A herém, jaj, Vass Tibi, nem adom!
Hányszor láttam hasznát, minő talány,
ágyban, kocsiban, éji vízparton,
kilencven nyarán, kétezer telén...
Szükségem lehet még rá, de nagyon!

A herém, jaj, Vass Tibi, nem adom!
Jó lesz még erre-arra, meglehet.
Aki csak egyszer is találkozott
vele, a mai napig emleget.
A herém kell még nekem, de nagyon!

Jönnek majd sorban a nők és mondják:
„Azt a herét nem feledem soha,
te költőtestű Zsille, betöltesz,
legyen a jövő bármily mostoha..."
Here-ügy stornó, fátylat rá, spongyát!

„Az volt ám a here" — mondják a nők —,
„vagy nem is here, inkább irdatlan
tojás, dinnye, vigaszteli glóbusz,
legyen a jövő bármily zord katlan,
ujjuj, hajajaj" — mondják ugyanők.

A herémről ne álmodj, Vass Tibor!
Bal-jobb, őrzik zacskónyi helyüket.
Így hát, boncmester, meg sem próbálom
elképzelni, elsőként melyiket
metszenéd elő a két lasztiból.

Nyissz-nyassz, döfke él, kis bicsak, penge,
harci kedved Tiborok ne szítsák,
sarlónyi kacor, te huncut szike,
mars a fiókba, nincs rád itt szükség,
késhegy, nem vagy te erős, csak gyenge.

És zengem, és zúgom eme dalom.
Nyissz-nyassz, döfke él, kis bicsak, szike.
A szerkesztő úr reménye vérmes,
de ezzel így vajh' megelégszik-e.
A herém, jaj, Vass Tibi, nem adom!

Ajánlás:

Mester, tán így szólsz: „Nagyot csalódtam,
ó, ez a Zsille..." — s hangod megremeg.
Hanem lásd be: veszítenem van mit,
a játék nem babra, de tökre megy.
Hát küldöm a művet. Lásd csatoltan!

ZAMÁRDI


A HIVATALOS ADATOK SZERINT Zamárdi Somogy megyében található, a siófoki kistérségben, a Balaton déli partján, Siófoktól tizenegy kilométerre nyugatra, Szántód és Balatonszéplak között. Közigazgatási területe 9142 kataszteri hold, hosszúsága 10,7 kilométer, szélessége 2,5 kilométer. 1927-ben nagyközség lett, 2008-ban városi rangra emelkedett. Állandó lakóinak száma 1993-ban kétezer-ötszáz fő volt, a 2001-es népszámlálás szerint kétezer-kétszáz fő. Példának okáért 1993-ban huszonketten születtek a településen, és harmincnégyen haltak meg. A nyári hónapokban a lélekszám jócskán háromezer fölé emelkedik. Fő nevezetessége az 1771 és 1774 között épült, barokk stílusú római katolikus templom, illetve 19. századi népi lakóházak és a tájház. Balatonendréd felé eső határában található a Kárpát-medence legnagyobb kiterjedésű és leggazdagabb leletanyagú avar kori temetője.

A SZAMÁRKŐ A LEGÉRDEKESEBB látnivaló, ha már legendák és Zamárdi. A nyugati határban áll, az úgynevezett Kiserdő rejtekén. Egyesek szerint a település neve is ebből ered, mármint a szamár szóból, azaz a szamárságból. Nagyon érdekes alakú, hullámos felszínű, erősen lekopott homokkő, felületén itt-ott megkövült csigák is akadnak. A vulkáni utóműködés idején képződött, helyben, a mélyből feltörő gázok, a forró víz és a benne oldott ásványi anyagok, illetve a durva szemcséjű homok elegyéből. Vályúszerű mélyedést figyelhetünk meg rajta, végén „tűzgödörrel". A sziklához délről egy kör alakú, súlyos, faragott kő támaszkodik. A közelben álló kisebb kövön pedig két nyom látható. A nyomok népies elnevezése ördöglépés, illetve Jézus Nyoma. A kapcsolódó kegyes legenda szerint erre járt a gyermek Jézus Szűz Máriával és Szent Józseffel, szamárháton. Amikor a kőhöz értek, a szamár odakapott a szikla oldalán nőtt dús fűcsomóhoz, ezért lett a kő neve Szamárkő. A két nyom pedig a kis Jézus lábnyoma, valamint a szamár patájának nyoma. A helybéli öregek pedig úgy tartják, hogy a sziklát a tihanyi tűzhányó röpítette át oda.
A valóságban arról van szó, hogy a Szamárkő évezredekkel ezelőtt egy ismeretlen nép áldozati helyéül szolgált, ahol terményeket és állatokat ajándékoztak a pogány istenségek kiengesztelésére. Később a kelták is magukénak tekintették e helyet, a szikla körül pedig földvárat építettek. Nyomait régészeti ásatások tárták fel. A második világháború elején egy zamárdi villatulajdonos, Margittay Richárd író behatóan foglalkozott a kővel. Hivatalosan kezdeményezte a régészeti kutatást. S lám, meg is lett a foganatja, kis hazánkban mily gördülékenyen zajlanak a dolgok: mindössze tizenkilenc év illant tova, és a Balatoni Intéző Bizottság ripsz-ropsz megkezdte az ásatásokat. A kő mellett, meglehetős mélyen, kővésőket, agyagból égetett női istenszobrokat, bálványokat és cserepeket találtak. A hivatalos közlemény szerint „a leletek egy része a megyei múzeumba került". Egy részük... És a többi lelet ugyan hová kerülhetett?

