Képzeljünk el egy várost az Alföld közepén. A kellős közepén. Névnek megteszi Hüvelykújszállás is. (Lehetne ugyanilyen alapon Kisújszállás is, de olyan már van.) Az állomáson legyen Hüvelykujszállás, az ú-ról emberemlékezet óta lekopott az ékezet, épp ott, ahol egyébként is el szokták rontani a címzést, olykor még városlakók, vagyis a hüvelykújiak is. Lehet, hogy eleve röviden jó, ezt már csak kevesen tudják. Egyik szilveszterkor maga Gesztes Péter sütötte el a hüvelykújiak legkedvesebb poénját a műsorában. A tv előtt ülő sokmillió nézőt arról faggatta rövid ideig, feltartván a kezét, mutatva hüvelykujját, amit kicsit mozgatott is, mintha repülne, hogy mi ez az egész. A válasz, természetesen: hüvelykujj-szállás. Izzottak a hüvelykúji vonalak utána. Te, Józsikám, láttad, hallottad? Azonnal kapcsolj az egyesre! De akkor már késő volt. Gesztes rég másról beszélt.
Ahogy a nóta is mondja: Hüvelykújszállás körül van ibolyával. Azért van körül, állítólag, mivel temetők veszik körbe. Ha mégsem ezért van körül ibolyával, akkor is temetők veszik körbe. Vagy majdnem.
Északi temető nincs. Azért nincs, mert északon valahogy nincs vége Hüvelykújnak, mintha kettévágta volna egy vasúti sín. Milyen lehetett a másik fele? Ha igazság lenne a földön, északon tengerpart fogadna minket a síneken túl. Vagy legalább valami Balaton-féle nagy tó. Egyébként a strand miatt, amely az állomás és liget környékén van, így is kellemesen hűvös, vízszagú a levegő, így is olyan érzete van az embernek, mintha mégiscsak ott hullámozna a tenger valahol, mintha a síneken túl jönne egy hatalmas lejtő, aztán egy nagy, széles part. Ezzel szemben csak szántóföldek vannak arra, meg végtelen por.
Keletről a zsidó temető van Hüvelykúj határában, közvetlen a négyes számú főút és a trafóház mellett, mint a zsidó temetőkben általában, itt sincs egy fikarcnyi kereszt sem, csak por. Ez a legkisebb temető egyébként. A két nagyobb már sokkal izgalmasabb: a Déli és a Nyugati a maga többszáz éves kopjafáival és elfeledett családok romos kriptáival.

***

Azt hiszem, kocsival négyféleképp lehet bejutni a városba. A négyesen keletről Lábcag, vagy nyugatról Dereskend felől. Aztán délről Kotorkeve felől is (a „kevi kanyar" után a hosszú, gesztenyefás Kossuth Lajos utcára fordul az út), délkeletről pedig az öcsémfalviakat a Béla király úton hozza a busz, vagy kocsijuk, de az sem teljesen kizárható, hogy a kerékpárjuk, illetve a lábuk.
Lábcag felől a városba érni semmi különös. Bár mivel Lábcagon van a megyei kórház, a hüvelykújiaknak általában Lábcag felől először megpillantani a város három tornyát, vagyis a katolikus, a református templom tornyait, illetve a víztorony közül kettőt (református, víz), mint Krisztusnak az újjászületés. Dereskend felől pedig maga a tökéletes hazaérés. Elhagyni a Halász csárdát, rásiklani a felüljáróra, hátunk mögött a nap utolsó sugarai, már égnek a narancssárga fények a városban, látjuk a benzinkutat, a katolikus templomot, alattunk éppen megérkezik a Záhony felé tartó gyors, a többszáz éves vályogtanyák balról, jobbról (vajon kik élnek ott?), a Turgony felé vivő út... Egyszer mindenkinek haza kell érkeznie Hüvelykújra.
