„Szabadcsapat vagyunk. És szabadcsapatnak lenni jó.″

Már a nevét is szerettem. Az, hogy terasz, szép. Kívül a zárt egységen, mégis hozzátartozik, rajta lóg, de néha azt képzeli magáról, független. Örültem, hogy munkám lesz egy olyan helyen, amit úgy neveznek, terasz. Mert ilyen költői lélek vagyok. Egy másik élet kezdődött, éppen elegem volt az előzőből.

A hatéves lieson köztem és a terasz közt azzal kezdődött, hogy 2000-ben írtam egy Jónás Tamás Bentlakás-recenziót az Új Könyvpiacba, Pécsi Györgyinek. Azután történt, ami a szakmában ritkán, elektronikusan megismerkedtem a szerzővel, aki a teraszt építgette, de már kifelé lógott a lába, nem érezte jól magát. Jónás olyan költő és író, aki nem mellesleg programozó és játékszerkesztő. Szóba került, hogy keresek valami netes munkát, hogy végre ne kényszerüljek utazni. Azt mondja erre Jónás, hogy a terasz éppen bővíteni kívánja az irodalmi felületet, ő meg éppen elkészül onnan, nem érdekli ez, nem akar a hagyományos irodalmi életben részt venni, ha a színész-projekt befejeződik, nem marad. Írjak a tulajnak.
Ez maga meglepő volt. Soha nem találkoztam a kulturális élet egyetlen szeletével addig, amit ne önkormányzat, vagy ne állami szervezet finanszírozna. Ami a maga természetének köszönhetően azonnal meghatározza a leányzó fekvését. A mél elment nagy bátran. Általában nem vagyok ilyen bátor, soha nem kérek semmit, de ekkor azt gondoltam rafináltan, eladom a munkaerőm, nincs miért szégyenkeznem.
A Terasz gazdája, Peti Péter azonnal válaszolt. Részletezzem, hogyan gondolom, mi a tervem. De az egyedüli tervem, hogy munkám legyen, mert éppen nem volt. Aztán lassan elhangzott a bűvös szókapcsolat: online irodalmi folyóirat.
OK, ha Peti Péter online irodalmi folyóiratot akar, én is azt akarom.
Azt válaszolta akkor még látatlanban, ha igen, akkor ülj neki, záros határidőn belül készítsd el a folyóirattervet a programozóknak, plusz a féléves költségvetést. Másfél óra múlva újra hívott, hogy készen van-e terv, mert hétvégére ki akarja adni az oldalt két programozónak, hogy hétfőre legyen készen valami.
De nem volt minta. Nem volt elő irodalmi folyóirat, ahonnan ötleteket lophattam volna. Egyet tudtam, nem akarok hagyományos papírfolyóiratot, de azt nem, milyen a nyitott internetes folyóirat, miből áll össze, hogyan működik a gyakorlatban, sem azt, milyen eszközök állnak a programozók rendelkezésére.
Vázoltam hát egy nagyon egyszerű felszínt, amiről akkor még azt se tudtam, hogy ez a felszín: Hírek, Interjú, Pályázat, Trinapló, Meglepetés.
Ekkor még azt se tudtam, hogy nem mindegy, milyen rovatcímet adunk, mert egy jó cím elviszi az érdektelenebb rovatcím olvasóit. Fél évbe került, mire rájöttem, hogy a meglepetés-rovatra annyian klikkelnek, mint az összes többire. Mert az olvasó ember, ajándékot vár, meglepetést és árleszállítást.
Peti Péter másfél óra múlva, miután négy oldalban átküldtem neki a rovatokat és az értelmezést (például, hogy mit takar a trinapló kifejezés, hogy a meglepetés rovat alrovata a helyszíni tudósítások helye, hogyan képzelem, mi volna a sorozatkritika), felhívott, hogy lehetőleg ne menjek sehová, mert úton van a titkárnővel Esztergomba. Arra gondolt, ha ilyen határozott és különleges ötleteim vannak, akkor nyilván nagyon értek hozzá, ergo: kellek neki.
De nem tudtam semmit. Soha addig nem láttam számítógép belsejét. Telefonos modemmel működtem, és 486-os kisgéppel.
Leültünk a nagyszobában, az asszony kávét, teát szolgált fel, mi pedig hárman végigtárgyaltuk, amit lehetett. Megérttettem vele, hogy miért nem akarok prózát és verset közölni. Elfogadta. Megegyeztünk a honoráriumba, megadta a heti honorkeretet, ehhez kellett tartanom magam. Búcsúzóul azt mondta, holnap leküld Esztergomba egy rendes gépet, és intézzek rendes szélessávú elérést, mert ezek nélkül nehéz volna hatékonyan dolgozni.
Én pedig elkezdtem előhorgászni azokat az írókat, költőket, szerkesztőket, akik valamilyen nexusban vannak az internettel, akik nem utasítják el helyből, mert ilyesféle is volt bőven az ezredfordulón.
Ez már 2001 nyara-ősze. Bevadultak a dolgok. 2001. augusztus végén kerülnek fel az első Irodalmi Szekció-anyagok. Minden héten sikerült kitalálnom valami módosítást, amivel őrületbe kergettem a két programozómat, letagadták magukat, nem vették fel a telefont. Szerencsére Jónás figyelmeztetett, hogy a programozók első reakciója az lesz, hogy „nem lehet megcsinálni″. De, írta Jónás, a terasz-portált úgy alakították ki, hogy te, civilként, képtelen vagy kitalálni olyan őrült dolgot, amit meg ne tudnának oldani. Ehhez tartottam magam.
Közben persze jártam bent néhányszor. A terasz viszonylag nagy cég 2001-ben. Legalább ötven újságíró, fejlesztő, és nem tudom, ki még három nagy teremben.