A KÖZSÉG NEVE először 1082-ben szerepelt egy határjárási oklevélben, Scamard néven. A későbbi iratokban már Zamárd néven említik, pontosabban Balaton melléki Zamárdként. Állt itt egy másik falu is a középkorban, Egyházas Zamárd megjelöléssel. A mai Zamárdi nyugati határában, az úgynevezett Pusztai-dűlő dombhajlataira épült. Közepén Árpád-kori templom magaslott, római kori kövekből rakva, eredetileg román stílusban, később kora gótikussá alakítva.
Egyházas Zamárd és Balaton-melléki Zamárd a templommal együtt 1594 körül pusztult el, a tizenöt éves háború idején. A helyi legenda szerint karácsony éjjel támadták meg a törökök. A nép éppen a templomban volt, vagy oda menekült — akárhogyan is, a pogányok rájuk gyújtották a szentélyt, majd a házakat is felégették. Jóformán a teljes lakosság odaveszett. A legendát alátámasztja, hogy a templom ma is fellelhető kövei között sok csontmaradványt találtak a régészek, az egykori házak helyén pedig égett gerendamaradványokra bukkantak.
A teljesen elnéptelenedett Balaton melléki Zamárd területén Lécs Ágoston tihanyi bencés apát 1741-ben negyvenkét jobbágycsaládot telepített le. Egy 1787-es összeírás már háromszáznegyven fős lakosságot talált. A ma is álló plébániatemplomot 1774-ben szentelték fel Szűz Mária, az Angyalok Királynője tiszteletére, de patrónusa a szentélynek Szent József és Keresztelő Szent János is. Orgonája 1786-tól működött — 1944 decemberéig, amikor is egy osztag felszabadító vörös hős rendezkedett be a templomban, akik üres óráikban az orgonát szétszedték és eltüzelték.
A helybéliek évszázadokon keresztül földműveléssel foglalkoztak, főként szőlőtermesztéssel és borászattal. Ennek hagyományai többé-kevésbé ma is élnek.

