Megyek fel, fel a badacsonyi kertben, hosszú a kert, hosszú az út a kaputól a házig. A ház ősrégi, dédapám szelleme kísért minden terében, a nagy ebédlőben, a lépcsőházban, a fenti kisebb szobákban. De a konyha. A konyhában mindig zajlik az élet, nagyanyám süt-főz, és kezet mosni is csak ott lehet, lavórban, hideg vízben. A víz tetején szappanhab. Aki a legjobban undorodik, kiönti, de kiönteni is csak vödörbe lehet. Mikor tűnik el végleg. Sosem látom, ki viszi ki.
A badacsonyi konyhaszag hideg, kőszagú. Ehhez a majdnem templomszaghoz némi gázszag keveredik, a gázt nagyapám hozza biciklivel Tomajról. Egy hatalmas patron ez, fokozottan tűz- és robbanásveszélyes, rá van írva. A tűzhelyen hatalmas zöld fazék, ebben kell este vizet forralni, a forró vizet egy felnőtt lavórba önti, nem a kézmosóba, egy sokkal nagyobba, és hideget is önt hozzá. Finom meleg. De nagyon nehéz lemosni a szappanhabot. És a legnehezebb kimosni a lábam közét. Azt nem tudom, hogyan lehetne ügyesen.
Fürdeni egy ideig lehet a tesómmal, aztán meg nem lehet. A tesóm fiú, azért. Mikor már nem lehet vele, akkor egyszer a nagynénémmel. Sok nagynéném van, de ő a legszebb. Azt mondják, darázsdereka van. A fürdőruha szélétől a köldökéig egy vonalban csík fut felfelé. Nekem is olyan. Ott illesztettek össze, vagyis ott illeszkedtem össze anyám hasában, ez annak a nyoma. Egy barnás csík fut fel, a feketéllő szőrszálaktól a köldökömig. Nekem arra nincs szavam.
Fürdök ezzel a nagynénémmel, nem bámulok, egyáltalán rá sem nézek, nagylány vagyok, vagy legalábbis már nagyobb. Minél is nagyobb, nem tudom, nagyobb annál, hogy együtt fürödhessek a tesómmal. Lögybölöm a vizet, folyik a lábszáramon, mindenütt, és akkor kinevet. Felkacag, hogy mit csinálok. A lavór egy hokedlin áll, nekem nem jut eszembe elmozdítani onnan. Neki már van technikája, abból áll, hogy leveszi. Lerakja a földre, és beleáll, sőt guggol, kinyílik neki az egész, és fölfelé lögyböl. Nekem is így kell ezentúl?
Ez a badacsonyi ház csupa titok. Titkos helyek, titkos történetek és tilalmak hosszú sora. Kúthoz közel menni: tilos. Döglött macska a kútban: titok. Fénykép a falon. Miért vannak a kisfiúk szoknyácskában, habos fehér csipkeszoknyában, titok. Apa sokszor álmodta azt, hogy tűz ütött ki a badacsonyi házban, neki kell a kútról vizet húznia. Ez is titkos dolog, a legszívszorítóbb titkok egyike. Apám a legidősebb testvér, az bennünk a közös, hogy én is az vagyok. A legidősebb.
Megyek, megyek fel a badacsonyi kertben, hosszú a kert, hosszú az út. A verandára lépek, az ajtóra rá van hajtva a zsalu, mégis látom, résnyire minden nyitva, be lehet lépni. Belépek. Sehol egy lélek. A falióra tiktakol, de talán ezt sem hallani. A nagy kerek asztal üres, körülötte rendben állnak a székek. A falon némán mosolyognak a szoknyás kisfiúk, a beteg szemű is, aki a nagyapám. Jobbra kanyarodok. Kis folyosó, két lépés, balra egy vécé, egy angolvécé, amit nem lehet használni. A kert közepén áll a budi, oda kell lemenni este is. Vagy reggelig tartogatod. Vagy bepisilsz. Jobbra van a konyha, most az is teljesen üres, teremtett lélek nincs sehol, és én mégis pontosan tudom, hogy anyám nincs a konyhában, ő az, aki nincs, aki nem is lesz már soha többet, megszűnt létezni. Nincs. Ez tehát a halál. Nézni egy helyet, és tudni, ki nincs ott. Zihálva ébredni.

