— Már akkor vertem harangozót Csillaghegyen, amikor te még meg sem születtél — csattant fel Balogh Tamás. — Majd te magyarázod el nekem Óbudát!
Gutentág lassan kortyolt egyet, aztán még egyet.
— Csillaghegy nem Óbuda — szögezte le aztán. — Békásmegyer sem Óbuda. A vasúti töltésen innen semmi sem az. Római-part meg Csillaghegyé volt, külön város, hogy tudjad. Aquincumot is vitatják.
— Mi az, hogy vitatják? — kottyant közbe Csuri. — És hogy jön ide a harangozó?
— Azt csak úgy mondtam, hogy tudjátok meg, milyen régen lakom itt — visszakozott a magyarázat elől Balogh Tamás. — Ez a ladiktolvaj tíz éve töketlenkedik erre, aztán azt hiszi, hogy ő az orákulum, vagy mi.
— Orákulum? — jött zavarba végérvényesen Csuri. — Miért lenne Gutentág éppen szemüveg?
— Óbuda igenis az Országúttól az esztergomi vasútig tart — erősködött Gutentág. — Csak az ilyen tahók keverik össze a harmadik kerülettel.
— Meg az olyan tahók, akik nem tudják, hogy országút mindenhol van — replikázott Balogh Tamás, elfeledve, hogy a néhai gondnok kérte ki a fröccsét.
Burma, a bukott rendező nem állta meg, hogy bele ne szóljon. Megmarkolta korsóját, s odahúzta a székét a Gutentágé mellé.
— Üdvözlöm az akadémia helytörténeti szekcióját! — emelte rájuk sörét. Majd a bal hüvelykjét magasba lökte. — Egy: az Országút egy hajdani városrész, Viziváros és Felhéviz között, ott a Margit hídnál, tanult barátaim.
— És tahó barátaid — vigyorgott Gutentág.
— Kettő — nyitotta fel mutatóujját Burma —, Aquincum nem vitatott, az már a Zichyek korában az óbudai uradalomhoz tartozott.
— A Zichy egy festő volt, aki a Fő téren kifestette a kastélyt — fontoskodott Balogh Tamás. — Azért hívják Zichy-kastélynak.
— A másik szárnyát meg Vasarely festette ki, azért hívják Vasarely Múzeumnak — legyintett Burma. — Értsünk szót! Tudjátok, hol van a Pince Csárda?
— A Török utcai? — derült fel Csuri. — Ki ne tudná!
— Na, onnan kezdődik Óbuda — egyenesítette ki középső ujját is az egykori rendező. — És azt tudjátok, hol van a pléhgomba?
Röhögött mindenki, húsz perce még ott ivott az egész társaság.
— Nahát — fejezte be Burma, ökölbe zárt balját súlyosan az asztalra ejtve. — Addig tart Óbuda.
— Hosszában! — pontosította Balogh Tamás. — De meddig tart keresztben?
— Amíg szájon váglak, nem kétszer — szólt át a szomszéd asztaltól Dozsó. — Tart, ameddig tart, te úgyis csak a Vakegér — Pléhgomba — Faház háromszöget ismered. Már a partra sem mersz lemenni. Akkora a sarad, hogy gyúrhatsz belőle egy másik Óbudát!
— Csak a Kantinban tartozom, meg a Jancsi és Juliskánál, meg talán... — háborodott fel Balogh Tamás.
— Meg talán a Barbibárban, az Evezősben, a Kioszkban, a Bivalyosban — húzta el a száját Dozsó. — Könnyebb azt felsorolni, hol nem lógsz valamivel.
— A Bivalyosban nem... — magyarázta volna Balogh Tamás, de Csuri közbeszólt.
— Onnan kitiltották vagy hat éve! Meg a Dunai Hajósból, a Római Klubból, az Eszti nénitől, meg a Nyárfásból, meg a Bíbicből...
— Onnan nem is — bántódott meg Balogh Tamás —, oda magamtól nem járok.
— Olyan hely nincs — szögezte le Burma —, ahova te magadtól nem járnál. Legalábbis Óbudán nincs.
— Akkor megoldottuk a kérdést — szólalt meg Tóbi, a csapos. — Óbuda addig tart, ameddig az eszenagy Balogh Tamás magától eltalál a kocsmákba.
Erre persze ittak egyet, még Balogh Tamás elé is került egy kisfröccs.
A Rabbi végig figyelt, de nem szólt semmit. Simogatta veszett-nehéz oldalzsákját, mormogott magában. Dozsó odaszólt az öregnek.
— Fater, vagy izé, hát, Rabbi, te hogy látod a dolgot?
— Nem én látom, az Úr látja a bűneiteket! — morrant fel az öreg. — Száz kocsmát soroltatok fel, százat! Miért nem mondta valaki, hogy hosszában a Császárfürdő melletti zsinagógától a békási új református templomig tart Óbuda? Vagy srévizavé az Újlaki templomtól a Szent Péter — Szent Pál plébániáig? Vagy a Kőkápolnától az ófalusi templomig? Na, miért nem?
— Burmának régen a Társaskörtől a békási közösségi házig, keresztben meg az úttörőháztól a Platán könyvtárig tartott a város — legyintett Gutentág. — Aztán csak elfogadta a Balogh határait. Egyikőtök se mérvadó.
— Senki sem mérvadó, még a térképész sem — vigyorgott Dozsó. — Csak én tudom, hol vannak a határok, de még két vodkáért sem mondom meg.
— A választási körzetek, ugye, a képviselői — próbálkozott Csuri, de Dozsó válaszra se méltatta.
— Legyen három az a vodka — törődött bele Burma a megváltoztathatatlanba.
— Hiszem, ha látom, nem vagyok én Rabbi — vigyorodott el Dozsó.
Tóbi a bukott rendező intésére kis tálcára tette a három felest, kivitte az asztalhoz. Minden szem az öreg vagányra meredt.
— Szóval, ahol én vagyok a Jani, az Óbuda — tárta szét a karjait. — Ahol meg a sánta Zupás, az ugye Békásmegyer. A többi mind resztli, kolbászvég... Csillaghegy, Újlak, Római, csapódik az emberhez, mint a parti lányok.
— Nem értem — kérdezett volna valamit Balogh Tamás, de Gutentág leintette.
— Jobb is, hogy nem érted — vigyorgott. — Maradj a magad Bermuda-háromszögénél.
— Vakegér — Pléhgomba — Faház! — vágta ki Csuri, és fenékig ürítette poharát.
A Rabbi hosszan babrált rendetlen szakállában, mormogott, talán imádkozott, talán nem. A Faházban lassan lehűlt a levegő, a hideg füst csípte a társaság szemét.
— Szellőztessünk — javasolta Burma.
— Majd ha megittam ezt a hármat — mutatott a felesekre Dozsó. — Akkor szellőztethettek.