Mi változik, mikor a dunántúli nyaralás után Hüvelykújra érkezünk? A színek, elsősorban. A házaknak, arcoknak fakóbbak lesznek a színei. Viszont összességében több lesz a kék, mint mikor utazás közben először megpillantjuk a tengert. Tégy azzá, aminek születtem! — fakadna ki versben Esti Kornél. De a hüvelykújiak inkább rákezdenek az ibolyás dalra. Itt a kék elérhetetlen káprázat, nem többlet, nem kincs, vagy felhőtlen lubickolás. Épp ellenkezőleg: hiány, a hegyek hiánya, komolyan nem vehető ígéret legfeljebb, valami túlontúli nyugalomdélibáb, mert ahogy közeledünk Hüvelykúj felé, a táj fokozatosan kisimul, nincs, ami eltakarná előlünk az eget, Hüvelykújszállás ezért mintha közelebb volna Istenhez, minden városnál közelebb, még ha ő nem is tud róla, mert háttal áll neki.
Az évszázados por, amit a városon keresztül suhanó kamionok kavarnak, sajnos rárakódik az emberekre is. De, persze, nem mindenkire! Hüvelykújszállásnak is megvannak a csodálatos egyéniségei. Például Kaszás Pista.
Nekem talán illendőbb lenne Kaszás Pista helyett Kaszás Istvánt írni, hiszen már akkor is a város alkatrésze volt, mikor még a nevem sem tudtam. Egy időben kevertem a „csikkes nénivel", valamilyen Marika nénivel, aki talán a világ legösszegyűrtebb arcú nénije volt, és egy hegyes fémbottal szedegette régebben a főúton a csikkeket. Egy ideje kikopott az utcákról. Nem is értem, hogy keverhettem őket össze. Kaszás Pista más volt.
Eleve férfi volt, ugye. És ezt minden nyáron tudomására is hozta az Erzsébet Gyógyfürdő strandbarát közönségének, fürdőnadrág helyett ugyanis egy sokat sejtető, félliteres tejeszacskót húzott szerszámjára, amelyet vaskos madzaggal erősített oda. Megjelenése a kevésbé elszántak számára egyet jelentett az aznapi pancsolás végével.
Kaszás Bandi emellett állítólag filozófia-ógörög szakot végzett Debrecenben, és ő volt az egyetlen, aki olvasta az összes könyvet a városi könyvtárban, ami elég sok könyv, még akkor is, ha a hüvelykúji városi könyvtár nem egy Széchenyi. Sose volt. Kaszás Pistán, meg kell jegyeznem, ez a hatalmas műveltség nemigen látszott. Egyesek ezt azzal magyarázták, hogy hát éppen a könyvek hatására lett ilyen, és óva intik gyerekeiket hasonló őrültségtől.
Kaszás Bandi nemigen támadt senkire soha. Általában csak morgott az emberekre, és ijesztgette őket már a jelenlétével is, ahogy a gyerekeket ijesztgették vele, mikor azok rosszalkodtak (Vigyázz, mert elvisz a Kaszás!). Ami nem is csoda, hiszen minden lurkó, ahogy már az ő szüleik is tették azt, iskolából jövet-menet csúfolta, néha meg is dobálta őt. Én egy esetre emlékszem, mikor felé hajítottam egy jókora követ. Ez történetesen épp a régi zsidó templom helyére épült áruház előtt volt. Ami azért érdekes, mivel ahogy apa vagy nagyapa?, mesélte, az ő gyerekkorukban a zsidó templom ablakai számítottak mindenki által hitelesített és elfogadott célpontnak. Nem is volt ember, aki ne dobot volna követ legalább egyszer életében az elhagyott templomra.
Kaszás Pista már nem él. Egy időben mindenki ezt kérdezte a másiktól, mikor elakadt a társalgás: Tényleg, tudsz valamit Kaszás Pistáról? Hát, valami otthonban van, azt mondják.