Megyünk Apával hazafelé. Biciklin tol. Ülök a vázon, ömlik a vér a lábamból, alig tudok kapaszkodni. Az előbb óriásit estünk, Apa oldalán is van egy nagy seb. Apa tekert, gurult a bicikli, suhantunk, és egyszer csak a földön hasaltunk mindketten. Nem én vagyok a hibás, okosan tartottam a lábam, ahogyan megbeszéltük, küllőtől el. Mégis, az én lábam, az én kicsi lábam az oka mindennek. A szandál. A pántja. Az akadt be, egy elszakadt pánt, s mi elhasaltunk az úton, ahol senki sem járt. Csak fák állnak körül. Ülök a vázon, Apa csak tol, lassan érünk haza. Apa azt mondja: Nézd, ott a Cica. A Cica! Anya! Mert így hívjuk mind, Apa, én meg a tesóm. Azt hiszem, Anya jön elénk. Mikor meglátom a girhes, vörös kóbormacskát, zokogni kezdek. Apa megérti. Vagy nem érti. A hangjában benne van, nem gondolta, hogy így fogok reagálni, sajnálja, és engem is sajnál, hogy azt hittem, Anya az, és mégis, talán hagynám ezt abba, jobb volna. Ez mind, ez mintha mind az én apukám hangjában lett volna. Hiszen csak azt mondta, nézd, ott egy cica.
Kicsi kőházikó a kórház udvarán és sok nagy épület, az egyikben engem megröntgeneznek. Fekszem egy ágyon, ami hideg és kemény, és nekem rá kell fordulnom a sebre. Ordítok. A röntgenes néni azt mondja, ha tovább sírok, kiküldi a szüleimet. Ettől még inkább ordítanom kell. Nem akarom, hogy ott hagyjanak, egyedül, nem akarok a sebemre feküdni. A bokámtól a térdemig lejött a bőr, győzködik a szüleimet, a fenekemről pótolni tudják. Egy erős kar, egy zöld kar visz tovább, fekszem egy másik asztalon, többen vannak körülöttem, beszél a fehérség. Ez lesz a gipsz.
Később a gipszet úgy vágják le, nem tudod, a lábadba nem áll-e bele az olló. A gyereklábba nem vág bele az olló, de a gipsz a sebbe beleragad.
Apa visz az ölében, fel a lépcsőn, megyünk a nagyszülőkhöz, ott az a sok nagynéni, nagybácsi, ujjongva fogadnak, állnak az ajtóban és szinte éljeneznek. Ne rakj le, Apa.
A szüleim nem hagyták a bőrcserét, a seb egészen összement. Ahogy növök, a bokámra csúszik az egész. Ott teljesen más a bőr, a bal bokámon. Nem szeretem a kanapéra rakni, félek, hogy odaragad. A takarót rendszerint lerúgom róla.
A gipszben feküdni kellett, én feküdtem. Meglátogatott két nagynéni. Hoztak nekem egy bábut. Fakanálból készült tündér. A haja kék fonál, a köpenye kék selyem. Igazi tündérnek tűnik. Ez nem a badacsonyi kert. Itt a házikó is kisebb. Itt van víz meg vécé. Itt lehetne nagyokat biciklizni is. Ha.
Látom a kertkaput, Anya kiáll a Trabanttal. Anya garbóban van. Szólok hozzá, nem hall, nem hallgat meg. Dühösnek tűnik. Elindul a Trabanttal, és én mégis látom, ahogyan gyalog, kézen fogva mennek a tündérrel, hátra sem néz, egyik sem néz hátra. A fehér út, a kavicsos út porzik, egy kicsit porzik a lábuk nyomán.
Felébredtem, elmeséltem. Ezt még lehetett. A másikat, amit évekkel később, a hiányt a badacsonyi kertben, azt már nem lehetett.
Nem csak azért, mert én már nagy vagyok. Nem csak azért, mert nem zokogva ébredtem. Hanem azért, mert Anya nem is volt otthon, Apa elvitte a kórházba, hogy összevarrják a csuklóját. Ez volt az első öngyilkossági kísérlete.
Hazajövök az iskolából, kérdezem, hol volt reggel. Nem válaszol elsőre, talán kicsit mosolyog, aztán elmondja, mert nagy vagyok. A leghosszabb ujjú pulcsija van rajta. Ez egy magasnyakú. Garbó. Felhúzza az ujját, majdnem elájulok: cikk-cakk, kék cérna van a csuklójába fűzve. Hát ilyen egy öngyilkos csuklója. Nagy vagyok. Hetedikes.
