Ennek a rövid írásnak célja, hogy feltárja azon főbb motívumokat, melyek a gyerekkor kósza emlényei, a családi háttér kusza vonalrajza és a nagyszülőknél töltött, szőregi nyaralások hatására formálták Prágai Tamás írásművészetét.

Már a felvetés maga indoklásra szorul. Barthes francia író, nyelvész, filozófus, irodalomtörténész és kalligráfus szerint az író meghalt, éljen a szöveg. Ezen eszmével Prágai Tamás (Budapest, 1968. július 2., író, költő, kritikus, irodalomtörténész, blogger) esetében nem érthetünk egyet. Munkáiban — a kortárs irodalomban egyébként korántsem egyedülálló módon — valóság és fikció elegyedik, a képzelet agyszüleményeit mélyen áthatja világ referenciális vonatkozásainak tisztelete. Primitív, csőlátásra utaló determinizmust még sugallni sem szándékozom, megközelítésmódom inkább a kapcsolódások laza, hálózatos modelljén alapul, melyet a francia író, filozófus, gondolkodó, Jacques Derrida koncepciója alapján inkább a "jelek fodrozódásának" tekinthetünk.

Fodrozódás? Meglehet, indokolni kell szóhasználatomat. "Első emlékem: hozzám, gyermekhez képest irdatlan méretű emberi lábszárcsonttal kezemben masírozom Szőreg főutcáján, az augusztusi verőfény szinte megolvasztja az aszfaltot, mintha fekete tükörben menetelnék vidáman, önfeledten. Talán ez maga a gyerekkor" (Prágai Tamás szívélyes, szóbeli közlése). A szöveg néhány, abszurdnak tetsző állítása talán kiegészítésre szorul. Tudnunk kell, hogy Prágai, akiről kritikusa, Marosvölgyi Gábor helyesen megállapítja, "mondatok törmelékeiből rakosgat, a darabok néha képekké állnak össze, néha nem, de mindig érezhető a szavakkal, az anyaggal való intenzív foglalkozás, olykor formát sejtet, majd deformál..." (http://www.napkut.hu/naput_2006/2006_03/117.htm), 1975 és 1981 között a nyári iskolai szünet jelentős részét az apai nagyszülőknél tölti a Csongrád megyéhez tartozó Szőreg településen.

Szőreg település a Tisza-Maros által határolt, ártéri területekkel tagolt beszögellésben fekszik. A bővízű folyók által időszakosan elöntött, mezőgazdasági művelésre kiválóan alkalmas terület a bronzkortól fogva lakott (közvetlen közelségében neoletikus nyomokat nem találtak az archeológusok), a folyamok kiöntései esetén biztonságot adó, a táj síkjából kiemelkedő három domb a honfoglalás-kort megelőzően, majd azt követően is lakott, Szőreg település legrégibb magját jelenti. Egyiken már az Árpád-korban monostor áll, ennek régészeti munkálatai, több fázisban, a hetvenes évek derekán és utolsó éveiben is zajlanak. Valószínűsíthető tehát, hogy az idézett emlék a korlostor környékén található, régészek álal feltárt temető "gyermeki kirablásának bűntettét" rögzíti, az emlék mély beágyazottságának oka alighanem a bűntudat által keltett érzelmi felindulás.

A folyó hullámzása, a víztükör rengése, a finom fodrozódás és az aszfalt fekete síkja feltűnően kemény kontrasztot jelez. Ne gondoljuk, hogy ez a szembenállás mellékes Prágai írásművészetében. Az épített tér riasztó mivoltát a természet nagyon is baráti, közvetlen, ám ismeretlen erőkkel áthatott mivolta ellenpontozza. Ne feledjük, hogy első regényében Arnold Sobriewicz antropológus-narrátor maszkját öltötte magára a szerző, olyan alakét, aki életét a "dzsungel" (a vad, ember által meg nem zabolázott természet, illetve az ezzel kontrasztban álló törzsi, naiv kultura) vizsgálatára tette fel. Az archaikum iránti vonzódás — és, ezzel nem ellentmondásban, sőt ugyanakkor az attól való rettegés, a kíváncsiság és azt kísérő félelem az emberi csont bunkós végű formájában, ebben a buzogányszerű brutalitásban testesül meg, melynek fallikus (szexuális) értelmezésétől sem zárkózhatunk el.

