Némelykor, házasságom elején, elábrándoztam, hogy mégis csak ezek az én életem legszebb napjai, hiszen eddig mindig csak a társadalom által megvetett szerető voltam, ami a kisebbik baj, de saját rokonaim és barátaim is elfordultak ezért tőlem, ami fájt. De ami a legjobban fájt, hogy észre kellett vennem, hiába nem illettem bele, szeretőim is az előre gyártott sablonba erőltetnek engem, és ez a sablon úgy zárja le a jövőt, mint elkerített kutyaszarató a játszóteret az Almássy téren.
Talán, hogy valóban élvezhessem a házasság boldogságát és kényelmét, bele kellett volna simulnom azokba a homokozóformákba, melyek a feleség, mint olyan, képére kínáltak variációkat. Én viszont szertefutó szemcséimmel folyton szétszóródtam, és elszórtan, apró szemcsékben csillantam csak meg a napon. Férjemnek több ilyen formája is volt, és baltával próbált engem faragni, de én csak szétestem a csapások alatt, és szemcséim elbújtak a nedves, fekete földrögök között. Nem illettem bele az általa elképzelt házasság ablakfülkéjébe, nagy, csiszolatlan ásványtömb voltam kék palástú Mária-szobor helyett.
Pedig ha Patrik akarta volna, ha tekintete egyetlenegyszer kitalálta volna gondolatomat vagy természetemet, szívemből hirtelen bőség áradt volna széjjel, ahogy az érett gyümölcs is azonnal lehull a fáról, ha csak a kezünkkel megérintjük. Csakhogy miközben életmódunk egyre inkább megfelelt annak a sémának, amit Patrik diktált, valami lelki elhidegülés mindjobban elválasztott minket.
Patrik gyakran látogatta édesanyját, ugyanolyan gyakran, mint a házasságunk előtt, és naponta egy vagy két órát is telefonáltak, mert részletesen beszámolt neki mindenről, ami történt vele és körülötte. Hamarosan az a gyanúm támadt, hogy férjem súlyosan anyafüggő, és haladéktalanul meg is mondtam neki, hogy már csak akkor lesz nyugtom, ha a mamája meghal. Patrik alig jutott szóhoz a méltatlankodástól, és nekem támadt, hogy én nem értem meg ezt a mély és misztikus szeretetet, ami őt az édesanyjához fűzi. Mondtam, hogy mi abban a misztikus, hogy beléd verték, hogy szeretni kell őket, és a verést még meg is kellett köszönnöd. Patrik felől gyűlölet sugárzott felém.
Patriknak szomatizációs rendellenessége is van, elolvasom a Bevezetés a pszichiátriába című tankönyvben. Tulajdonképpen szívesen lennék orvos, szerettem az anatómia szigorlatomra készülni, és érdekesnek találom a szervezet egyensúlyának problémáját, csak azt nem tudom elképzelni, hogy beleszocializálódjak az egészségügy hierarchiájába, meg hogy embereket gyógyítsak, akik halálra zabálják magukat, és a mások tébéjén hipochonderkednek a rendelőintézetekben.
Patriknak éppen műtétje volt, és elhatározzuk Zsolttal, Patrik legjobb barátjával, hogy együtt megyünk meglátogatni őt. Egy étteremben vár rám, aminek elfelejtette a nevét, de azért megtalálom, mire harmadszor jövök föl az aluljáróból.
A kórházban minden meglepően tágas, én még sose voltam. A képzeletemben minden sokkal fokozottabban jó vagy rossz, vagy olyanabb, egyszóval fokozottabb, mint a valóságban. Mert a valóság már annyira olyan, hogy az ember hozzászokik. De a képzelet mindig tiszta lappal indul, mert a felejtés töröl. A fürdőszoba akkora, mint nálunk otthon, és ekkor rájövök, hogy alacsonyabban vagyok a társadalmi hierarchiában, mint gondoltam. Patrik egy ágyon fekszik, a betegek konvencionálisan szenvedő arckifejezését öltve föl, és mi letelepszünk ágya mellé.
— Túl vagy a műtéten?
— Nem, — mondja Patrik elgyötörten — holnapra halasztották.