A FÜRDŐÉLET errefelé az 1910-es években kezdődött. Az 1900-ban megjelent Bolemann-féle balatoni kalauz még azt írja, hogy Zamárdi parti részén összesen négy nyaraló áll.
Az 1901-es vasúti menetrend Zamárdit feltételes megállóhelynek nevezi, ami azt jelentette, hogy a szerelvény csak fel- vagy leszálló utas esetén állt meg. Amúgy a Déli Vasút vonalán 1861-től jártak a vonatok, Trieszt végállomással. A Balatonnál csak négy rendes megállóhely volt: Siófok, Szántód, Boglár és Balatonszentgyörgy. A jelentéktelen méretű Szántód azért került ilyen kiváltságos helyzetbe, mert a vasúti sínpár a tihanyi apátság birtokát keresztezte, és a bencések csak akkor járultak hozzá az építéshez, ha ott minden áthaladó vonat megáll. A szántódi állomásépület 1861-től az államosításig a tihanyi uradalom állandó vasúti rakodóhelye volt.
A Zamárditól tizenegy kilométerre keletre fekvő Siófokon, illetve a hat kilométerre nyugatra lévő Balatonföldváron már évekkel korábban elkezdődött a fürdőtelep kialakítása. Úgy alakult, hogy Siófok az iparosok és a kereskedők üdülőterülete lett, míg Balatonföldvár a Széchenyi család vezetésével az arisztokrácia és a hírességek birodalma lett. Bár az utóbbiak itt is, ott is jól érezték magukat. Karády Katalin például Földváron vásárolt magának nyaralót, Honthy Hanna viszont Siófokon. Szegény Karinthy Frigyes is Siófokra került, és nem a felső tízezer fészkébe...
E két büszke szomszédvár között jött létre Zamárdi fürdőtelepe, a hivatalnokok és kisemberek olcsóbb paradicsoma. A homokdűnés, borókabokros, foltokban mocsaras parti mezőt a helyi gazdák évszázadokon keresztül csak legeltetésre használták. A vizenyős-mocsaras részek lecsapolását úgy oldották meg, hogy gyors növekedésű platánokat és kanadai nyárfákat ültettek, amelyek kifejlett állapotban akár napi kétszáz liter vizet is elpárologtatnak. Később megépítették a Sió-csatornát, amely véglegesen megoldotta a tó vízszintjének szabályozását. Az első világháború után egyre több nyaraló épült, de a látványos fejlődés csak a harmincas években indult meg. Döbbenetes sebességgel kezdték parcellázni a földterületet, tizenöt-húszméterenként húzva egy kerítést. Egykettőre kialakult a jelenleg is tapasztalható állapot: ha Kovács úr a hintaágyán fekve bekapcsolja a táskarádióját, a második szomszédja is kényszerűen vele együtt hallgatja azt. A harmincas évek közepére a nyaralóközönség száma annyira felduzzadt, hogy ellátásukról két pékműhely, hét fűszerkereskedés, három hentes gondoskodott, továbbá télen-nyáron nyitva tartó vendéglők és cukrászdák. Három nagy üdülőt építettek a budapesti munkásgyerekek nyaraltatására. Kotróhajóval kialakítottak két strandot, melyeket Pannónia és Fekete névre kereszteltek. Megoldották a partvédelmet, kabinsorokat építettek, teniszpályákat, játszótereket, cukrászdákat. Hivatásos fényképészek járták a fövenyt, és szolgálatkészen fotózták a tisztelt közönséget. Mindkét strandon volt csónakház is, evezős és vitorlás csónakokkal. A fürdőzők biztonságára őrtoronyból ügyeltek, a vihar közeledtét viharkosár felhúzásával jelezték. Egy korabeli reklám szerint a strand forró homokját reumatikus panaszokra is ajánlották.

APRÓHIRDETÉS 1931-BŐL, a Magyar Úriasszonyok Lapja május elsejei számában:
„Balatonzamárdin parkírozott, fás, 320 négyszögölön levő adómentes, 3 szobás villa (villany, vízvezeték) és külön 1 szobás (előszoba, konyha, veranda, félszer) minden elfogadható árért, kedvező fizetési feltételekkel eladó. Szíves megkereséseket Nyugdíjas jeligére kiadóhivatalba kérek."

MÉG EGY HIRDETÉS - igaz, nem kimondottan Zamárdiról szól, de akár hozzá is kapcsolódhat. Hiszen ki tudja, a sorok feladója végül melyik településen, kinek a nyaralójában kötött ki. Ez is a Magyar Úriasszonyok Lapjában jelent meg, hetvenhét esztendeje, egyszerűen bűbájos:
„Balatonmellékén, strandfürdő közelében lakó kedves olvasótársnőim közül ki volna hajlandó a nyár folyamán egy hónapra teljes ellátást adni lakással? Fiatal tisztviselőnő vagyok, s nem akarok szállodába menni. Olyan családhoz óhajtanék menni, ahol fiatal leányok vannak, s úgy fogadnának mint családtagot. Leveleket ármegjelöléssel Bankos jeligére kiadóba kérek."

A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ VÉGÉN, a főváros küszöbön álló orosz ostroma elől a budapesti vasúti Menetirányító Hivatal Zamárdiba költözött, és 1949-ig ott is maradt. A hivatalnoki számítás, hogy elegánsan megússzák a bajt, éppenséggel nem vált be; egy világégést nem lehet csak úgy, egy vacak oldallépéssel kicselezni: 1944 decemberében több hónapos állófront alakult ki a Balaton déli partvidékén. Zamárdi éppen telibe kapta a mókát. A gondozott parkok, a csónakházak és a teniszpályák teljesen tönkrementek. A felszabadulás utáni államosítás, a kollektív üdültetés mindent megváltoztatott. Az ötvenes években a hatalmas nyárfákat kivágták, a teljes partszakaszt feltöltötték és lebetonozták, a nádas öblöket eltüntették. Ennek rögvest meg is lett az eredménye. Anyám az ötvenes évek elején még térdig érő homokban játszott a mainál körülbelül ötven méterrel kijjebb húzódó természetes parton, és szedte az akkor még mindennapos kagylót, a jó öreg kecskekörmöt. Határozottan kijelentem: nem, a balatoni kecskeköröm nem az én anyám mértéktelen kagylógyűjtése miatt pusztult ki.

