Láttam megdögleni, miután óriásra fúvódott a teste.
Üvegmerev lapockákkal még hátraszólt,
hagyjam a kertkaput sarkig nyitva.

A konyhakövön hagyott bakancsról leolvadt reggelre a koszos hó,
a befelé vezető nyomokból olvastam ki, merre hátrált,
el innen, pedig kifele nem vezetett semmi, kétszer lépett ugyanabba.

Utánamentem, a küszöbben bukhatott fel, éjsötét állta az útját.
Fojtogatni kezdtem, míg cafrangos hússá nem vált a nyelve,
te bennem többet ne turkálj, mutasd azt szép, régi asszonyt.

Hosszan masszírozom a csiklóm, göröngyös satutestem,
mert az övén hasalok, s közben tűnődöm rajta hosszan,
vajon mint a hús, kiklopfolható-e ő is, vékony élű késsel

leszakítható-e róla a hártya. Dagályos a csípő, félrebillent,
ellepi a húst, az inakat és a hártyát, s alig vérzik. Szép vörös újra,
csontozni sem kell, aki látta, messzire hordja mind. Talán az őszi szél.