*

Közben szakkönyvből, kinyomtatott netes tananyagból tanultam, hogyan kell dolgozni a portálon, ismertem meg a HTML-nyelvet, a különféle formázásokat, a fotók trükkjeit. Ami újat megértettem, azonnal próbáltam az oldalon. Ma már mókás látni, ahogy a hónapok telnek, úgy változik az Irodalmi Szekció arculata. Annyit változott, amit könyvből képes voltam megtanulni, mert a környezetemben senki, aki értene hozzá.
Döcögve indulunk, mert a HTML-világ bonyolult, nem kifejezetten logikus az én logikusnak képzelt agyamhoz. De nem csak ezért. 2001-ben még a szerkesztőségekben sincs mindenütt internet, de nincsenek nyilvános e-mail listák, nincs IWIW, ahol megnézhettem és kiválogathattam volna a következő öt év munkatársait. Legcélszerűbb volt, hogy telefonon felkeresem, akit akarok, megbeszélem, amit lehet, és mélben folytatjuk. Az első évben akkora havi telefonszámlák jöttek, hogy az asszony sikítófrászt kapott, amikor ő bontott fel egyet.
2001-ben, amikor talán még nem kellett volna, beindítottuk az egyik legőrültebb találmányomat, a hetes online interjút, ami azt jelentette, beszélgetünk, folyik az interjú egy héten keresztül, többnyire reggel és este, a képernyő jobb oldalán pedig az olvasó tehet fel kiegészítő kérdéseket. Zalán Tiborral kezdtünk, amikor még bőven volt finomítani való a szerkezeten, Tomkiss Tamással, az Irodalom Visszavág főszerkesztőjével folytattuk, aztán következtek Jónás Tamás, Andrassew Iván, Babarczy Eszter, Peer Krisztián, Imre Ildikó televíziós szerkesztő-rendező, és Petőcz András még 2001 decemberéig.
Ilyen őrületet is meg lehetett próbálni. Ha van pénz, mindent lehet. A szerkesztő mindenhez talál partnert, ha képes fizetni. A heti honorkeretem 2001-ben heti 200 000 forint. 2002-ben 260 000. Ebből elvitt a trinapló három írója hatvanat. 2002-ben maradt tisztán 200 000 forint kisanyagokra, recenziókra, helyszíni tudósításokra, és amit még kitaláltam menet közben. Mint például a hetilap-, és folyóirat-ismertetőket. Vagy a sorozatkritika — azaz: egy frissen megjelent kötetről tíz-tizenöt recenzió. Vagy a másik a könyvheti TOP sorozat.
Ha van pénz, van ötlet, a szerkesztő talál hozzá társakat. 2002-ben átalakítottuk a Szekció arculatát, a dolgok letisztultak, minden lényeges elem szervezhetővé, kalkulálhatóvá vált egy év alatt.
Beindultak a pályázatok. Tárcapályázatokkal kezdtünk, irgalmatlan mennyiségű tárca érkezett, egyszerűen nem bírtam volna idővel, meg kellett találni a formát, hogy a pályázó maga rakja fel a pályázati oldalra. A tárcapályázatokba belekeveredett némi politikai íz, ezért aztán visszahúzódtam irodalmi tájakra. Egyszerűbb kézben tartani, gondoltam én. De nem lehet. 2002-ben már mindenben ott bűzlik a politika. A terasz ekkori olvasottságára jellemző, hogy tucatjával érkezett pályamunka a Európa valamennyi országából: Spanyolországból, Portugáliából, Izlandról.
