a csók tartalma elragad,
miatta a hold kovácsolt ezüstje még dagad.
Csak a sziget sárga illata
ácsorog a tél peremén,
úgy magába merülvén.

Kerülget a végzet. Fáradok.
A vén tál azálea hajtásaira új szatén
rakódott. A ládán is akad belőle.
Hallom, az ajtó előtt egy lélek zokog,
ide szeretne jönni. A századokat követeli,
telten, a székekben s a vázákban keresi, balkonokkal,
hogy a menny felszínén egy halász suhogtassa vesszejét.
A költő előfizető és művész. Ami nem könnyű.

Egész bőrömön, szanaszéjjel, az eszemen érzem
a sötétséget. Ha az akácfákat vágják: oroszlánok ordítanak.
A hős győzelmet arat, ha nincsen hova rohannia.
Fák nőnek majd léptei
felett. A cselekedetek csodák.
Türelemmel legyetek rózsák!
Minden égtájáról eljöttünk,
hogy a hűséghez parázsló tűz mellett beszéljünk.
A homály történeteihez.
Pirkadatig.

Micsoda erővel vetette magát a sziklakertbe.
Felborította az atlaszt. Szerteszórta a gazt.
Egy dühös istenség hordozta őt.
Tudott,
tudott a galaxisokról,
a galaxisokról, melyek felperzselték az örökséget.
A kis ágyások s a lángok fogták fel,
lángoktól lángolt.
Agyag-lágy ütések,
a történelem ütései,
a boldogságot sugárzó történelmé,
visszafogták a vizek özönét,
az áradatot, nyúlánk virágok
hosszú ágyását rongálón.
A vízesés alá merészkedő virágok eltörnek.
Mi mindent el nem visel az ember!
A mennyei folyton behatol,
s e hónap fényezett
és mord.

Ha az ösztönszerű tömeg felé hajolok,
sohasem repedhet meg a hostia.
A szépség kisiklik a húsból.
Az igazság lelke érthetően ontja illatát.
E durranás mindent természetességgel repeszt szét.
Ajkakon vadásznak álmokat az évszázadok,
csak azért késnek, szokatlan időben,
hogy itt lehessenek.

A természet ácsorog, a lélek sétál.
A gesztenyefák alatt s az időn át.
A vállon, a nyakig.
A karon, a papíron.
Nem lelem helyem.
Az évek hosszú során át rongálódott
kertem akusztikája.
A helyek kitűnőek, jóllehet fel-felcserélődtek.
A forrásokat adósságaimmal óvtam.
Tényekkel fizettem meg őket,
bálványozására képtelen
bármiféle győztes.