A súlyos melankólia hagyománya,
Tőrök fogantyúi mezítelen nők alakjában,
Emberek, már rögtön, mint a csecsemők becsavarva
A legnehezebb arannyal átszőtt anyagba.

Miféle terheléssel lehetséges még lélegezni?
Mennyi szerelmet
Bírtam kitépni a szívből, mely engem gyűlölt!

Teljesen elfeledett terület: de melyik irányba nyílik,
Erre még emlékszem.

Darazsak másznak a cinege fényes tetemébe.
Rángatózva remeg pelyhes keble, anélkül hogy lélegezne.

A részvét görcsei, melyek a gondtalanságot elősegítik.
Átkok, melyek istenhez kovácsolják a lelket.
Isten, aki az emberek extázisa egy idegen halálakor.

Testemet ragacsos stigmatizáció itatta át,
Mert mindenkit szemtől szembe kívántam
Látni.

Teljesen üres, zárt szoba,
Melyen a kopogtatás nyoma,
Belülről látható.

Egyetlen régiség se olyan régi,
Mint a jelen.

A váladékokban és az orvosságban testmaradványok.
Érintetlen maradványai a testnek!

Semmit se adhatok, neked, kedvesem
Mi nem te lennél. Elönt a fényesség,
Amikor érzem, hogy mozdulataimban élsz.
Árnyamat remegésre készteted.

Benned nem szűnlek meg téged néven nevezni.
Mikor az ajkaknál a levegő azt hiszi: hallgatunk,
Egymást hívogatjuk, a legtöbbet társalgunk.
A meséknek: nem tudunk véget vetni.

Honnan és hová hívunk, nem tudjuk,
Ám tudom, hogy azokat a tájakat mind látjuk.
A nappal teljes terében egymásra vadászunk.

Hogy mit beszélnek a fák, nem tudjuk,
Mikor minket néznek, egymásnak suttognak,
De látjuk, a napban, mint ragyognak.

Kettőnk közös tere e világban egy olyan
Hely, ahol még világ sincsen.
Az átfagyott lepkeszárnyak mindenegyes új
Mozdulatában, mely átvészeli a telet, s a jégtörő
Utazásában.
Itt. Ezen az épületen is át.
A lélegzés kezdete.

Az emberek, mint zöld berkekben a madarak,
Ami eszükbe ötlik, kifecsegik.
Isten akár istenről is képes beszélgetni.
Ó, a madárdal! Egyik madár a másik után suhan el.
A világ körbe-körbe jár, de óriási körben.
Az esti csillag találkozik a hajnalcsillaggal.
Nem keresek hasonlatokat rád: mindent
Hozzád alakítok, hogy perzseljen, mint a nap.

Ott már ötezer éve nem élnek.
Az ajtón át szaladjunk oda.
S aztán ki ad majd inni? Szomjasan.
Még nem ismerem a szomjat.
A hártyán át kihúzom a csápokat.
Ott már ötezer éve nem élnek.
Ki? Meglátjuk. Nézd, folyik a vérem.
Töltsd az erekbe, ereszd!

Ha álmodom, sokkal éberebb vagyok.
Talán egy mennybevitel rabolt el.
Talán a mennybolt a fejemre hullott.
A csodákon kívül szörnyen fura minden.

Álmomban éjjel gyönyörű mozaikokat láttam.
Bocsáss meg: nem készült róluk vázlat.
Egész éjjel neked gyűjtöttem kavicskákat,
de most nem mutathatok róluk ábrákat.

Bőrödön kitapogattam ujjaimmal
a remegő elektronokat. Világegyetemek
léteznek. Túl sokáig simogattam őket,

e gazdagság miatt koldusbotra jutottam.
A szavakat, miket szívesen elküldenék neked,
ajkamról felcsipkedte egy angyal sereg.

Oly szívesen lerajzolnálak egyszer,
ahogy a gitáron játszol,
ám ujjaim nyoma nem lehet
ott ragyogásodon.

Mindegy, szorongatom a tollat.
Pengess spanyol táncot.
Hisz azt rajzolom csak,
mint reszket karom.

A mennybemenetelig elvékonyulnom nem lehet,
jóllehet már most egy égi járdán ténfergek.
Eltévednék. Szent rovar szárnyam sem lelem.
A nyár miatt a lelkek ingerültek.

Nyelvemre libbenve teher száll
s mikor rendelkezésemre áll az isteni nyál,
pontosan tudom: csak szó-agyag.
Ismét saját hálóm fogva tart.

A nyelv-szó titokzatos dáma.
Valaki rá harapott s rémes a magánya.
Hogy rímtelen, büszkén szolgál fájdalmára.

De hogyha vágy kél benne pár rím párra,
magányomból tudom, el nem ereszt.
Már odaát leszek. Rímjének fogságában.

Mit gondolsz, hol zajlik versem?
Istenként öltöztetem s mégis mezítelen,
mértéket is igényel, melegséget s mennyet.
Megszülettem, s testem még szinte most is reszket.

E versért magamat irigyen szemléltem.
Ezért hatoltam át a tüskés cserjésen.
Otthonról haza a messzeségen át kószáltam.
Átléptem a templom küszöbét. Ismét láttam,

az egyedüli és kivételes szépséget.
Szememről lehullott minden vakság.
S a csodákat szemléltem napokon át.

Aztán megfagyott ereimben a vér.
Messze voltál, de felismertelek
egy képen, mi előttem hevert.