Legnépszerűbb, mint később kiderült, ugyanakkor a legtöbb botrányt kavaró rovat a Helyszíni tudósítások voltak. Számtalan pályakezdővel dolgoztam ekkor, de — hogy ne bántsak meg senkit — csak a három hölgyet nevezem meg, akik folyamatosan végighajtották velem az Irodalmi Szekció öt és fél évét. Szécsi Noémi, akinek helyet sikerült kitaposnom a terasznál, ami okozott némi feszültséget, hiszen egészen addig egyedül voltam a császár a birtokon, ő új fazont hozott. Pál Kata, akiről sokáig azt reméltem, hogy megújítja a magyar női prózanyelvet, mert soha hasonlóan gyanakvó, sötét tónusú novellákat nem olvastam, mint tőle, a harmadik Karafiáth Orsolya, akit nemigen kell bemutatni.
És közben jöttek az ötletek, ha egy mód volt rá, kidolgoztam beleigazítva a költségvetésembe elindítottam.
A teraszban az volt a jó, hogy egyedül a fantáziámon múlt, mit csinálunk, senki nem szólt bele, senki nem kérdezett vissza, amíg nőtt az olvasószám. Márpedig nőtt. Egyedül az idővel volt mindig összetűzésem, nemigen fértem bele a nap 24 órájába. Nem jártam kocsmába, újságoshoz, nem láttam a gyerekeimet, az asszonyt is csak akkor, amikor beadta a szobámba a vacsorát. Csak a képernyőt láttam. Ismerőseim azt hitték, meghaltam. De nem lehetett szabadulni. Dőltek be a felrakandó anyagok, a megválaszolandó kérdések, dörögtek a viták, a legvadabb, leghisztérikusabb viták, ha egy órára kivontam magam, lemaradtam.
Röviden összefoglalva: mindenből kivontam magam, csak a terasz létezett, csak monitort láttam. Ekkor még nem volt idő és mód egyébre, elméletekre, pályakezdők pátyolgatására, stiláris javaslatokra, kurzusra, mint a kezdő íróknak indított Prózagalop' rovat később. Nyomtuk az ipart — ízlésem szerint. A Trinaplóba felkért írókról azonnal, az első napon kiderült, milyen a keze, és akkor megkörnyékeztem. Írattam vele ezt-azt. A Trinapló a terasz szondája volt.


2002 végén hirdettem meg egy többfordulós pályázatot.
„A terasz.hu Irodalmi Szekciója PÁLYÁZATOT HIRDET helyszíni tudósítás témakörben
PÁLYÁZNI LEHET minden irodalmi esemény könyvpremier, író-olvasó találkozó, kiadói-est, költői est, folyóirat-délután — szellemes, tárgyilagos, karakteres, elfogult és/vagy független leírásával.
Jó, ha a tudósítás gyors. Jó, ha a tudósítás megfelel a webes követelményeknek: tartalmaz utalásokat, linkeket. Karakterhatárokat nem szabunk, de jó, ha a pályázó ismeri a mértéket, helyén kezeli a mennyiségeket: tehát jó, ha a pályázó a bekalkulálja net olvashatósági határait, ugyanakkor beszél minden lényeges momentumról. Az egy pályázó által beadott pályaművek számát nem korlátozzuk.
Az irodalmi események kiválasztásához az Irodalmi Szekció segítséget nyújt a híroldalon szereplő aktuális események felsorolásával.
Azon pályázóink számára, akik élni kívánnak a terasz.hu webes technikai lehetőségeivel (formázás, képfelvitel, elrendezés), rendelkezésére bocsátjuk a site cikkfeltöltőjét.
A pályázat háromfordulós.
A beérkező pályamunkákat folyamatosan közli a terasz.hu Irodalmi Szekciója helyszíni beszámoló rovata. A pályamunkák olvasói értékeléséhez külön felszínt biztosítunk. Az első két forduló lezárultával részeredményt (60e, 30e, 15e) hirdetünk a Terasz Teázó és Kiállító teremben.
A pályázat jeligés. Az e-mail címet tekintjük jeligének.”