Máskor meg jövök haza az iskolából, ide, az új lakásba. Az új lakást nem szeretem annyira, nem olyan kedves lakás ez, mint a régi. A régi az Andrássy úton, az sokkal kedvesebb. Pedig az a lakás egy olyan ház második emeletén volt, amelyik házban tilos volt liftbe szállni, mert az leszakad. És a lift melletti körfolyosóra szintén nagyon tilos volt kilépni, mert leszakad. És a hátsó lépcső meg nem hogy tilos, de olyan titkos volt, hogy a tesómmal csak sejtettük, hogy valóban létezik. Aztán a tesóm megbizonyosodott róla. Belopózott és megbizonyosodott. És észrevette, hogy ott állt a sötétben az öreg házmester néni, a Torma néni, és csak nézett. Torma néninek valahogy a lakásából átjárása volt. A lakása ajtaja a postaládákra nézett. A postaládáknál sietni kellett.
A második emeletre gyalog kellett felmenni, kettesével gyorsabb, de nagyon magasak a lépcsőfokok. A tesóm lefelé is tud kettesével. Színes üvegablakok voltak, mint egy templomban. Színes képek az üvegben, például sárkányok. Mert ez egy palota volt régen. Palota. A korlát a lépcső mellett szintén csupa sárkány. Jobb kettesével menni.
Kettesével megyek, fel a második emeletre, a mi emeletünkre. A mi emeletünkön lakik egy féllábú bácsi, és van neki egy nagyon rossz fia. Szerintem azért rossz, mert az apjának fél lába van. A fél lába, amelyik nincs, az csak egy csonk, és fel van tűrve a nadrágja, de befelé van tűrve. Mankóval jár.
Anya egyszer mesélt a fantomfájásról. Hogy a katonáknak az is fáj, ami már nincs ott, például az amputált lábuk. Vajon a Kovács bácsinak fáj-e az amputált lába? Vagy soha nem is volt neki ott láb? Akkor valószínűleg fantomfájás sincs.
Álltunk a kapuban, a fél szárnya becsukva, a mögé lapultunk, azt mondtuk: hu! Nem Apa jött, hanem a Zsidai bácsi, nagyon megijedtünk. Helyette is.
Néha azt álmodom, hogy mégis beszállok a liftbe, és bent ragadok, vagy máshová visz, fel, fel a harmadikra, és tovább, pedig nincs is tovább.
Még alsóban, amikor nyelvtanból írtunk felmérőt, az volt a feladat, hogy mindenki írja le annak az utcának a nevét, ahol lakik. Népköztársaság útja. Enyém a leghosszabb, és különleges is, mert nem út vagy utca, hanem útja, a népköztársaságnak. De a Botond Éva néni olyan szigorú, sosem lehetett tudni, ha azt kéri, az utca nevét, ahol lakom, akkor kell-e hozzá az útja, vagy csak az, Népköztársaság? Azért leírtam, útja. Otthon elmeséltem Anyának. Nevetett. Azt mondta, a legkönnyebb dolga annak volt, aki az Ó utcában lakik. Elképzeltem utca nélkül leírva. Ó. Akkor még nem lehetett tudni, hogy majd évekkel később az Ó utca huszonnégyben lakni a legeslegrosszabb dolog lesz, mert összeomlik a ház. Összeomlik, de marad a falon egy Madonna poszter, és egy elérhetetlen balkonlábában a harmadik emelet egyik erkélyén elburjánzik a kövirózsa.
Megyek haza a Nagymező utcába, fel a lépcsőkön, nincs is lift, becsöngetek, és nem nyit ajtót. Meg sem mozdul. Közben a konyhaablakon füst dől kifelé. Ebben a házban gang is van. Úgy teszek, mintha nem lenne semmi baj. Még egyszer becsöngetek. Meg még sokszor. Egyszer csak mintha mozgást észlelnék. Vér fröccsen az ajtó üvegablakára. Most még inkább úgy kell tenni, mintha mi sem történt volna. Végre kinyílik az ajtó.
Anya nekiesett az ajtónak, vérzik a feje. Bevonszolom az ágyra. Elzárom a konyhában a lángot a kaja alatt, elszenesedett kelkáposzta-főzelék. Nagyon büdös, huzatot csinálok. Anya nincs magánál. Kérdezem, fáj-e. Nem válaszol. Letörlöm a homlokát jóddal. Hazajön a tesóm. Virslit főzök.
Később hazajön Apa. Várom, hogy megdicsérjen, de csak ideges. Anya nem emlékszik semmire. Nekem az előszobában mindig eszembe jut. Véres maradt a kis csipkefüggöny. Ronda egy függöny, de muszáj, hogy ott legyen, különben teljesen be lehetne látni.