A gyógyszertárban a város legszebb gyógyszerésze foglalkozott velem. Nem lehetett több huszonnyolcnál. Lehet, hogy nem is volt szép, de úgy tudott mosolyogni, hogy a legszebbnek láttam. Ha léteznének angyalok, én ilyennek képzelem őket. Magyarázott a tapaszról. Hogy ha felragasztom, utána mossam le a kezem. Belenézett a szemembe.
Érti?
Igen, értem. A kezem le fogom mosni. Szappannal, kétszer is.
Tápitalokat keresett. Magyarázta, melyik jobb ízű. Szerettem, ha ő szolgált ki. Ennyi önzés talán kijárt.

A Hospice osztályra is benéztem. Féltem. Bíztam a szóban, abban, amit jelentett, mert ismertem azt, aki kitalálta az egészet. Egy író özvegye, amikor a lakásán jártam, megragadott a polgári miliő, amely egyszerre múzeuma a nagyembernek, s egyszerre lakótere az emlékezőnek. A nyolcvan körüli asszony sokat megőrzött a szépségéből, a hatalmából, amit a szépsége jelentett. Mégis, fél óra beszélgetés után kiéreztem belőle a megcsalt nők sértettségét. Érdekes, hogy ez évtizedek alatt sem múlt el. Háromszor beszélgettünk hosszabban — mindig interjú készült, egyszer közönség előtt — fel sem fogtam rögvest, milyen játszmába vitt bele mindannyiszor. Arról beszélt, hogy a férje csalta. Valahogy úgy fordult a beszélgetés, hogy meg kellett kérdeznem, ez mennyire zavarta. S ekkor megnyílt, beszélt arról, hogy mennyire szenvedett ettől, de ő mégiscsak a férjét szerette. Nem tudta elképzelni, hogy a másik, az idegen mellett öregedjen meg a férje.
Bölcs, vajákos öregasszonnyá vált. Szerettem nagyon. Imádtam, de engem is manipulált. Beszélhet valaki arról, hogy őt megcsalták? Illik ezt úgy is, ha a másik már halott, s nem védekezhet? Nem mondhatja azt, hogy idegesítően jó voltál, Drágám. Unalmas volt, hogy folyton az áldozat szerepét játszottad! Elviselhetetlenül túlszerettél! Vagy mert mindig mindenben engedelmeskedtél! Vagy egyszerűen úgy alakult és kész. Író vagyok és inspirációra volt szükségem! Vagy férfi vagyok, csorgott a nyálam, feszült a nadrágom, ha ránéztem... Mentem volna gyónni? A fenéket! Elcsábítottam! Ilyen vagyok. Tudtad, amikor hozzám jöttél! Kiválasztani az embersokaságból valakit, és lassan, lépésenként meghódítani — az jó nagyon. Előbb a tekintetét, az eszét, a kezét, a száját, az egész testét. És a testén túl az akaratát. Feloldódni benne. Feloldani őt magamban...
Csak miután megittam a teát, az ásványvizet, s kibeszéltük az ügyet, s megérkezett a titkára, akkor kezdtem érezni, hogy hoppá, ez a nő engem az ujja köré csavart. Igazat adatott magának, hogy őt megcsalta a nagy író, ő szenvedett, ő mártír, s azok a csúnya, gaz férfiak...
Megtette ezt máskor is. Vagy hatvan nyugdíjas előtt vezettem a beszélgetést egy művelődési házban. Ment minden szépen, szó esett a meghalni tudásról, a haldokló gyerekek méltóságáról, s valahogy szóba került az időskori szexualitás. Nem voltam túlságosan prűd. De ott alaposan rám ijesztett.
Mondja — csalt bele a csapdába , az miért van, hogy mindig az a felállás, hogy idősebb férfi, fiatalabb nő?! Hogy a hájfejű, tokás igazgató könnyen megkapja csinos kis titkárnőt?
A teremben elismerő morgás futott végig, a nők voltak többségben.