Utcánk legvégén, egy hatalmas szekrényben él Angyal Bandi, nem messze a pálinkafőzdétől és a csónakázótóba folyó kanálistól. Állítólag anyukája minden hajnalban a szekrényhez hordja neki a vasalt inget és a napi főtt ételt. Én ezt nem hiszem. Bandi a hatvanas évei derekán járhat, de nehéz ezt pontosan megmondani. Annyi bizonyos, hogy a legváratlanabb pillanatokban tud kibukkani a házunkat körbevevő bokrok sűrűjéből, ráadásul éjjel. Akkor valamit mond, általában apával való régi barátságára hivatkozik, vagy arra hogy nagyon fáj a háta, és nem tud hátfájás ellen alkalmasabb kemény felületet, mint éppen a mi csatornafedőnk. Bandit, szegényt, nem igazán szeretjük. Nem is azért mert mostanában az a hír járja róla, hogy kamaszfiúkat molesztál. (Amit én nem hiszek.) Hanem például, mert az egyik nyári délután leparkolt a szilvafáink alá egy Lada, amiből egy komplett kis család pattant ki vödrökkel. Látszott rajtuk, hogy nem útközben kívántak meg egy kis gyümölcsöt. Azzal mellesleg nem is lett volna baj. De nem, ezek rákészültek. Látszott az a ruhájukon, meg a vödrök számán, illetve a szemük találkozásán, mikor méregették a fákat. El is kezdték szedni a szilvánkat hamar, nyilván pálinkát akartak belőle és nyilván az összesből. Addig-addig, hogy a lényegében féllábú tengerész szomszédunknak kellett elzavarni őket, akit mellesleg Túzok Bandinak hívnak, és nagyon szeretjük, mert finomabbnál finomabb sütemény-különlegességekkel lepte meg családunkat minden vasárnap. Ő volt az is, akitől később kiderült, Angyal Bandi a fánkon lévő szilvát két Kőbányaiért áruba bocsátotta. Túzok Bandi azóta féllábú, mióta egy tengerjárón ráömlött a lábára a rakomány, ami papíron banán volt, nem papíron, hanem a szomszédunk lábán pedig biológiai fegyver. Legalábbis így mesélte.
És ha már üzletelés. Van egy bolt a négyes mellett, a Kolorádó. A tulajdonosa, bizonyos Kovács Alfonz (azon kevesek közé tartozik, akinek a neve nem András vagy Endre Hüvelykújszálláson), állítólag pókeren nyerte a többek közt ebben a boltban álló pénzét. Ahogy Han Solo Lando Calrissiantól az Ezeréves Sólymot. Vagy fordítva, ki emlékszik ilyenekre. Én nem hiszem ezt, de így mondják. A Kolorádó tulajdonosa nagy ember. Mármint méretre. Mármint vízszintben. Kis fejéhez (leginkább Paul Sorvino vagy Paul Cicero arca ugrik be róla), mely a búbján tök kopasz, és melynek oldalán ritkás, göndör haját vállig hagyta megnőni, aránylag termetes felsőtest járul. Isten ehhez a nagyrészt sűrűszőrös, termetes felsőtesthez alulra két viszonylag kurta lábat ragasztott. Paul Sorvino, vagyis Kovács Alfonz előszeretettel tanyázik Hüvelykúj leggyakrabban látogatott helyeinek pultjainál egy neki fenntartott bárszéken — többnyire félmeztelenül. Talán ezért, a fiatalabb és szemtelenebb nemzedék csak Hüvelykúj Jabbájaként emlegeti. Ahogy Jabba a Csillagok Háborújában, Kovács Alfonz is sokak példaképe volt ő. Szájából, mármint Kovács Alfonz szájából hangzott el az a nagyjából minden hüvelykúji által komolyan vett mondat, amelyet lassan, Alfie bácsi szótagolva sziszegett a fogai közt azon a sajátos, cigarettától és alkoholtól furcsán ráspolyos hangján: „Fel-a-kasz-tat-lak!" Sajnos nem tudom, kinek mondta Alfi bácsi, sem azt miért. Talán nem is lényeges. A lényeg, hogy az illető csendben visszaült a székére.
