Kockás pléd
Pszichológus (unottan): — Mi az a tárgy, ami először eszébe jut a gyerekkorából?

Páciens (unottan, majd elérzékenyülten): — Egy zöld-sárga-piros kockás pléd. Egy rétre jártunk a falu mellé, a nagyapám méheihez. Volt ott egy patak is, sokat labdáztunk. A bukkanó az úton... sikoltoztunk, amikor nagyapám átment rajta. Most is megvan a pléd, a csomagtartóban. Ha útközben megtetszik egy vízpart vagy egy panoráma, lefekszem erre a plédre. Csodálom a szépséget, amit, ha szerencsém van, senki se zavar meg. A múltkor lementem a Sajó partra, gyönyörű koratavasz volt, egyedül a madarakkal, de tíz perc múlva csak odajött egy ember valami igazolvánnyal, hogy „nem tudtam elképzelni, milyen autó áll itt!". Mondtam neki, hogy csak egy révedező városi ember autója, köszönt és elment.

Pszichológus (alig hallhatóan):— kkkhhkhhkkhk...

Páciens (rápillant a fotelban ülő pszichológusra, majd magának): — Visszafelé Zsolcának jöttem, lakik ott egy fehér szarvas. Egy kertben. Tényleg tiszta fehér. Egy néni gondozza. Mi lehet vele? Azt kérdezte legutóbb, hogy minek él ő még? Akartam valami megnyugtatót válaszolni, de csak annyi jutott eszembe, hogy sokáig élni kegyelem, mert úgy már nem olyan nehéz elmenni...

Pszichológus (egyre hangosabban): — hhkkkkhhhkkk... khkkhhhkkhkk... khhhkkhhkhhh...

Páciens (meglepetten): — Elnézést, alszik?

Pszichológus (meglepetten): — Dehogy! Csak egy kicsit elszenderedtem... De hol a szarvas? És az a jó puha pléd?

Páciens (unottan): — A kockás? Rongyos volt már, betettem a kutya alá. Örült neki.

Minden út
Minden út visz valahová, mondta apám, ha valahol eltévedtünk. Például egy Putnok környéki kiránduláson. Nagyapám szürke Trabantjával mentünk. ID 32-47. Apám egy új útvonalat nézett ki a rét felé, ami persze nem valahová, hanem sehová se vezetett, annyira, hogy egyszer csak megszűnt a földút, ott álltunk az erdő közepén. Közben esett is, minden sáros volt, nem tudtunk megfordulni, szó mi szó, beragadtunk. Apám, anyám, nagyapám, tesóm. Míg a felnőttek gondolkoztak, mi nekiálltunk szamócázni. Kisütött a nap, előkerült a kockás pléd és láttunk egy vadmacskát is, bár anyám szerint házi cirmos volt. Piknikhangulat. Egy átlagos kirándulásnak indult. Aztán jött egy ökrös szekér és kihúzta a Trabantot. Ettől lett emlékezetes.

Halottlátó
A putnoki halottlátó halott, úgyhogy a Belga sem tudja már megnézni. De szelleme tovább él, róla mindenki hallott. A halottlátó asszony Putnok címerembere.

Hatoslottó
Akkor még nem volt. Ötös lottóztunk a postán.
— Jöttök a városba lottózni? — kérdezte nagyapám. A városba bemenni azt jelentette, hogy besétáltunk a falu egy utcányira lévő főterére, ahol a posta és minden egyéb volt. Bemenni a városba, de szerettem. Olyankor szoknyát és szandált vettünk.

Bolondok napja
Vasárnap a bolondok napja volt, ilyenkor a kastély lakói kimehettek a faluba sétálni. Folyton fagyit ettek, tiszta dzsama volt a képük, és olyan furán néztek. Féltünk tőlük, de mindig kerestük őket, merre lehetnek. Üde színfoltok voltak a poros nyári hétvégeken. Vajon bolondok laknak még a kastélyban? Vagy wellness hotel lett? És most a vendégek járnak fagyizni vasárnap?

Veranda
A putnoki veranda két szóval érzékelhető: nagy és hűs. Jó volt nyáron mezítláb szaladgálni a hideg kövén. A párkányon kaktuszok, nagyanyám nevelgetései. Egyik első gyerekkori emlékem (mert honnan is tudnánk, melyik volt a legelső?), amikor a tesóm seggel beleesett egy kaktuszba. Arra is tisztán emlékszem, mennyire veszekedett nagyanyám, miközben csipesszel huzigálta a tüskéket.
A veranda nagy volt és hűs, de mikor nagyanyám kiabált, nagyapám meg sem állt a kert végéig. Ott elfüstölgött a méheivel pár órát.
Putnokon nőuralom volt, számszerűen és mindenképp.

Halvacsora
A kertben, a ribizlibokrok mögött volt egy pad, ezen olvasgattak a férfiak, leginkább Népszabadságot. Mellette egy szalonnasütő, amellett pázsit, ide teríttettük a kockás plédet, innen néztük a tüzet. Gyakran sütöttünk, legtöbbször szalonnát, hozzá kertből szedett zöldséget ettünk. Snidlinget, póréhagymát, retket, paradicsomot. Egyszer halat sütöttünk. Ott volt a debreceni unokatesóm, jólfésült úri gyerek, egyébként kis kötözködős. Aznap is fárasztott egy rokont, az meg, hogy leszerelje, beszólt neki:
— Pfújj, te döglött halat eszel?!
Unokatesóm azóta nem eszik döglött halat.

Kismadár
Bicajoztunk a tesómmal a Szkala Bertalan utcában, amikor megláttunk egy kismadarat a járdán. A bicikliket levágtuk az úttest közepén, odaszaladtunk a madárhoz. Közben a szomszédok és nagyanyámék is kijöttek, hazavittük a madarat, dobozba tettük. Nagyon boldogok voltunk. A kismadár viszont két nap múlva meghalt.
Nemrég elmentem arrafelé. Nem ismertem meg a házat, pedig a házszám stimmelt. Én valami egészen más képet inprintingeltem erről a helyről. Huszonnyolc éve, hogy nagyapám meghalt és nagyanyám elköltözött Putnokról. Ott lenni most, látni azt, ami már nem az. Volt, de már sosem lesz. Ez így olyan, mint egy rossz álom, ideje felébredni. Minden folyamatosan változik, ezzel nincs mit tenni. Ahogy ezt a változást tekintem, vagyis a ráhangoltság milyenségébe, abba lehet beleszólásom.
Ha csak folyamatos jelen van, akkor az elmúlás szó értelmét veszti. Erre hangolódom.

Meta fizika
Vörös az ég alja, alighanem szél lesz, avagy szélcsend, ez volt apám másik kedvelt mondása. Ezeket itt most az ő emlékére írom. Pár hónapja ment el. Örülök, hogy ő volt az apám. Jó családba, jó helyre kerültem. Putnok egy átlagos borsodi kistelepülés volt a hetvenes években, de nekünk egy élet-tér, majdani lenyomataink legszebb helyszíne.
— Árpival álmodtam — mondta apám keresztfia.
— És? Beszélgettetek?
— Meglepődtem, hogy látom, kérdeztem tőle: hogy lehet, hogy itt vagy, hiszen meghaltál.
— Gondolom elpoénkodta.
— Nem. Azt mondta: tudod, én fizikát tanítottam, de most rájöttem, hogy ezeket a fizikai dolgokat újra kell értelmezni.
Úgy látszik, aki életében tanár volt, utána is az marad, legfeljebb szakot vált. Apám, aki csak az anyagban hitt, immár anyag nélkül, metafizikáról elmélkedik.