Alma

Nem olyan régen kaptam egy meghívást egy internetes fórumra. A fórum csengerieknek, csengeriekről, Csengerről szól. Életem első tizennégy évét töltöttem ott, és akárhányszor valamilyen hivatalos papírt töltök ki, leírom ezt a nevet: Csenger. Itt születtem. Ugyanannyiszor írom le, mint az édesanyám nevét. Sőt, naponta többször is, ha beleszámítom az elektronikus jelszavaimat...

Elárultam magam. De ez a szöveg azért van, hogy rólam (és Csengerről) minél többet eláruljon. És eláruljon másokat is. Anyut, aput, Titit, nyanyót, papót, Gyöngyit, az Arany János utcát, a Petőfi Sándor Úttörőcsapatot, a videodiszkót, a szalkai buszt minden utasával, minden sofőrével, a tyúkokat és Miki bácsit.

Az, aki meghívott a csengeri fórumra, sose volt a barátom abban a tizennégy évben, amit ott töltöttem. A legjobb barátnőm bátyja, nagyképű és sokkal idősebb volt, mint én. Úgyhogy semmi közöm nem volt hozzá, hacsak az nem, hogy valahányszor átmentem a barátnőmhöz, el kellett viselnem a jelenlétét. Emlékszem, amikor a szalkai strandra mentünk, és Józsi helyett én kaptam egy jó nagy csattanósat a combomra. Meg arra, amikor még mind a hárman: én, Gyöngyi és Józsi is jártunk zongorára, és persze Józsi, a legidétlenebb, csak a Szamárindulót tudta... A háború addig tartott, amíg anyuék festtettek. Nem voltam otthon, és valakinek döntenie kellett a szobám faláról, Józsi választotta ki a fal színét. Amikor hazakeveredtem, meglepődve szemlélődtem, és úgy gondoltam, nem is rossz ez a (rózsa)szín! Aztán megbocsájtottam. Aztán az is kiderült, hogy Józsinak vannak Rolling Stones lemezei. És még jobban megbocsájtottam. Aztán nem derült ki más. Majd csak akkor, amikor már mindannyian jó messzire kerültünk egymástól, gyerekeink lettek, nekem is, Gyöngyinek is, Józsinak is. És én már nem jártam Csengerbe, mert anyuék elköltöztek. És egyszer Pista bácsi, az apukájuk nagyon meghalt, és az anyukájuk egyedül maradt abban a szép rózsaszín házban az Arany János utca 16-ban.

A szomszédaink. Anyu együtt dolgozott Sárika nénivel az OTP-ben, olyan barátnőfélék voltak, én meg Gyöngyivel, aki két évvel fölöttem járt. Egész kiskorom óta barátkoztunk, óvoda, iskola, gimnázium... Legtöbbször babáztunk, és kifestettük a babáink arcát a bárányka — közönségesen kerti porcsin vagy porcsinrózsa (Portulaca grandiflora) — selymes szirmaival. Engem akkor még nem érdekelt a kertészkedés, a báránykák meg a hangyák miatt jártam csak oda, meg azért, mert a virágoskertben a ház sarkánál volt egy kiskapu Gyöngyiékhez, és mi csak ott jártunk át egymáshoz. Persze Tomkóék virágoskertje — itt-ott pár kokárdavirág díszlett, csenevész rózsa — korántsem mutatott olyan dús és változatos képet, mint a mi kertünk. Egyetlen dolog tetszett csak benne, hogy állt egy hatalmas öreg almafa a házuk előtt, az a jó szatmári jonatánalma, ami utánozhatatlanul édes.

