Halálhíred elbizonytalanít.
Vagy lehetősége a számadásnak.
Úgy ébredsz, minden mozzanat vakít
és benned tegnap eltelt már a másnap.

Bizonytalanságod legyen vigasz.
A más tájaktól való félelem.
Csak tudd, az egyedüllét itt igaz.
Már rég lemondtak rólad; „Érte nem!"

A város elhagyása is csak kényszer.
Mozdulsz, feltartóztathatatlanul.
S talán a „jobb lesz így" naiv reménye —
Leendő egyszerűség ejt rabul.

Már készülsz. Végleg elhagyni a várost.
Idegenben tested példázza léted,
s természetesen csekély igényed záros
időn belül elhagyni minden emléket.

Kiirtani magadból minden képet —
Ott idegenben ezt várod; hogy árva
minden rád boruló ütem, s a léptek
rendszerének nincsen monotóniája.

De nem látsz mást, csak azt, hogy minden emlék.
A beszűkült táj a szemedbe ásít.
És mindenhol ugyanaz a jelenlét;
a város csak jön-jön. Ott van a másik.

Két kisgyermekkel utazott magában
s azonnal feltűnt: alig bír velük.
Egy rész szeretet, nagyobb rész merevség
dorombolt körülöttük mindenütt.

A tömeg egyre zavartabban nézte;
az egyik hallgat, másik nyavalyog,
s a megvetés kopott szemükbe mérte,
ha ők sújtanának, lenne a legnagyobb.

És az anya sem sokat tétovázott.
Arcára kapott a nagyobb gyerek
feltehetőleg már mindennapos
pofont, mitől nem tudta, sír vagy még nevet.

A szája, ahogy össze-összerándult,
tán valami sírással küszködött
úgy, hogy feltehetőleg tudta, ráhull-
tak a rendíthetetlen ösztönök.

Egyre összébb húzódott a csoport.
Zavartan nézték, könyörtelenül,
hogy a megvert gyermekből egy komoly
s tán érthetetlen kérdés felmerül.

Szemében merő izgalommal mondta:
„Ha ő sír, mért engem versz, anya?" —
S azóta sem értem, hogy éledt újra
kezében a lendület fonala.