Kopáncs kiterjedt tanyavilág, nem messze Hódmezővásárhelytől. A 47-es útról a Csárpateleki útra futnak ki a több száz éve lakott terület útjai. Mi a XIII. dűlőben laktunk. A tanyák többsége kutyaugatásnyira volt egymástól.
1939-ben születtem, a legidősebb bátyám 1932-ben. Az öcsém, hetedik jövevényként (hat fiú és egy lány) 1942-ben. A következő év tavaszán meghalt apánk. A mama a korán megözvegyült apjától kapott mentőkötélnél is többet jelentő segítséget: hét hold, többségében gyenge szikes földön gazdálkodtunk. Gabonafélék, kapások, háziállatok, apró jószágok tartása képezte a családi gazdaságot, biztosította a minimum szinttel egybeeső egzisztenciális létezésünket.
Az otthoni termeléssel, állattartással kapcsolatos munkákat hamar felváltotta a munkakönyves elhelyezkedés az ország távolabbi településein. A hét Szentiből hárman diplomát szereztek. Két bátyám külföldön végzett, én előbb Szegeden a tanítóképzőt jártam ki, majd következett a tanári diploma (földrajz-rajz) megszerzése 1961-ben.
Az imént említett évben az új családot alapító húgomék magukhoz vették a mamát. Tanyánk nyomban, sokadikként, lebontották. A táj, ahol életemből megszakítások nélkül 14 évet éltem le, rövid időn belül elnéptelenedett, arcnélkülivé vált. Viszont maradt a szelek lélegzete, maradtak az egybeszántott földeken ringó búza- és kukoricatáblák.

Később, felnőtt fejjel, több esetben is ott járva, embert vagy lovas kocsit elvétve, füstölgő kéményt meg végképp nem láttam. Az igazat megvallva: gyerekkorommal tisztázatlan maradt a viszonyom.
Ennek legfőbb oka lyukas zsák memóriám, versengve potyognak ki belőle emlékeim. Íráskor kreativitásom sohasem a konkrét történésekre támaszkodik: sötétből és váratlanul toppannak elő a hasznosítható gondolatok.

Ínséges viszonyok között éltünk. A nagy és csonkacsalád együttélésében a mindennapos gondok, az egymásra torlódott feladatok, az érzelmi szegénység: épphogy csak engedte pislákolni az egymás iránti szeretetet, a gazdagító egymásra hatást.
Az egyik tehetősebb helybeli agglegény gazdálkodót koholt vádakkal bebörtönözték. Szerepét a nálam két évvel fiatalabb húgommal vettük át. Ekkor 7. osztályos voltam. A húgom főzött. Én, többek között, a lovakat és a teheneket láttam el. Iskolába menés előtt megfejtem, és a 3-4 kilométerre lévő átvevőhelyen leadtam a tejet. Ez akkor is így volt, ha szép idő volt, és akkor is, ha ítéletidő tombolt.
A gazda, Nagy Gábor, a kiszabadulása után javasolta, hogy a vásárhelyi kórházban nyaki ínzsugorodásomat Bakay doktor műtéti beavatkozással korrigálni tudja. Ez meg is történt, amiért nem lehetek neki eléggé hálás.

Csak néhány adalékkal támasztottam alá, felnőtteket megillető gyerekkorom volt. Játék, hancúrozás, bolondozás helyett munka, kötelességteljesítés. Ha ez így volt, akkor miért gondolok vissza mégis jó szívvel a pusztán töltött évekre? Miért jelennek meg álmomban mind a mai napig a kopáncsi táj részletei?

Apánk halálakor 4 éves voltam. Megbízható emlékem nem maradt róla. A családi legenda szerint 2 éves koromban bekotortam az ágy alá egy parazsat. Válaszul tevékenységemért, a hüvelykujj és a kézfej találkozásánál még ma is látszik a fürdőkád alakú parázs helye. A fentiek ellenére állítólag a kedvence voltam, papnak szánt. Még halála előtt forgás közben egy nevet emlegettem: Jézus Krisztus, Jézus Krisztus.
Csak sejtetni tudom, hogy milyen voltam kisgyereknek. Nyugodt, csendes, magamba forduló. Inkább szemlélője a gyerekek között zajló történéseknek, mint résztvevője. Az ábrándozásnak, a szemlélődésnek, az álmodozásnak, az egyedüllét felelt meg leginkább. Szerettem egyedül lenni, nem éreztem magamat magánosnak. Az állatok legeltetésekor a közeli és a távoli táj a színház szerepét töltötte be életemben. Ha a tettre kész szél megmozgatta a faleveleket, már bőségesen el voltam látva nézni- és hallanivalóval. Az égbolt egyszerűen megunhatatlan volt számomra. Nem tudtam betelni vele. Titokzatos végtelenségével, néma történéseivel, hatással volt az én lélegzet vezérelte, földhöz ragadt érzéseimre, gondolkodásomra. Anélkül, hogy ennek tudatában lettem volna, összeadtam magamat a természettel. Átitatódtam vele. Helyet szorítottam magamban a transzcendensnek. Ösztönös érzéseim egyetlen jelképes értékű mondattá gyúrták a végest és a végtelent. A nem velem történteket sajátomként éltem meg. Külön fejezetet jelentettek életemben a napszakok: kivált a napkelte és a napnyugta. Az évszakoknak nálam nagyobb és elkötelezettebb hódolója a kopáncsi tanyavilágban nem volt. Csodálattal néztem a hold különböző fázisait, bujkálását a felhők között. A forró nyári napokon, kivált többhetes szárazság után, ha esőfelhők közeledtek, örömömben majd' kibújtam a bőrömből. Számomra a zuhogó eső, a velejáró mennydörgésekkel olyan volt, mint templomban az orgonamuzsika. Megteltem ünnepi érzésekkel. Megelégedettségem súlyos volt, erősnek éreztem magamat.

Csak sejtetni tudom, milyen lehettem kamasznak. Nem voltam kötekedő, kerültem a hőzöngőt. Ha zűrös helyzetbe kerültem, a megoldást az alig észrevehető kihátrálásban találtam meg. A tényleges szituációra szorongásom, korábbi kellemetlen tapasztalataim, mindig rátettek egy lapáttal, néha még többel is. Erre egy konkrét esetet említek meg. A kopáncsi állomásra menve, útközben gyakran össze kellett találkoznom egy megtermett, csak makogni tudó fiúval. Előfordult, nem is egyszer, ostorával megcsapkodta lábszáramat. Már az otthonról való elinduláskor lázasan fantáziáltam, vajon megúszom-e az utat incidens nélkül.
Ellentétes érzésekből, ellentétes gondolatokból, ellentétes tapasztalatokból épült fel személyiségem. A pusztán, a természetben szerzett megéltekből „mézet" csináltak képzeletem méhecskéi, hogy évtizedekkel később ez az élmény esszenciakánt rendelkezésemre álljon. Az egykori táj, miként erről már fentebb írtam, szervesen beépült álmaimba, él és működik, segít meglelni az irodalmi megmaradás kegyhelyeit.
A tanyasi lét hátrányait segítettek ledolgozni a városi élet lehetőségei. Véletlen szerencse, hogy a pusztán töltött évek kiegyensúlyozott érzésvilágát, az összhang felé törekevő gondolkodást később jórészt sikerült hasznosítanom.