*

Gergely Tamás berlini író az Erdélyi Magyar Szónak és a Transindexnek készített interjút 2002 decemberében, végezetül ebből olvasok fel néhány részt, mert akkor frissiben megfogalmaztam, mit akarunk, hogyan akarjuk, mitől vagyunk szabadcsapat, ezt ma sem lehet konkrétabban:
— Erdélyből — Erdélyről felcímmel több tucat szöveg olvasható a Teraszban (Erdélyből - Erdélyről, Zetelaka). Kérdésem: Erdélyieknek íródnak ezek az írások vagy... magyaroknak?
— Erre jó válasz nem létezik, minthogy a net éppen arról szól, hogy nincsenek telepített határállomások. A web szabad világ. Magyar kötődésű, magyarul értő olvasóknak íródnak a dolgozatok. Akiknek forróbb kicsivel, természetesen az erdélyi olvasók. Akinek érdekesebb, az összes nem Erdélyben élő olvasó. Az ismeretlen vagy kevéssé ismert terep mindig hoz meglepetéseket.
— Feltűnő az erdélyi témájú szövegek nagy száma ezen a magyarországi internetportálon, mi magyarázza a nagy érdeklődést?
— Azt hiszem, én vagyok az egyetlen nem erdélyi magyar író, akinek a hetvenes években járt a kék fejléces Utunk című hetilap. K. Jakab Antalon gonosz szerkesztői üzenetein, Szilágyi Istvánon szocializálódtam. Meg Bálint Tiboron, Köntös-Szabón, a Sinistra előtti Bodor Ádámon. Nem történt semmi, csak szerkesztőként újranyitottam az ilyen-olyan okból becsukott ablakot. Az egymást követő Forrás-nemzedékek után van pótolnivaló rendesen. Ilyen szigorú és független csapat, mint az éppen kimúlt Előretolt Helyőrség és köre, aligha jelent meg korábban. Jó, ha tud létükről az irodalom iránt érdeklődő olvasó, és nem marad meg abban a hitben, hogy Tamási Áronnal megszűnt az erdélyi magyar irodalom.
A napokban tettem fel a szájtra egy Szilágyi István-interjút, amelyben a nagyon tehetséges költő-tudósító-riporternő halkan bevallja a mellékelt levélben, ő bizony egyetlen Szilágyi-sort nem olvasott. Ilyen vallomással fiatalíró koromban az ember kizárta magát a társaságból. Bizonyos könyveket kötelező volt ismerni. Mint pl. a Kő hullt... Most nyilván más írók más kötetei kötelező olvasmányok. Ilyen a világ. És szerencse, hogy ilyen. A politika elzártság mellett hasznot hajtott az irodalomban. Az erdélyi irodalmat nem nyomta ballasztként az anyaországi kánon. A fa ágai másfelé nyúltak, máshonnan kapták az energiát, szerencsére. Van fülem hozzá. Egy bekezdésből meghallom, ha valaki nem Esterházyn, Tandorin nevelődött íróvá. Lassan be lehetne vallani, kegyetlenség az olvasóval szemben, ha a kortárs irodalomban minden hang egyetlen oktávon belül szól. És riasztólag hat minden szempontból.
— Akár azt is állíthatnánk, hogy erdélyi irodalmi hetilap szerkesztődik a Teraszon belül. Csak a naplóíróid között ilyen neveket találok, mint: Fülöp Noémi, Szonda Szabolcs, György Attila, Orbán János Dénes, Páll Zita, Szabó Géza, Papp Sándor Zsigmond, s akkor még fel sem soroltam mindenik erdélyit. Miért őket kéred fel? Az éppen szerkesztőségi számítógép előtt ülő generáció talált el hozzád?