Mert én például el tudnám képzelni — itt megfogta a vállam és elmosolyodott a fiatalabb férfi, idősebb nő felállást!
Életemben nem pirultam el máskor soha.
Megbolydult a terem, bekiabáltak az öregasszonyok:
Igaza van!
Mennyi mindent tanulhatnának tőlünk!
Engem is otthagyott a férjem harminc év után egy fiatalabb rüfkéért!
Nem csak a szépség számít, nem csak a ruganyos bőr! Az öregedésnek is megvan a maga varázsa. Ne a divatnak higgyenek... Igenis szép a ráncos bőr. Én például sokkal szebbnek érzem magam, mint húszéves koromban... Akkor mindig azt hittem, nagy a fenekem...
Tetszett a helyzet, már kezdtem látni magamat, ahogy megerőszakolnak a nyugdíjas matematika tanárnők. Felállt egy rozoga nénike, a protézisét igazította a szájpadlására a nyelve hegyével, szólni készült:
Öt éve halt meg a férjem. Meggyászoltam, s ott maradtam egyedül, a gyerekek külföldön élnek. Tavaly találkoztam Bélával! És egymásra találtunk! Igaz, drágám? Az ágyban is! Igenis kijelentem, sosem voltam ilyen boldog és kiegyensúlyozott! Fontos az időskori szexualitás! A simogatás. Az érintés!
Magamban elütöttem a helyzet komolyságát egyetlen mondattal: „Lenne drágám egy hatvanassal fiatalabb!" Az öregasszonyok pár perc lázas önkívület után megnyugodni látszottak. Én még napokig hüledeztem. Azt álmodtam, hogy öregasszonyok erőszakolnak meg. Meséltem néhány barátomnak, egyik azt mondta, hogy ő ilyen mély szégyent akkor érzett, amikor a nyolcvannégy éves nagyszüleire nyitotta rá az ajtót akció közben. Eszébe nem jutott volna, hogy még ők is. Visszakérdeztem: ők is emberek?
Beszéltünk az osztályról is. A mozgalomról. Hospice. Hogy fontos emberi mód meghalni. Fogni a haldoklók kezét. Csillapítani a fájdalmat. Belenézni a szemükbe. De megmaradtunk ezen a szinten. És ahogy összeszedtem magam, s beléptem a steril, borzongató helyre, ahová meghalni hozzák az embereket, rá gondoltam. A hivalkodó feszületek egyből megzavartak, barokkos vulgárkatolicizmus... Ez a hely a morbiditásig vitt rend- és tisztaságmániájával, nem lehetett tökéletes. Az állami ehhez képest elfekvőként funkcionált, TBC-s hajléktalanok menedékének. Beszélgettem a főnővérrel. Fiatalabbnak tűnt nálam. Elmondta az ügymenetet. S jelezte, szólni fog üresedés esetén.
Üresedés — mondogattam magamban még sokáig. Üresedés. Elbőgtem magam. Nem is értettem, miért. Ezért ültetett le a fotelbe. Látta rajtam? Tíz másodperc alatt visszanyertem az önuralmat. Egy grimasz. Néhány mély sóhaj. Üresedés.
Hazafelé felhívtam Apámat. Zavartan hebegett, épp voltak az irodájában.
Majd később hívj vissza! Így búcsúztam. A Nagybátyámat is hívtam. Ő egyből küzdött a könnyeivel. Álltam a nyüzsgő főtéren, lelassultam. Busz helyett gyalogoltam. És megláttam a városban a halált. Mindenhonnan leselkedett. A naplemente, a szentháromság-szobor, az utcanevek, a házak, a belváros alatt a római kori temető... Minden a halált jelentette. A múltat. Valahol félúton, egy lépcső alján újra elbőgtem magam. Nem értettem, miért. De hát mindig bőgnek páran a világon. Vagy okkal, vagy ok nélkül.
Amikor hazaértem, csak negyedórás erőlködés árán tudtam Anyám felültetni. Egyedül képtelen volt. Belül megindult a kérdéssor:
Mi lesz? Mi lesz? Mi lesz?