2008 nyár
Payer Imre
Budapesten született 1961-ben. Az ELTE Bölcsészettudományi Karán szerzett diplomát és PhD fokozatot irodalomtudományból. Rendszeresen publikál költeményeket, tanulmányokat, esszéket, kritikákat. Önálló verseskötetei: Létbesurranó (1991), Föl, föl, ti rabjai a földalattinak! (1998), A bábjátékos függönye meglibben (2001), Egyes szám, egyetlen személy (2003). Díjai: Arany János-díj, Szépírók Különdíj, Nagy Lajos-díj, Junior Parnassszus-díj. Legutóbbi kötete: Pattanni, hullni (Parnasszus, 2009).
LAPUNKBAN MÉG »
„két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél
Payer Imre
Töhötöm álma
Úgy poroszkálunk itt, mint valami csonka focicsapat. Itt vagyok én is Árpádtól balra, Töhötöm. Tehetem. Tehetem, hogy itt szobrozok. Én, Töhötöm, tehetem. De te nem! És ez a fontos. Én igen, te nem. Amit szabad Töhötömnek, nem szabad a kisökörnek. De nem ám!
Habár elég búvalbéleltnek tűnhetünk, csak nagyzási mániában tobzódó vezérünk bámul előre. Mit lát? Az Oktogont azért mégse hinném. Az messzebb van innen, mint delíriumban levőnek a fehér egér, alkimistának a fehér elefánt. Én csak a gördeszkást látom, most fog pofára esni. Végre eksön, legszebb öröm a káröröm. Csak az a baj, hogy nem tudunk röhögni, mert kőből vagyunk, az meg súlyos, mint a royal flush hajnali hatkor a Kisrablóban.
Arra gondolok, hogy amikor elfoglaltam Nyírt és Erdélyt, egyfolytában kínzott a kangörcs. Naná! A hódítás növeli a tesztoszteront. Ezt a szót egy stricitől tanultam, éppen alattam álldogált, úgy nyomta a vakert a haverjának a kurvákról, meg minden. Visszatérve a hőstettekhez, egyszer éppen prütyköltem a sátorban, amikor rajtunk ütött valami szedett-vedett besenyő banda. Én kihúztam a hüvelyből, kihúztam a, kihúztam a rendíthetetlen szablyámat, és amúgy előremeredve, neki a fránya ellennek. Hegyibe!
Győztünk is. Naná! Régi dicsőségünk, hol késel a téri vitában? Igen, hol késlekedsz? Korábban povedáltak errefelé rólam, rólunk az erre járók és kelők. Mi volt a szerepünk a nagy időben, kik voltunk, mit akartunk. Előfordult az is, hogy meg is ítéltek bennünket, nem értettek egyet valamelyik döntésünkkel, cselekedetünkkel. De még a korholás közepette is tisztelettudóan pillogtak fel rám, Töhötömre. Meg Árpádra meg a többiekre. Manapság. ... No hiszen... Nem kvaterkál itt rólunk a népség. Ha csak úgy nem...
Úgy, de hogy úgy? Na, mindjárt eldünnyögöm.
Egyszer, egy augusztusi éjszakán különös kompánia ment el mellettünk. Nem is ment, settenkedett. A társaság tagjai valami nehezet cipeltek. A Közlekedési Múzeum előtti mozdony alól valahogy kipreparálták a kerekét, azt cipelték. De nagyon erőlködtek. Ráadásul a közelben járőrkocsit orrontottak. Nosza, nekik rontott a fekete frász, surrani akartak, de sebesen ám, mint a turulmadár. Csakhogy efféle kerékkel nem lehet csak úgy surrangatni, azt meg sajnálták volna ott hagyni. Ha már annyit fáradtak a kipreparálásával. Addig-addig görcsöltek, siettek, rettegtek, az egyikükre rárohant a hasmars, éppen itt, alattunk. Letolta a gatyáját. Aztán rotty, aztán totty.
— De jó, hogy idelovagoltatok a Vereckei-hágón át! — sóhajtott fel megkönnyebbülve.
De ezt aztán már mi se hagyhattuk annyiban!
— Ennyi neked a történelmi tisztelet?! Te, te idióta bunkó, te!
Egyszerre emeltük fel kőkobakunk a fejünk fölötti arkangyalhoz.
— Ó, dicső szent lény! Tudjuk, nem hittünk Benned ama hősi időn. Mégis, most arra kérünk Téged, Rejtelmes és Igazságos Erő, ne hagyd, hogy megcsúfoljon minket egy efféle haramia, huligán, junky, köcsög és még folytathatnák a jellemzést. Tégy csodát, ó, Nagyhatalmú, oldj fel minket néhány pillacsapásra a bénultság átka alól.
És lőn.
Éreztük, mozdul erős karunk, sőt, megficánkoltak a paripák is húsi fenekünk alatt. Én, Töhötöm, suhintottam egyet a szablyámmal, Ráró csődör alattam pediglen rottyantott egyet. Aztán felrántotta a farát. Letelt a néhány másodperc, megintlen kővé dermedtünk. Ráró kuláját még a levegőben érte a nagy átváltozás. Így pottyant a guggolásból kecmergő himpellér fejére. Aki azonmód eszméletlenül zuhant vissza.
Így találtak rá a rendőrök. Meg a lopott mozdonykerékre. Azt ugyanis rögvest elhajították a többiek, annyira megrémültek a bűntársak, úgy rohantak hanyatt-homlok. Azt hitték, meteor vagy az angyal büntetése sújtott a társukra.
Előszedték a rend éber őrei a bilincset, örültek, hogy vihetik vissza a mozdony kerekét, tehát nem szenved majd kárt a múzeum se. Csak akkor csóválták a fejüket, amikor a furcsa kődarabra esett a pillantásuk a pórul járt elkövető mellett.
Egyikük megszólalt.
— De hiszen ez olyan, mint egy, olyan, mint egy... De nem fejezte be a mondatot. Nem akarta, hogy bolondnak nézzék. Csak én mosolyodtam el, isten bizony, én mosolyodtam el, én Töhötöm, örök kőálmom felvillanó szünetében.