőségünk. (Ne rontsuk el azt az álmot.)

Parfüm absconditusnak, rejtőzködő parfümnek hívhatjuk azt az illatot, amely tartózkodó, s csak a kiváltságosok, akiket igazán közel engedünk magunkhoz, kizárólag azok érezhetik igazán az illatát, amilyenné rajtunk vált. Ilyenek a friss és tiszta bőrt idézők, ezek szinte összeolvadnak viselőikkel, de ilyenné tehetünk erősebb illatot is, ha kevesebbet permetezünk belőle - rajtunk múlik. Szordínós parfümnek, vagy pianónak (netán pianissimónak) is hívhatjuk, sokszor intimitásban, hatásban felülmúlják a fortékat, fortissimókat, vagy a nagy mennyiségben felvitteket. Mégis, mindkettő típusnak megvan a helye az életünkben, egyik sem helyezhető a másiknak elébe.

Budapestet elhagyván, méhész barátunkhoz indulva, megnézendő munka közben, ne locsoljuk be magunkat semmivel! Sok bosszúságot takaríthatunk meg ezzel mind a rovartársadalom, mind a magunk számára. Vigyünk inkább egy szivart, az a csípések ellen is hatásos lesz. (Emlékeznek még a busmanokra? A méhészek titkos szövetségben vannak velük...)

Amikor a homo hungaricus (a homo sapiens egy szinonimája, nem egyenlő a h. budapestiensisszel) első parfümjének beszerzésére adja fejét, figyeljen egyre s másra. A legtöbb jó parfüm megismerszik arról, hogy a híre megelőzi. A hírről érdemes ismerősöktől értesülni, de maguk a parfümházak is sokat tesznek róla, hogy a legalapvetőbb információk eljussanak hozzánk. Ezért nem árt már a kiválasztáskor a nevet és a leírást elolvasni. Az üvegek s a dobozok is sokat elárulnak arról, hogy mi van bennük. Mi több, az üvegben rejlő folyadék színe is szerepet játszhat. Persze legjobban akkor járunk, ha illatmintához jutunk.

Tanácsos, kezdetben kis adaggal kezdeni, például 7 vagy 30 milliliterrel. Továbbá ajánlott többet is kipróbálni, nem feledvén, hogy orrunkat nem kínozhatjuk egyszerre sokáig, mert kifárad (a sokszor érzett illatokkal telítődik, szinte immúnissá válik). A leginkább tetszőt, azaz nem mindegyiket, a bőrünkön is ki lehet próbálni. Nem érdemes bosszankodni utána otthon, hogy mást érzünk, mint a boltban, az illatdzsungelben. Jó tudni: a parfüm illata a bőrtől annyiban is függ, hogy másképp elegyedik aszerint, mit evett, netán ivott, dohányzik-e, mennyit és hogyan mozgott az ember! (Ha mindezt észben tartja, még inkább a homo sapiens egy szinonimája lesz a hungaricus.)

A parfümöt újabban frissen mosott, tiszta bőrre szokás felvinni. Nem mindig volt ez így. Hírhedt például a francia barokk királyi udvar arról, hogy nem mosakodtak, és a bűzt nagy mennyiségű sziszegő szappannal, vagyis illatanyagok felvitelével igyekeztek megszűntetni. Ebből a célból még a parókákat is illatosították. (És ah, azok a pálcikák, melyekkel fejüket, illetve azokat az édes kis állatokat, pardon, ja, igen, a tetveket vakargatták az illatos vendéghajtorony alatt!) Azóta több évszázad eltelt, már nem divat, a mosdás elengedhetetlenül szükséges. (Száműzném a Budapest Parfümből: zsúfolt, nyári villamoson, metrón megelégednénk már csak a mosdással is, csak szappant ha használnának!) Tiszta testen érvényesül leginkább a parfüm, ekkor együtt születik meg a természetes testszaggal, és a következő fürdésig, zuhanyzásig együtt lélegzik vele.