Egész életem erre az almára alapozódott — mint annyi ember élete Csengerben. Az alma. Metszés, permetezés, almaszedés, leadás, várakozás, várakozás — hogy vissza ne dobják az exportalmát, almásládák, és a lassú fonnyadás, ami egész tavaszig tartott a veremben. Aztán megint metszés, megint permetezés, megint almaszedés, megint leadás, megint várakozás, megint almásládák hegyei, és megint lassú fonnyadás. És ez így ment évről évre. Nekünk kevés fánk volt, de másoknak nagy kertjei, akár kettő-három is. És a téesz almáskertjei, meg a kombinát kertjei, meg a sok egyetemista és kiskatona ősszel! Az úttörőtábor teli izgalmas idegenekkel. Ősszel csupa idegenszagú és almaszagú volt a levegő. Alig kezdődött el az iskola, és máris nyomás almaszedésre a téeszbe. Végeláthatatlan almafasorok, soha meg nem telő konténerek, zsíros kenyér almával, májkrémes kenyér almával, vajas kenyér almával, bundás kenyér almával, piritós almával. Otthon almaleves, almástészta, almás lepény, almás rétes, almás csók, túrós-almás felfújt, mézes sült alma, diós hússal töltött alma, sajttal töltött alma diókrémmel, túróval töltött alma, csirkehússal töltött alma, rakott alma, almás pite, borban sült alma, almaszósz, almás palacsinta, almás heringsaláta, almatorta, almás pulykamell, alma pongyolában, almás csirkefasírt, almás kukoricasaláta, almás-mákos rétes, boszorkánykrém, fahéjas párolt alma, gesztenyés alma, gyümölcssaláta, kocsonyázott alma, almafőzelék, rántott alma, sült alma, almahéj, almacsutka, almabor, almaborkészítő, almaborprés, almabortörköly, almadaráló, almaecet, almafa, almafajta, almafelfújt, almahab, almakimagozó, almaíz, almakompót, almakrém, almalé, almalekvár, almalevéltetű, almamagozó, almamoly, almamust, almanach, almandine (vasgránát), almapálinka, almapép, almapuding, almapüré, almasav, almásderes, almaseprő, almáskert, almáskofa, almásszürke. És ha még ezek után sincs csömöröm az almától, almatermő, almatörköly, almavelő, almazöld, almazselé, almázás. Csengerben jól ment az almázás. Házakat építettek almából, kocsira fizettek elő a Merkurnál, lakást vettek a városban, az almagyerekek almaegyetemen tanultak, almalagzit csaptak, és boldogan éltek, amíg el nem fonnyadtak tavasszal...

Minden szomszédunknak volt almája.

Sós bácsi

Jól emlékszem, Sós bácsiéknak zöld házuk volt, vagy csak a kerítés volt zöld, de lehet, a virágoskert, az zöldellt télen-nyáron fojtott olivazöldben, emlékszem. Volt egy boltjuk Sós bácsiéknak, de nem az övék volt, csak Sós bácsi volt az üzletvezető, szinte még látom, ahogy a vastag szájával mosolyog, mosolyog a gyerekekre. És a hosszú, szinte végtelen utca, ahol laktunk, vagy csak béreltünk, ahol Sós bácsiék is laktak, tényleg végtelen volt, mert a végéig sose mertem, a sikátorig se mertem elmenni, a hosszú utca egyszercsak, tudom, elnyelte mind a házakat a szomszéd lányokkal, a birsalmával, a tejesnénivel, aki a tűzből vattapamacsokat pattogtatott, pukkanmálét, elnyelte a tiszteletessel, a penészes múzeummal, az egerekkel és Sós bácsival együtt.

Szürke

Az apám harmincegyben, amikor aláaknázták a jugoszláv-magyar határt, hogy csak a palotapincsik tudtak átmenni, hatvankilencben, amikor tíz deka kenyér volt a fejadag, meg pocegér volt a kásán, és kilencvenötben, és akkor még nem volt neonégő, szürke volt az ég és állandóan esett, kisautók voltak, mint a Volga meg a Zaporozsec — zaporozsei kozák volt Gogol apja —, mi kátyúba ragadtunk, amikor házat néztünk Debrecenben, ahol lakni lehetne, apám harmincegyben született, és a nagy nyárfák, mint éktelen nagy oszlopok, vonultak az autó szélvédőjén, csupa erdő volt minden, alig kivilágítva az utak, mindez hetvenháromban, műszőrme kucsmámra egyszer rávert a süketnéma, akinek megátkozták az apját, mert megfojtotta fészkükben a kisrigókat, műszőrme kucsmámra kövér pelyhekben hullott a hó.

Emlékezet

Anyám szerint bámulatos, hogy emlékszem olyan dolgokra is, amelyek három-négy éves koromban történtek velem. Én nem csodálkozom ennyire. Mert tavalyról csak az jut eszembe, hogy bezártak egy üres padlásra, néhány függönyön kívül semmi sem volt, csak egy kanapé. Akárha tavaly egész évben azon a kanapén hevertem volna, csak azt nem tudni, miért.

Záradék

Idézet magánlevélből: "Néha, nagyon ritkán szoktak a fordítónak is gratulálni. Amúgy...Nem szoktam (már) mindenre emlékezni." — BALÁZS ATTILA