2008 nyár
Brane Senegačnik
„két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél
Brane Senegačnik
Szerelem
Két álom ömlik egybe a hangodban:
az éj kristály tavában
életem hallgatag napja.
Az emlékezet sötét aranyából
fű és szellő sarjad,
holt szavak és idegen terek
és milliárd sohase feledett csillag.
Ajkad és ajkam közt
szakadék tátong,
ahol az elveszett ég
liheg.
Két álom — ki osztja ketté?
Életünk órája
Ó, a nyári órák teljes semmisége
kertünkben!
Mint az emlékezet lágy koszorúja kerítés
kerítette körbe.
A köves ellipszisben
virágok táncoltak a csenddel:
érintetlen, skarlát csillagok.
A nap habjaitól kábultan
hallgatott a rigó
s szívébe rejtette a dalt.
A füvek ártatlan-zöld örvényében,
hol szellő szendergett,
eltűntek a fatörzsek
és a kertek virágos fedele
s a kékes márvány az égbolt csészéjében
álmainktól ragyogott.
Ó, a nyári kert tisztasága!
A vizes tálon méhek döngicséltek,
és mint a vágyak árnyai
a kívánatos levegőt kortyolgatták,
mi pedig közellétünket iszogattuk.
Leláncolt gondolatokét, megkötözött lelkekét,
szívünkkel a csillagokból, testünkkel a földből,
magunk fölé hajolva, mint a szomorú füzek
ültünk a kertben a fénycsóva és friss árnyak
közepett
és a remény éji Napját kortyolgattuk.
Szellő! Csendedben az élet
zenéjét hallhattuk.
A jázmin fehér lángjaiban
életünk ideje akkor
fenségesen lángolt:
remegő kezekkel
emeltük át
a nevetésen s a feledésen.
Feledhetetlen
E hang, mely a semmibe szalad,
mikor titokban érinti a létet,
nincs elfeledve sehol, soha,
hisz erő sincs már életre keltéséhez.
Ah, a források rózsája az éjjelből
alig halhatóan a magasba tör,
a fény selyem tiszta sírása,
az emlékezet szűzi pirkadása,
mindennek bőségében, mi eleven,
kiömlik életed...
A nyom, ködben a vonal, megszakad —
a visszhang eltéved a hallgatás eónjaiban.
A határon
Szavaid
elhalkulnak,
egyre súlyosabbak;
folyton elmosódnak
a kimondott
s a titkolt szavak
közti határok.
A halál medre
duzzadt fény-
folyam.
Éji jel
Az éj pillérei közt
üveg harangos a hold —
rikító vérsugárral
megvilágította
alakod.
A szélben fények lengenek,
csírájukban holt
jelek,
a szétmálló emlékezés legyintése,
a fájdalom sejtelemmel kimosott
fehér gyöngye.
Utolsó állomás
A lélek keserű itala és az emlékezet szedre,
Naponta hordozod őket beszédedben,
A derült ég agóniája mélyen a szívedben —
tested az álomnál is nehezebb.
Felkiáltasz s elesel. A csillag-romok nyoma oda,
a vizekben énekelő fényt se látod kéklőn.
Sötétség ölel körbe. Hangod, a fájdalom szeme,
álom nélkül lüktető. Könnyeid mögött félelmed egyre nő.
Betűk a sírkövön
Utcától utcáig,
folyosótól folyosóig
forró levegőben gázolok,
a végzetnek már semmi jele.
Csak ez a mozdulat, ez a pillantás, ez a gondolat,
értelmetlen összessége azoknak: útja egy folyosónak.
Mint a karé, mely nyugodtan a port letörli
az ismeretlen ember sírjáról.
Ez van, s tudomásom van róla.
Ám amikor a faliújságon nevedre lelek,
megbotlik a gondolat
és egy pillanat alatt elönt a vér:
szárnyait ismét tárni kész a valóság,
a víz fölé hatalmas fák görnyednek,
a csillagok s felhők játéka alatt elolvadnak a kétségek:
húsvéti harmat a remény-hamvakon,
A varázsszó: „Nyílj meg, tárulj fel ég!
„Csillagok, jertek és igyátok a vért!"
s a júliusi délután arany tengerében,
a lét tűzvészében
remegve, ismét világok születnek,
a csillagoknál is végtelenül tisztábbak,
s mindegyik a szív
egyetlen szócskája
a zöldes-kék határozatlanságban,
jóllehet
a sírkövön a betűk már sápadtak,
s a levegőben már semmi jele a végzetnek,
minden utamnak egy a célja:
„Többé sehova."
Két óra
Ennek a névtelen napnak —
délután tizenegykor —
vízcseppje a szemedben
világos és tiszta,
hajótörés, megfeneklett hajó,
mintha sohase lett volna,
sem a remény szétmart csontja.
Tizenegy órakor,
mikor szél csókolgatja,
túl sekély, hogy élni tudna.
Azokban az órákban, mikor nem látlak,
szemedben mély és zavaros víz árad,
szétdarabolt gondolataid s rothadó
szavaid tetemével telt.
A magány óráiban
szemed vize
a szív miatt sötét,
ám a halálnak túl mély.
Marche funebre*
Ma a koporsókra emlékezés a gondom.
Madársereg alakja, levegőbe falazva,
áttetsző falak közé, melyek színüket,
illatukat, és melegségüket
szétolvasztják,
megváltásért esedeznek hozzád.
Hullák puffadt karjai
feléd nyúlnak, ágaskodnak,
és kukacos nyelvek dalokat hörögnek könyörgőn.
Ma jól tudod:
semmiféle szavakkal való kockázás,
semmilyen élőlénnyel való számítgatás
nem hozhat neked megváltást.
Semmit se lehet kigondolni
anélkül, hogy meg ne térülne.
Mindig csak itt vagy:
a halál torkolatánál,
ahol tudatodba ismerősök és ismeretlenek kiáltásai
szövődnek.
Ma az elmúlás dagálya túl magas.
*gyászinduló
Staccato
Csak ez van:
remegése a középnek
s a lényeg,
mi nincs.
1989. 11. 28.
Belenyomódni
— a semmibe,
mint megmondatott —,
összerezzenni
s ezt elviselni.
Mindkettő lenni,
alanyeset nélküli névmás,
a jelentések végtelen különbözősége,
ezerféle háttér, pillanatnyi,
s mi rég volt, rajtuk ismételni,
mi nekik és nekünk örök,
mi itt és odaát van,
köztes dolog lenni
s hallgatás.
S áthelyeződni.
Jel
A magasban
egy fekete madár
a felhők grafitos árnyékában
elmerült —
nyoma
szívemet megvágta