2008 nyár
Tone Škrjanec
(1953, Ljubljana) Szociológiából diplomázott a ljubljanai Társadalomtudományi Egyetemen. Tíz évig újságíróként dolgozott. 1990 óta a KUD France Prešeren kulturális intézmény munkatársa. Angol, horvát és szerb nyelvből fordít. Verseskötetei: A legyintés blues-a (Blues zamaha 1997), Nap a térden (Sonce na kolenu 1999), Pagodák viharra (Pagode na veter 2001), Kések (Noži 2002), Réz (Beker 2004).„két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél
Tone Škrjanec
(semmit se keresek...)
semmit se keresek,
csak az ösvényen járok
a fűben.
A repülés tanulása
rengeteg kékség, rengeteg
majdnem csak kék
és mint az ég. fent semmi
és lent is, közte mi.
repülünk, valahogy
a köldök magasságában.
Történelem
az éjjel eső esett. nekem tetszett ez a sötét
és elhalkuló csevegése a világmindenségnek, aztán elaludtam.
s feltehetőleg álmodtam, valami ismeretlen
ízzel a számban ébredtem, talán
mindennapi megszokott dolgok estek meg velem,
csak másfajta sorrendbe helyezve,
arcokkal, testekkel és hangokkal, melyek már réges-rég
eltűntek bennem. mint az a tegnapi ananász.
micsoda illata volt és hogy könnyezett, a felvágott szalámi szelet is,
mely kitartóan szárad a tányéron, a történelem
része, mint a légy is, mely átreppent felette.
Kicsiny, kézzel írt
Fehér, de mégis másfajta mancsok.
Nemzetközi összeesküvés: kompakt,
nyúlékony nyálformában.
Emberek: ebéd után ujjaikat nem is nyaldossák,
mintha semmi szükség erre. Mintha
a konvenciók határán túl lenne. Akár a kéz
a testben. Igen, a kicsi préselt testek
ugyanannyi meleget bocsátanak ki. S bennük
sokkal több a hő. Az ég szétrepedt.
Az arcok egyformák
a kezek simák, lágyak
s mint selyem a csípőn, lecsúsznak.
Az eső örök. Rodosz — mondod.
Tudom, jóváhagyom, fejemben
folyton villámló gondolatok rajzanak.
Holt medvék, vak álmok,
nyulak kézközelben,
mint hűvös szellő süvítése.
Lyuk a legyintésben.
Általános megfontolások a létezésről
az utcák fényben állnak.
a nap egyenesen zuhan,
direkt a fák lombozatának,
úgy tűnik a nappal még
lágyabb, mint hajnalban.
szépen lassan helyet foglalok
a csendnek ebben a pillanatában.
közeleg az ősz.
szeptember.
pocsolyák az úton.
gyerekek iskolába.
ismét rengeteg bezárt ablak.
reggel egészen más csend.
(a szabadságról...)
a szabadság fennállt, azelőtt is létezett,
de inkább sápadt színekben.
az egyház tudta nélkül — az ember
ezt el se hinné. csak a fal emelkedett
még, oly magasan, fehéren és szilárdan.
és épp oly illatot ontott.
a csend lassan már annyira elviselhetetlenül kiabált,
hogy mindannyiunknak teljesen egyértelművé vált,
hogy az eső eleredt s a vihar
úgy őrjöngött, hogy rajtunk nem segíthettek
sem harisnyák, zoknik, esernyők.
enyhületet s menedéket csak a lágy erdei
mohák nyújthattak. a fák
királyságában feledtük az utcák lármáját.
könnyeink közé esőcseppek keveredtek.
ajkunk éles faháncsokat
érintett. toporzékoltunk,
mint a gyerekek. később a tűz körül
valódi játékokkal folytattuk,
vörös szikrák pattogtak az égre.
ismeretlen történeteket meséltünk
egymásnak s új színekkel, hangokkal, majd
illatokkal toldottuk meg őket. bokáink egymáshoz
értek, egymás szájából faltuk az áfonyát.