Legnagyobb városunk, Budapest, felejthetetlen illatélményekkel gazdagít bennünket és az idelátogató külföldieket. Ez utóbbiakat még akkor is, ha nem töltheti el őket ugyanaz a nosztalgia, amellyel mi gondolunk legnagyobb városunkra, Budapestre — vidékről vágyakozva. Büszkék is vagyunk rá, de erre akkor nemigen tudunk gondolni, amikor eszünket veszi utána a vágy, mert távol vagyunk tőle. Az emberáradat, a Duna finom homokját lebegtető víz, a távolban nagyot csobbanó halak, a reggeli, friss fű a parkokban, a lombok, s a kávé illata együtt talán utánozhatatlan keveréket alkot. (Talán, írjuk, mivel soha nem tudhatjuk, mi mindent tudnak utánozni a parfümök előállítói, van-e lehetetlen számukra.) Ez a Budapesthez kapcsolódó, közös, bár nehezen megfogalmazható élményünk. Ám vannak másfajta, személyhez sokkal inkább kötődő illatélményeink is. Sok irodalomkedvelő ember számára kedves Marcel Proust regényfolyamának (Az eltűnt idő nyomában) az a híres jelenete, ahol a múlt, az emlékek feltörése azért történik meg, mert egy egyszerű süteményt (Madelaine, azóta kultusz tárgya) mártanak a teába, úgy, ahogy azt gyerekkorban tették. Ugyanígy illatok is felidézhetik bennünk saját múltunk egy-egy szeletét, kelthetik bennünk néha akár a déja vu érzését is. A nagymama konyhájának illata, amikor kedvenc süteményünket sütötte, vagy a vattacukor vagy a törökméz a Margit-szigeten, netán a Városligetben. (A parfüm azért mégsem helyettesíthető Cavintonnal...) És a régi villamosok olajszaga — csak a Balaton-parti vasútnak van ilyen kisugárzása! Bárcsak egy egész Budapest Parfümcsaládot össze lehetne állítani!

A boldog ember sokszor az élet sűrűjében jár, nagy karcsapásokkal, néha meg-megáll, minden érdekli — persze nem minden egyformán —, kíváncsi, s kapcsolatba akar kerülni ezzel a mindennel. Nem csupán szemlélője, de aktív résztvevője a társaságának. Esetleg van hobbija is, amit hozzátartozói szeretnek, kifiguráznak, tiszteletben tartanak.

Összefoglaló célzattal megállapíthatjuk a következőket. Egyrészt. Vajon elképzelhető-e, hogy nyáron ugyanazt a parfümöt használjuk, mint télen, amikor szinte „megfagynak az illatok" (no és az orrunk)? A természet, a virágok első megmozdulása idején, tavasszal, ugyanazt, amit ősszel, mikor már beérnek a fél évvel korább indult folyamatok? Munkába indulva (vagy reggel) és szórakozáshoz (este)? Szüleink látogatásakor és barátunkhoz, barátnőnkhöz menet? Mikor gyermekünkért nyúlunk? Hosszú útra készülvén? Az orvosnál (esetleg fog-) vagy a bíróságon? Másrészt. Magunk döntsük-e el, hogy milyen illatot viselünk, vagy engedjük át annak a választás jogát, akit el akarunk csábítani? Ajándék parfümnek ne nézd a fogát? Az üveg határozza-e meg az illatot, vagy fordítva? Harmadrészt. Érdemes úgy meghalni, hogy nem ismerjük a jázmin, a tölgyfamoha, a tonkabab és a gólyaorr illatát? Vagy a pézsmáét, a cibetét és az ámbráét? Esetleg a belőlük készült legkiválóbb szerekét? (S jó-e, ha őket nem bántva, a kivonható illatanyagot kémiai úton állítják elő?)


Bónusz Trekk

FRANCISCO DE QUEVEDO Y VILLEGAS
Egy orr

Volt egy ember, egy orrhoz volt csatolva,
mely több volt, mint orr: győzedelmi zászló,
hatalmas fárosz, messzire sugárzó,
felettébb szőrös, óriás uborka,

szakállas kardhal, töprengő retorta,
szilaj elefánt, hanyatt fekve párzó,
nazálisabb, mint Ovidius Naso,
rossz helyre tett gigantikus napóra,

vezérlő gálya a nagy Armadában,
orr, melyhez Egyiptom gúlái: morzsák,
az Orr Tizenkét Törzse egymagában,

orr-abszolútum, mit nem bír le kórság,
orrnagy, táborrnok az orrok hadában,
a Hatalom, a Dicsőség s az Orrság.

Fordította: Havasi Attila