Hideg vízzel lemosni még az arcot Még csenddel tisztelni meg
a reggelt

Futni menni és kiáltozni mint egy uraság Jó reggelt Napocska

Az első utca napfényes A második utca napfényes

Megittam egy pohár vizet és folytattam magamba az utam

Forró nyár a Gosposka utcán olasz lányok Feketék a Zvezda
parkban

Ez egy vesztes játszma és Ázsiától megöregszem

Szervusz Žiga Hi Paul Mindenki magában beszélget

Tej Újság Kenyér Joghurt Egyfolytában szól a rádió

Jól megmixelve A rendszer beszédhibája Te még csak te

Dühöng az ég Ez a vihar nem hoz megoldást Miközben
nézem

Úgy tűnik hogy a kékségben a repülőnél gyorsabb a madár Abban a kis részletben

Ott ahol élünk Organikus a kapcsolat a múlt és a jövő közt

Szirénájával majd ledönti ezt a hétfőt a mentő

Ezt a világot

Nyolcvan szekvencia naponta Egy szomorúság Egy elégedettség

A zaj kezet nyújt a zajnak a hang a hangnak szó a szónak

És ismét bűzlik és jól érzem magam A szavak nyitottak

Buddha elmélázása hosszabbá teszi a délutánt

Hamutartó Terítő Levél Még szól a rádió

Még szól a rádió

Juppiter,
Szaturnusz

és ezzel az ősszel még nem rendeztem a számlám
várj csak várakozz magadra
talán még találkozom veled utca
oldalt mindezzel a csendélettel
még mindig közel még nem
támasztottam meg a biciklimet kicsi táska kicsi
fiúcska

Az illúzió elterebélyesedik. Keveset beszélgetünk.
Semmi érdekes személyemet illetően.
Az 54 tévéprogram
nem elég.
A dolgok a dolgokhoz közelednek,
ünnepélyesebben távoznak, mint jöttek.
Köszönöm,
hogy csendben vagy.
Osztozom a várossal a képben,
ahol élek.
Az egyik őzikét fájdalom gyötri,
a többiek szemlélik,
a hajó a XX. századba
süllyed.

Október sápadt fénye,
néhány romlott eledel

a hűtőben,

a központi fűtés kattogó zöreje
mintha elektromos zene ritmusa lenne.

Szennyes ruhákban
lüktet világ.

Ma a hétfő nyugodt. A ködoszlopok
kedvetlen emberekkel utaznak.
Ugyanazt a levegőt lélegzik velük az irodai falak,
ugyanolyan érzéseket, egyazon gondolatokat gondolják.

Ma minden dologgal gyermeki a viszonyom.
Még mindig ceruzával írok,
még mindig vadul biciklizek,
hogy bárcsak egy pillanatra az élet elől megszökhessek.

Ma értem, hogy magába zárkózott a század,
mint a szennyvízcsatorna fedele. A hírek üresek.
Az emberek okosabbak nem lettek. A politika nem hal ki.
Utánunk, a fecsegésen kívül, semmi se marad.

Ma a munkások ismét felásták az utat.
Úgy tűnik, aranyat keresnek. Hatalmas egy üreg,
mit a sóderbe vájtak, egy kőkorszaki barlang
bejáratára emlékeztet. Micsoda élvezet.

És a következő verssor: a csend,

mert ahogy ma köztudott,
néha jobb hallgatni.
Ligeti nem tartott,
Cage nem játszott.
Afrika zúg, zajong,
szalmaszálak a történelem előcsarnokában.
Ez nem politikai vers.
Kétezer állomás előadásokat
és semerre egy bújócska-ház.
A február az ablakhoz nyomódik.
Most tisztességes vagyok, szólsz magadhoz.
Felteszed a vizet a teához,
kikapcsolod a mobilt,
kinyitod a könyvet.
A tetőn valami csattog.
Térdein áll a délután.
Šiškaban vagyok.
Az amerikai költők
még mindig Šiškaban gyülekeznek,
szokás szerint nyár elején.
Ez a vers semmi újat
se mond.
Ez a vers nem is titok.
Ez a vers ebből a versből
meríti értelmét.
A fejedben ismétlődik.
A végéig, ha majd befejezed
az egyik hotel szobában.
Csendben és részegen, mint John Wayne.*


*John Wayne (1907- 1979) amerikai filmszínész. Főként westernhősöket alakító, markáns egyéniség volt. Oscar-díjas 1969.

Tegnap boogie-est volt.
Kétórás, urbánus pokol.
Ezeknek a jeleneteknek
semmi közük
az útszéli fákhoz.
Az emberek a Tescoba járnak,
mint India déli részén az elefántok
a pagodákba.
Kiránduláson a család,
zsigereiben a giccsnek.
Csak a vodkás üveg
a kocsiban
oldhatja fel ezt a csendéletet.
Ezeknek az arcoknak
semmi közük
a megőrült filmiparhoz.
A történelem hulladék-
telepén
semmi újdonság,
sebeket nyaldos
a szél,
a pénteki vörös délutánok
s ma az őzek sem jöttek el
Barje* széléig.


*ljubljanai városnegyed neve

A mindennapok könnyedsége biztos
menedékbe merít minket.
Mások iránti nyitottságunk
kútban hever,
egyre tágul mélységünkbe.
A felszínen megőrződik a távok hossza.
Egymáshoz hajolva olyan
dolgokat sugdosunk,
miket az élet tárt elénk.
Az idő korongja alatt
történeteink szétporladnak
és észrevétlenül a semmibe vesznek.
Sehol se tartanak számon minket.
Sikereink sincsenek.
Ellenben országokat népesítünk be,
miket sokkal később is,
mikor majd ha távoztunk,
sápadt nyomunk folyton felkeres,
belevésődött
lelkünk mértéke.