2008 ősz
Lapis József
Sárospatakon született 1981-ben. 2006-ban magyar-angol szakon végzett Debrecenben, 2010-től a Debreceni Egyetem Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézetének tanársegédje. Megszűnéséig a Debreceni Disputa szerkesztője volt, jelenleg a Zempléni Múzsának és az Alföld szépirodalmi rovatának szerkesztője. A debreceni LÉK irodalmi kör tagja. Verseit, novelláit közölte a Spanyolnátha, a Parnasszus, az Új Holnap, a Zempléni Múzsa, a Légyott, az Alföld, az Irodalmi Jelen, a Palócföld és az Új Forrás, a Műút.
LAPUNKBAN MÉG »
„két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél
Lapis József
Fotóalbum
Ond
Mikor a gyermek gyermek volt, másképp érzékelte a világot. Sejtéseim lehetnek csak efelől, hiszen a gyermek gyermekmúltán érzékeiben is elmúlik. Vagy átmúlik, folyamatosan végigmúlik az időn. (Lemúlni egy életet — hogyan kellene elkerülni.) Emlékeim bizonnyal csak mai érzékkészletemen át mocorognak bennem, tartok tőle, ez az apparátus nem tud már átérezni az éveken. Sebaj, odadörgölöm magam a nyolcvanas évekhez, oda a kilencvenesekhez. Nem hagyom magam: a kétezresekhez. Minden dörgölőzés nyomot hagy bőrömön.
Megérintek egy gyermektestízű, opálzöld vízfelületet, s a fodrok egy-egy hajlatában mintha rózsaszín-puha húsunk hullámzana, s ijedten kapom arcom elé karom, ha finom darázszúgás üti meg fülem apró bojtjait. Továbbmegyek, s tétován kinyújtott ujjaim pipacsok szöszöske szárát karcolják, csodálkozó szemembe piros szirmok botlanak. De mi az, hogy tétován, mi az, hogy csodálkozó? Most vagyok tétova, most csodálkozom azon a távolságon, mely elválaszt az ondi patak medrében lefolyt évek szagaitól, színeitől, hangjaitól, sebeitől, simogatásaitól, csípéseitől, rohangálásaitól, játékaitól, csöndjeitől. Sosem olyan puha, olyan véletlen, olyan lebbenő, olyan őszinte, olyan keresetlenül gonosz, olyan keresetlenül jó. Nem leszek.
Aligha találhatok megfelelő szavakat a semmire — talán nem is érzem már, mit próbálhatnék megteremteni e túlstilizált mondatokkal. Csak kapaszkodnék a szavakba: a „fekete gumibelső"-be, melyek hátán csorogtunk végig a Patak sekély vizén, a „félelem"-be, mely elfogott, s azóta tart, mióta megpillantottam az akasztott kutyát (vagy csak hallottam róla?) egy fa vastag ágán meredezni a Réten. És szavak sincsenek már, ha családom jut eszembe, elpárolognak reszkető mondataim nevük és arcuk forró serpenyőjén. Ha felbukkan valami abból a ledobhatatlan semmiből, becsukom a szám, hátrakötöm a szívem, nehogy megriasszam, mint fácánt, nyulat, kiscsibét. Ölembe venném őket, de túl vadak hozzá. Nem szeretik a fölnőtt érintését. Őrzöm Ondot magamban, kapdosok utána, de minél erősebben gondolok felé, annál gyorsabban olvad el, mint vattacukor a nyelven. Mint szitában hozott madár, röpül örök szőkeségünk, örökké kék szemünk felé. Keményszik puha bőrünk.
Miből lesz ez a mostani ondtalanság. Mikor kezd varázstalanodni a hely, mikor kezd varázstalanodni az élet. Összekapcsolom a kettőt. De jól van ez így. A boldogság nem a puhaság, nem a varázs, nem az érzések rajzó bizonyossága. Akkor talán az volt (mit tudhatjuk), ma már másról szólnak a napok, ondok, darazsak. A régi ház köré új ház körül. Új emlékek háza, hátha otthonos. Szép kerítéssel. Új játékokat játszunk. Elnyeregetünk, elveszítgetünk. Tapasztalatot, szeretteket. Kinyújtom a kezem egy-egy szép kísértetért. Kísérjenek csak.
Amikor a magyar törzsek e földre tévedtek, Ond vezér vezette népét a mai Zemplén e kies-lankás szegletébe. Megállt egy magaslaton (úgy képzelem, a mai temetődomb lehetett), körbenézett, s így szólt. Ma ád isten szerencsét e tájra. A domb alján létrejött apró falura a vezér neve szállt, s az áldásosztó mondatból pattant ki a környéken Szerencs, Mád, Tállya. Szórjon egy kis szerencsét Isten újra e vidékre.