Képzeld el, hogy az anyag útja megszakad,
az első verssor után nem a második jön,
és hogy a második csak arról szól: nem ez az,
képzeld, már a második sor sem leírható,
mert ki tudja, az első benned hogyan dől össze,
pontosan merre hanyatlik, miféle áldozattal jár,
szóval a búcsú ott van már az első szóban,
hízó levegő-perspektíva a szöveg,
már az elejét sem látni pontosan,
hacsak nem ikertoronyban élsz,
mert akkor feléd ugyanaz a repülő száguld,
ugyanaz a rengés szaggatja szét az eget,
és a szívvirág gyönyörű robbanása után
végtelen porban oszlik el tekintetünk.

Fölpattintja a smaragd foglalatát,
a méregkapszulát tenyerébe ejti,
szájába veszi, ráharap.
Még három perc.

Szörnyű a bizonytalanság,
a bizonyosság még szörnyűbb.
Az erekben fut a hír,
mint a vak jós tekintete:
„Most és soha."
Valahonnan szárnysuhogás.

Furcsállja maga is,
de egy régi kép villan most elé:
áll az irdatlan térkép előtt,
nézi a földrajztanárt.
„Kezdjük a Duna vízgyűjtő területén."
Támpontot keres a névtelen érhálón,
követi a víz gondolatát,
ahogy a mellékszálakból terv lesz,
ősmedret hirdető emlékezet.

A suhogás lassul és erősödik.
Nyugalmat söpör a szívbe.
Szavakba fulladnak a halak,
a tekintet partjain kiszáradt füzek, nyárak.
Az ártér elfelejt,
óriás miért nő a helyén.
Dobban a fekete tenger.

Ki szétbomlott, az már bomolhatatlan,
ha megnyugvást akarsz, gondold végig ezt,
ott van mindenhol, aki nincs már sehol,
hársfában illatoz, érint a széllel,
és a megnyugvást is ő akarja benned,
mint ércbánya, nyeljen el a soha,
öleljen puhán a nyers, sötét anyag,
időtárnákba hívjon a folytatás.

Ki szétbomlott, az mindennap szétbomlik,
ha nem akarsz megnyugvást, gondold végig ezt,
mindig halottak napja, szívd mélyre a füstöt,
járjon át a kibírhatatlan,
ez a legtöbb, amit tehetsz, mert semmit nem tehetsz,
dudorászhatsz az őrület kapujában,
míg kitárja szárnyait és levegőt vesz az alagút,
döglött szentjánosbogarak ropognak talpad alatt,
hunyorgó emlékek közt lépkedsz,
hát ne akarj nyugalmat, nincs aki lásson,
nincs az az isten, aki kitalálna
ebből a huzatból, okádj hullócsillagot,
nőj föl a semmihez, ahogy még senki,
nevelj gyászvirágot, az idegekben feslő mérget,
és ha elmenekültek mind a megnyugvás zsoldosai,
a papírlelkűek, a kézfogógépek,
a Mennyország Intercity ostoba utasai,
a szarból világot építő tudósok,
akkor mi, élőhalottak köréd telepszünk,
borral, kesudióval kínálsz bennünket,
és énekelni kezdesz, mintha fényt kapott volna a tüdőd,
részvét villámlik át a nemlét termein,
szívünkben szürke rózsák nyílnak,
és soha többé nem születik senki.

Vad idők színei,
fantomok űzték tüskebokrok,
mérges levelek között.
Ide jutott.
A víz arca az utolsó lehetőség,
de az érintést nem bírja el,
a képhullámok elkeverednek,
tükörtől a hullámsírig:
önsúlya lesz a szeretetnek,
és a földből csak egy virág neve nő ki,
éppen ott, ahol holtan elterült.

Mégsem volt meddő a kísérlet,
mert évezredek múltán valakinek úgy jut eszébe majd,
valakinek, aki mindenhol ott van, mert
nem őriz birtokot, aki behunyja szemét,
hogy tisztán lássa: a vízre hajló életet
a mítosz végül úgyis elnyeli,
szóval valakinek úgy jut eszébe majd,
ahogy a nyers vászon büszke fényét
kioltja a hajlongó ecset,
ahogy a hajsza elmaszatolódik
kéklő, örök csalánlevelek mögött.