Érdeklődik, mi volt az új helyemen, mesélek az új társulatról, de hamarosan valami ürüggyel félbeszakít, és a betegségéről kezd beszélni. Rémülten veszem észre, hogy már egy szavát sem hiszem, és átlátok a cselen. Az egész betegség ügy csak azért van, hogy így próbáljon tőlem több figyelmet kicsikarni. Zsolt régen tisztában van az egész betegség-hisztériával, és következetesen közbevág és eltereli a szót. Kevés sikerrel, és hamarosan beállít Patrik anyukája, maga után felvonultatva Patrik édesapját és három testvérét. Patrik hirtelen visszakapcsol a szenvedő pózába, és hihetetlen hangzavar és zűrzavar keletkezik a rántott húsok, petrezselymes krumplik és kompótok között. Zsolt rutinosan elmenekül, de engem Patrik még ott tart, végül én is kiszabadítom magam.
Nem merek futni a kórház folyosóján, a lift helyett viszont szaladok le a lépcsőn, hogy utolérjem Zsoltot. Közben előkotrom a mobilom, és felhívom, de már meg is látom messziről, ahogy a parkoló felé tart a kórházkertben.
— Megvársz?
— Meg — mondja a telefonban, és rögtön meg is áll, hátranéz, és mosolyog rám.
Annyira szeretnék vele elmenni a Bada Dada kiállításra, de nem tudom, hogy hozzam szóba.
— Merre mész?
— Megyek a Ráday utcába, a Bada Dada kiállításra.
— Az engem is érdekel.
Megnézzük a kiállítást, én lassabban nézek képeket, ő gyorsabban, és visszamegyünk az autóhoz. Eszembe jut egy BD-vers, „már csak átérzett érzelmeket érzek már csak", és ettől még jobban kicsinek érzem magam és zavarban. Fogom az autó kilincsét, és kipréselem magamból a mondatokat, hogy merre mész, én asszem, haza, vacsorázok, aztán dolgozom.
— Én még eszem valamit valahol.
Tétován és hülyén állok, elengedem az autó kilincsét, majd újra megfogom, elengedem, nem nyitom ki.
Zsolt az autó túlfelén áll, és valamit matat a záron a kulccsal, kinyitja, visszazárja, kinyitja, visszazárja, felnéz:
— Eljössz velem?
El, mondom, mosolyog, mosolygok zavarban. Keresünk egy éttermet a Ráday utcában, a régi Castro, ami már nem Castro, csak ugyanott van, minden rémhír ellenére nem lett belőle játékterem, csak egy másik étterem, kevesebb füst, és rántott borjúláb. Én egy szénsavmentes ásványvizet kérek, mert igazából nem is vagyok éhes, talán desszertet majd, de tulajdonképpen színes kis pillangók járnak örömtáncot a gyomromban.
Patrik az összes kapcsolatában hajszálra ugyanezt csinálta, mint velem, vegyük például, hogy azért szekál, mert nem rakom szépen sorba a cipőimet, meg a ráncos lepedő, szóval ne vádoljam magam, vigasztal Zsolt, nem bennem van a hiba. Tulajdonképpen ezt én bírom a legjobban az eddigiek közül, és én használtam a legtöbbet Patriknak.
Ez utóbbi engem nem vigasztal, és mondtam Zsoltnak, hogy ha tudja, Patrik hogy ránctalanít egy lepedőt elalvás előtt, akkor képzelje el ugyanezt a mentalitást a szexben, és én ezt mindennap végigcsinálom, a lepedőt, a cipőket, a szexet.
— Ja, én egyszer bírtam nézni, ahogy Patrik leterítette a lepedőt, azóta kifutok a szobából, ha véletlenül ez van.
