Kedves Nezde!

Tépelődöm, hogy megírjam-e ezt a levelet? Hogy elküldjem-e? Te még ott vagy, mert ott maradtál. Így láttad jónak. Amit én írok, az a gyökerek nélkül átültetett pipacs üzenete lenne, sok koranyár után, mikor még haragos piros színben pompázott, ám egyre kevesebb szirmot hozott; most meg már nem is virágzik. A zöld tüskés-selymes bimbók még ezidén is megteremtek, de már nem nyíltak ki: úgy látszik, a pipacs nem látja értelmét a virágzásnak.
No, ezzel a pipaccsal vagyok én is rokon, kedves Nezde. Egyre-másra a ...... erdejében töltött régi idők kísértenek, felvillanó emlékekkel, nosztalgiákkal, megbocsátó mosolyokkal, és valami ellenállhatatlan nihilizmussal, az egyre inkább eluralkodó értelmetlenség gondolatával.
Persze: öregedő forradalmárok sötét dumája ez - mondanád ......-ban, kedves Nezde. De ......-hoz engem nem fűznek szálak, soha sem tudtam igazán eligazodni abban a városban. Pedig ott tanultam évekig. Már akkor szememre hányhattad volna az öregkori töketlenséget, bár az évek még nem az öregemberé voltak. De most már?
Ma már minden messze esik Havannától. Testemen érzem a téridő tágulását. Látod, kedves Nezde, mégis megírom ezt a levelet. Hogy elküldöm-é, vagy még elküldhetem-e, az még nem eldöntött ügy. Mert mit kezdenél az értelmetlenség tudatának azzal a fokával, ami a semmibe torkollik? Úgy, hogy az értelmetlenség tudatát is értelmetlennek érzed. Néha még a semmit is. Ez nem az a semmi, amit Szentkuthy, Bujdosó, Megyik vagy Erdély megírt. (Ismered kedvenc szerzőimet, még abból az időből.) Ez nem nihil, amivel sok sznob értelmiségi (entellektüel?) kacérkodik, akikből elég akad a társaságban. Ez nem semmi. De nem is üresség, nem is üreg. (Mennyire szeretted a pörköltet üregi nyúlból!) Öreg ember ürege - mondanád most -, és talán jó is lenne visszatérni az oly sokat játszott játékhoz. „Öreg üreg az úr”. Vagy az úr, aki itt áll előtted. Nem is áll, csak állít valamit, amit maga sem tud pontosan, és legszívesebben kipontozná azokat a helyeket, melyeket pontosítani kellene úgy, mint a Ponte Vecchiot.
Emlékszel, kedves Nezde? A hídra, éjszaka 1 és 2 között, amikor megmozdult a város, és körénk sereglett, betöltvén az egész hidat, 1 és 2 között? Melyik híd is volt? A Ponte Vecchio-e, az Erzsébet híd-e, vagy pont a Sóhajok hídja? Ponte.
No, pont ilyen a hangulatom most, kedves Nezde. Nem lett semmi a világhálóból. Semmi lett belőle. Semmi se lett belőle. A Semmi lett belőle, de nem úgy, ahogy szerzőim megírták: nemhogy nincs konstrukciója, de nem is lehet megkonstruálni. „A műalkotás üzenete az üresség” - írja Erdély. Még az üresség sem, mondom én. És nem csak a műalkotásé. A semmi üzenete a semmi. Üzenet nincs, így a mondat értelmetlen. Különben Papatával sűrűn találkozom. Ő ..... bírája, az út másik oldalán áll a háza. A konspirációs szabályokat betartva a házainkat összekötő alagúton keresztül látogatjuk egymást, ha látunk a fáklyák fényében.
Befejezem borongós levelem, kedves Nezde. Ne búslakodj barátod balga sorain, inkább berzenkedj ellene. Ölellek.