"Míg a versekben és korai szövegekben a szövegformálás ezen ambivalenciája árulkodik a korán kialakult kreatív világ gyökereiről és a szerző lokális kötődéseiről, írásom e pontján a figyelmet kiváltképp az "Ez a beteg, boros, bús, lomha Bácska...", a "Húsdiszkont a Közvágóhíd utccában" és kiváltképp a Folyamodvány című szövegekre irányítanám."
"Az asztalon persze mind több a de facto karmai közé kaparintott dokumentum... - olvashatjuk ez utóbbiban. — Legfölül Michael Prágai Óbecsén kiadott keresztlevelének román illetékbélyeggel elotrombított másolata; tanúsítja, hogy az 1854. szeptember 15-én született gyermek Prágai Simon (római katolikus hitű napszámos) és Bakai Anna (római katolikus hitű, foglalkozás nincs föltüntetve) törvényes gyermeke, valamint ugyanezen Prágai házasságlevele — immár a szőregi rk. egyház kebeléből, 1877-es évszámmal —, mely arról tudósít, hogy Prágai Simon és Bakai Anna törvényes sarja nőül veszi a szőregi születésű Szabó Rózsát. (...) Valami hirtelen sugallattól megszállva — talán ez a sugallat teszi, hogy (ha nem is teológiai értelemben korrekt distinctio alapján, mégis valamiféle predestinatio érzetétől elragadtatva) tragikus hősnek tekintem — megragadja a szürkésen seszínű, nagyalakú, már leragasztott borítékot, és egy vajazó kés életlen-recés felületét (élnek aligha nevezném!) segítségül hívva "lap mentén", megkülönböztetett óvatossággal feszegetni kezdi a korábban lenyálazott ragacsot, és ténylegesen alig szaggatva meg az ezek szerint mégiscsak kiváló szakítószilárdsággal és egyéb tulajdonságokkal sújtott papíranyagot, újfent szabaddá teszi az állami boríték letapasztott száját. Ezután a "családtörténet" feliratú, sárgás, nem éppen vaskos mappa teljes tartalmát — a fentieken kívül nagyapja orosz fogságból írt hadifogolylevelét ("jól vagyok, a váll-sebem szépen gyógyul stb."); a szőregi "Béka egylet" néhány fényképével (jó kedélyű fiatalok jellegzetes "béka-testtartásban" állnak a fotográfus kamerája előtt valami múlt-századi kocsmahelyiség kertjében, köztük nagyapja, aki akkoriban kaphatta meg doktori oklevelét a Kolozsvárról Szegedre települt jogegyetemről); egy "Ügyeljünk a tisztaságra!" feliratú papírlapot, a hátoldalán a távolabbi rokon Sz. Gy. "Emlék" című, kézzel lejegyzett versével: "Többet mondjon nektek e könyv / minden valóságnál!" stb. (a dátum elmosódott) — mindezt rezzenéstelen arccal a borítékba csúsztatja, és ismét leragasztja azt, ezúttal "Uhu" ragasztóval, mert a nyál ezt a kérdést már — képzavarral! — nem oldaná meg."

Eddig az idézet, s az adatok jelentőségére való tekintettel bizonyára megbocsátják nekem, hogy mindössze egy, közlésem szempontjában érdektelen bekezdéssel, valamint két, esztétikai szempontból jelentős, tartalmi szempontól viszont kitérőt jelentő mondattal rövidítettem meg. Prágai, akinek szövegmontázsait, régi szövegekből való építkezéseit, "morzsalékrakosgatását" archeológiai munkának tekintem, ezen bekezdésben véleményem szerint önboncolást, önvizsgálatot hajtott végre. A valós dokumentumanyag betüremkedik a fikció levegővékony testébe, és ballasztként rögzíti azt a talajon.
Határozottan állítom, Prágai röghöz kötött szerző, amennyiben ez a alatt a történelmi idő és lokalitás metszetében megjelenő sors megéltségét, kiemelt érintettségét tekintjük. A történelem már-már szakrális felfogása irodalomelméleti munkásságán is nyomot hagyott, és semmi okát nem látom annak, hogy elméleti okfejtései és írói gyakorlata közt éles határt vonjunk.

Engedjék meg, hogy kicsit személyesebb hangú, közvetlen megjegyzést tegyek. Egy, az íróval közelibb kapcsolatban álló barátom révén kieszközöltem, hogy látogatást tehettem Prágai Tamás pázmándi otthonában. Ez a rövid, mintegy másfél órás beszélgetés, melyet az öreg cseresznyefa árnyékában a rusztikus téglával borított teraszon töltöttünk el, bennem mély nyomot hagyott, és egyben az életműről való korábbi felfogásom átgondolására, néhány ponton komoly átfogalmazására kényszerített. Az alábbi három dokumentumot, melyek a Folyamodvány idézett helyének referenciális vonatkozásait alátámasztják, és a rajongók körében kiemelt érdeklődésre tarthatnak számot, az író szíves engedélyével közlöm. Itt egyetlen, röpke epizódját hadd említsem e látogatásnak. "Egy ismerősöm számára — említette a szerző — az otthont Sebestyén Márta hangja jelenti, konkrétan az a dal, amely így kezdődik: 'Fordulj, kedves lovam, napszentület felé....' Ha ezt meghallja, mondta ez az ismerősöm, a szívem elfogja valami nehezen megfogható, megrendítő érzés. Számomra ez a valami az a szó, hogy Bácska. Ha meghallom, összeszorul bennem az a véres gumó, amit szívnek nevezünk." Micsoda expresszivitás! Csaknem egy órás beszélgetés után, melyet áthatott az író humora és szellemi elevensége, feltettem azt a kérdést, hogy a Húsdiszkont-elbeszélés sokakban megrökönyödést keltő, "A kb. 150 kg körüli sertés feldolgozása" című betétszövege valóban a családi receptkönyvből származik-e. Erre a kérdésemre a maga kiismerhetetlen, bájos mosolyával felelt.