— Ez így túlzás. A kétszáz körüli naplóíró ötöde-hatoda erdélyi. Nem készítettem kimutatást, de Kárpátalja, Vajdaság, Felvidék, Berlin is megjelenik. A Trinapló célja — három, magyar nyelven alkotó irodalmár párhuzamos naplója heti váltásban — nagyon profán volt eredetileg. Bemutassam, milyen körülmények közt dolgozik a magyar író. Milyenek az állapotok, az anyagi-szellemi kondíciók, hogyan érzi magát a bőrében. Hogy egy magyarországi magyar író hogyan él, azt körülbelül lehet tudni. Érdekesebb, miként a határon túliak. Itt a szerkesztő kíváncsisága működött. Én magam voltam kíváncsi, miért, milyen indíttatás kényszerít fiatal, művelt, tájékozott embereket — akik előtt nyitva minden — egy ilyen kockázatos, hálátlan pályára. De nincs jó magyarázat. Írónak, irodalmárnak lenni minden bizonnyal genetikai hiba, születési rendellenesség. Minden rációnak ellentmond.
A generációk kérdésére a válasz egyszerű. Kelet-Európa anyagi helyzete végzetesen megszűri a webes látogatók számát, nyilván olyanok találnak ránk, akik egy-egy szerkesztőségben ülve korlátlan nethasználattal rendelkeznek.
— A Terasz Irodalmi Szekciójának szerkesztője, Onagy Zoltán is naplófélét ír, bár „szimbiózisban" Andrassew Ivánnal, mik is a te „morgolódásaid", Zoltán?
- Ivánt én rángattam bele a naplóírásba. Arra kértem, írja le nekem mindennap, mi történik, amikor a kisfia — aki fiatalabb, mint az unokái — megszületik. Óriási eseménynek gondoltam. De a dolog, az efféle napzárás annyira megtetszett neki, hogy nem hagyta abba. A morgó alapötlete pedig onnan kelteződik, hogy nem értettünk egyet. Andrassew a naivitásig jó ember, aki csak jót feltételez a másik emberről. Én másmilyen vagyok. Ezt levélben beszéltük meg. De mert egy-egy veszélyesebb időszakban akár ötven-hatvan levelet írok naponta, ritkán maradt idő, hogy egy-egy témát rendesen kibeszéljünk. Azért találtam ki a „morgó" formát, hogy ellensúlyozza, kinyisson egy másik ablakot is Iváné mellett. Két ötvenes magyar író, két szemlélet, kétféle nyelvhasználat a Duna mellől. Én az esztergomi parton, ő a Tahi szigetről. Nem tudhatni, mennyire kordokumentum vagy mennyire személyes kisvilág, mindenesetre kordokumentumnak látszik első szemre.
— Az erdélyi témájú szövegek egy része Helyszíni tudósítás című pályázatotokra érkezett, ismertetnéd a Romániai Magyar Szó olvasóival ezt az új vállalkozást?
— A Helyszíni tudósítások irodalmi események, író-olvasó találkozók, könyvpremierek, folyóirat-estek és hasonlók esetleírásai. Az olvasó, aki nincs ott, érezze úgy, ott van.
Az eltelt év alatt összeállt a terasz szerzőgárdája, akik természetesen hatottak egymásra, és akik egy jól körülhatárolható körben mozognak, onnan tudósítanak. Úgy gondoltam, itt az ideje nagyobb területet lefedni, több hangon megszólalni. Tulajdonképpen megijedtem a látványtól, hogy a kortárs magyar irodalom ennyire bennfentes, vékonyka és egyirányú. Nyilván nem az. A pályázat arra keres bizonyítékokat, hogy Budapesten kívül léteznek műhelyek, csapatok, csoportok, amelyek nem kerülnek föl a palettára, amelyekről nem tudunk, nem kerülnek szem elé. Szerencsére a főnökömet — Peti Pétert, aki a projekt anyagi részét állja — sikerült meggyőznöm, nem feladatunk, hogy ugyanazt a garnitúrát mozgassuk, akik az irodalmi folyóiratokat teleírják, nézzünk kifelé, oldalt, az ismeretlenbe. Ez a net varázsa. Az írásmű hat, nem a személyes ismeretség.
„Szabadcsapat vagyunk. Szabadcsapatnak lenni jó.”
Aztán vége lett. Gyorsabban, mint gondoltam, de az élet törvénye az, hogy amit az ember szívből csinál, előbb van vége.

Elhangzott a Tokaji Írótábor Digitális irodalom — Irodalom az interneten szekciójában, Tokaji Ferenc Gimnázium, 2008. augusztus 14. 

» Fotók a szekcióról