Zsolt keze gyönyörű, a legarányosabb férfikéz, amit eddig életemben láttam, puha és bizalmat keltő, annyira szívesen megfognám, hogy tényleg olyan jó-e fogni, mint ahogy elképzelem. Kutató, mély szemei vannak, de sokáig nem tudom, milyen színű, mert mindig azt keresem, mi van benne. Meg akarom fejteni, de nehéz, mert Zsolt zárkózott, és nálam van a kulcs, csak nem merem használni. Sajnos nem tudom levenni róla a szemem, három év kilenc hónapja ismerem, a férjem mutatta be az egyik első randevúink egyikén, mint legjobb barátját, és próbálom levenni róla a szemem, három év és kilenc hónapja. Ezt a próbálkozást először sikeresnek gondoltam, később be kellett vallanom kudarcát, és szánalmasnak is tetszik visszanézve, hogy mindig gyorsan felhívtam a barátnőmet, ha kettesben maradtunk, vagy direkt beleszerettem valaki másba, ami hatalmas házi perpatvarokat, csekély érzelmi nyereséget, több nőnemű ellenséget eredményezett. Végül megvilágosodtam, mi történt veled ma, kérdezte egy este, mikor feljött hozzánk, férjemmel ültünk hárman az asztalnál, ma nagy dolog történt velem, válaszoltam, valamit elfogadtam, megértettem és megengedtem magamnak, és mi az, kérdezte, de nem mondhatom el, mondtam, miért, kérdezte, ennyi ember előtt, mondtam elpirulva. Patrik dühös lett, mi ez a fecsegés, miért nem koncentrálunk a recepcióesztétikára. Ha itt vagy, sose tudok Patrikra figyelni, mondta egyszer Zsolt, mikor Patrik hosszú időre a mosdóba távozott, szokásához híven.
Nem akarom Patrik legjobb barátját és feleségét is elvenni egy csapásra, furdal a lelkiismeret, felhívom, hogy lenne-e valami, ami elrontja ezt a harmincéves barátságot. Azt feleli, nem. Mondom, gondolkodj, valami. Semmi sem állhat közém és Zsolt közé. Akkor jó, mondom, és leteszem, még hallom, hogy megkérdezné, miért kérdezem.
Zsolt szája gyönyörű, egyszerűen a legérzékibb áll és száj, amit valaha láttam, egyáltalán az egész pasi a legszexisebb pasi, akit valaha láttam. Elképzelem Zsolt száját, meg a lélegzetét, ahogy belélegzem, meg a fogait, ahogy a nyelvemmel kitapogatom. Közben meg rettegek, hogy semmi esélyem.
Zsolt nem bírja, ha a szájában turkálnak, és hozzáér valami a nyelvéhez, a fogorvost lehányja, elég problémás. Kíváncsi vagyok, akkor hogy csókolózik, és megkérdezem, akkor hogy mosol fogat.
— Az azért megy — válaszolja.
Ilyen kerek kis asztalok vannak, és rövidke a terítő rajtuk, nem tudok desszertet sem enni, mert nem érzem, hogy bármi ürügyre is szükség lenne a találkozásunkhoz, igaz, hogy vacsorázni jöttem, de valójában pedig mégse, engem nem zavarnak a szétdobált cipők, mondja Zsolt, de nem szoktam szétdobálni a cipőket szerintem, mondom. Úgy hozzáérnék az asztal alatt, de nem csak úgy óvatosan hozzáérinteném a lábam, hanem megérinteném a kezemmel a térdét, tök szép térdizület, tök vicces, hogy egy pasinak a térdizületére ráizgul valaki, na de mindegy, úgy érzem magam, mint egy nyitott punci, közben meg az asztal fölött fegyelmezetten társalgok Patrik mamájáról, meg egyáltalán, ezzel az egész házassággal nem tudom, mi lesz, mondom, Zsolt a megjegyzést nem engedi el a füle mellett, mármint részedről, vagy Patrik részéről, kérdezi, részemről.
Nem bánnám, ha Zsolt részéről is a fegyelmezett felsőtest alatt fegyelmezetlen alsótest lenne.
Hirtelen eszembe jutnak a gimnáziumi évek, a festmény, amit a rajztanárom autójának hátsó üléséről vettünk ki: kerek asztal fölött fegyelmezett női és férfi felsőtest, alatta fegyelmezetlen alsótest, és eszembe jut az ének, amit Máriótól tanultam, hogy mit jelent, most megértem, Inta omri, te vagy az életem. Jön a pincér, megkérdezi, ízlett-e az étel, biztosítom róla, hogy a víz is finom volt, ezzel sikerül zavarba hoznom szegényt, alig bír kikeveredni a válaszából. Az este hátralevő részében magamba mélyedve téblábolok otthon, és az Inta omrit hallgatom cédéről.

* Részlet a szerző Lányregény munkacímet viselő, megjelenés előtt álló regényéből.