Ez a mondat a Kaszinóban hangzott el, amely sokáig Hüvelykúj egyetlen kocsmája volt, miután a Puszta bezárt. Alfi bácsi, ahogy önmagát hívta és hívatta mindig is, mindig csak az oldalához támasztotta a motorkerékpárját, egy kis ütött-kopott Simsont, amely a hatalmas test alatt szinte hallani lehetett, hogy nyögött mindig mikor le-, illetve felszállt a súlyos gazdája. Hüvelykúj Jabbája a legalább két számmal kisebb bukósisakját a csomagtartóba rakta. Alfi bácsi is nagyokat nyögött, mikor felvette, illetve mikor belepasszírozta fejét a fejéhez képest miniatűr fejfedőbe. Senki nem merte meg sem érinteni soha a motort, de egyszer a konkurenciájának számító Komondor Zsolt fia, a kis Komondor, hazafelé menet, fél liter unicumtól és pár liter sörtől bátran, belevizelt ebbe a sisakba. Szegény Alfi bácsi.
Nem tudom, igaz-e, mindenesetre úgy mesélik Hüvelykújon, Alfi bácsi egyszer bement egy Mercedes-szalonba, hogy autót vegyen magának. Szokásos öltözékében volt, vagyis mackóalsóban, illetve papucsban, kezében pedig egy nejlonszatyrot tartott. Az eladó csendben káromkodva megkérdezte, miben segíthet, mire Alfi bácsi mondta, hogy mégis mit gondolsz, barátocskám, kocsit akarok a seggem alá. Az eladó aztán udvariasságból még meg is mutatott neki néhány kocsit, Alfi bácsinak tetszett, meg is kérdezte, akkor mennyibe is fáj ez neki. Az eladó zavartan mosolyogva megmondta az árat, tíz- vagy húszmillió körül (ezelőtt jópár évvel!), majd elkezdte volna darálni a részletfizetés feltételeit, hogy hamar túlessenek rajta, de Alfi bácsi egy kézmozdulattal leállította, és flegmán a pultra dobta nejlonszatyrát. „Alfie bácsi nem szeret tartozni." A döbbenettől néma eladónak még hozzátette. „Vedd ki a kocsi árát, a többit meg pakold szépen vissza."
Vagy ott van Csillagos Hatalmas Lajos, egy általános iskolában oktató technika és fizika szakos költő. A hüvelykújiak körében nagy érdeklődésre számot tartó Kalendáriumban lehet olvasni szép gondolatoktól nyüzsgő darabjait. Általában csillaggal jelenik meg a neve a papíron (ezért rajongói csak Csillagos Hatalmas Lajosnak hívják), mely csillag elvezet minket egy lábjegyzethez, mely lábjegyzet tájékoztat minket arról, hogy itt nem a híres író, mellesleg az első magyar szociográfia szerzőjének obskurus művéről van szó, hanem egy névrokon irodalmi alkotásáról. Ennek ellenére a receptek, tréfás fejtörők, vagy a város múltjáról, netán a talajművelés jelentőségéről szóló írások olvasása után bizony jólesik a szemnek egy ilyen kunos nyakassággal verselő költő munkáiban gyönyörködni. Olyan címek ugranak be, mint a Gyere velem táborozni, szedret szedni, fogócskázni, és a csendes pihenő sem lesz rossz, vagy a Lopd el a zászlót a táboromból és tűzd ki a szerelmed parancsnoki házának ablakába, illetve az A tábori ágyak melankóliája című hosszabb eposz. (Főleg táborokról ír, mint az gondolom kiderült.)
Az elmúlt pár évben ugyan egyre ritkábban jelentkezik új darabbal, sőt, mióta egykori főnöke, egy iskolaigazgató, akit polgármesternek választottak meg a derék hüvelykújiak, kinevezte őt iskolaigazgatónak, és ezzel párhuzamosan Csillagos Hatalmas Lajos megházasodott, komoly építkezésbe kezdett, szóval révbe ért végre, a város költője egyáltalán nem publikált. De minden bizonnyal ezek az ínségek idők csak a következő alkotói korszakára való rákészülés, erőgyűjtés miatt vannak. Így legyen!
Hüvelykújszállásról lehetne és kell is még írni, most azonban rohannom kell, indul a vonatom és még jegyem sincs. Ha megbocsátanak.