ADALÉK: az 1950-es évek végén még az volt a helyzet, hogy a régi hetes számú utat (az M7-es autópálya elődjét) kiszolgáló budaörsi benzinkút szombat délután fél négykor bezárt, és legközelebb csak hétfőn reggel nyitott ki. Szombat délutántól vasárnap estig nem volt forgalom a Balaton felé — az állami gépkocsikat pedig már hétköznap teletankolták.

A TELEK Zamárdi üdülőtelepén, a Petőfi Sándor utcában terült el, tizennyolc méter széles volt és hatvan méter hosszú, két házzal, egy sufnival és egy garázzsal.
Első tulajdonosa anyai dédnagyanyám volt, aki második férjével karöltve, a húszas évek végén gusztusos kis házikót emeltetett az akkor még teljesen üres földdarabra. A kommunista időkig az a felirat állt a homlokzatán, hogy „Összekuporgatta-lak". Az épület egy szobából, egy verandából, egy konyhából és egy fürdőszobából állt, terasszal és padlással. Dédanyám mindezt 1970-ben anyámnak adományozta, nászajándék gyanánt. Anyám 1993-ban bekövetkezett halála után pedig én örököltem, öcsémmel felesben - vagyis lényegében az egész kis birtokot dédanyámnak köszönhettük. Ez akkor is igaz, ha hozzáteszem, hogy az eredeti házat anyámék a nyolcvanas évek közepén teljesen átalakították, emeletesre bővítették, plusz bevezettették a gázt, a telefont.
Dédnagyanyám után, aki még a tizenkilencedik században született, és rendkívül hosszú földi életet kapott, természetszerűleg régiségek maradtak. Ez fölöttébb kedvemre való volt. Nagyon szeretem a régi dolgokat. A míves ládikába pakolt kincseket unokája, vagyis anyám helyezte el egy széfben, de ez csak évekkel az ő halála után derült ki, amikor a bank értesítést küldött a bérleti idő lejártáról. Jólesően meglepődtem, mennyire hidegen hagytak a ládikóból előkerülő nemesfém ékszerek. Hamar túl is adtam a nekem jutott darabokon. Elsőként azon az arany brosson, amelynek közepén egy gyanús alakzat feszült „Éljen Szálasi!" felirattal, családunk történetének egy kínosabb epizódját felvillantva. Azóta számtalanszor megpróbáltam magam elé képzelni az ékszer örökül hagyóját, dédnagyanyám második férjét, doktor Szép (eredetileg Schön) Imre zsidó származású pesti ügyvédet, ahogy azzal az izével a zakóján feszít - nyilván szegényes költői képzeletem tehet róla, hogy még egyszer sem sikerült. Annál nagyobb örömmel tartottam meg az ügyvéd úr 1905-ben, Brüsszelben készült, tökéletesen működő Schaffhausen zsebóráját, nemkülönben két, a harmincas évekből való színházi látcsövet.

A HÁTSÓ HÁZAT és a hozzá tapasztott sufnit anyai nagyanyám építtette a hetvenes évek hajnalán, a családi legenda szerint egy Fábián nevű helybéli ezermesterrel, aki az épület állaga, különösen a tetőszerkezet alapján vérbeli szocreál szaki volt, kellő mennyiségű alkohollal felszerelkezve. Tíz esztendőre rá a sufni mellé még egy szerény szerkezetű garázs is nőtt. Ennél sokkal érdekesebb, hogy amikor nagyanyám a nyolcvanas évek derekán rákban meghalt, valóságos drogéria maradt utána: márkás francia parfümök széles skálája, csodafiolákba rekesztett csodaillatok, valódi leányálom. Akár én magam is azzá válhattam volna (a fene sem érti, miért, hogy mégsem), hiszen nem sok fickó mászkál a kertek alján, aki tíz éven keresztül numero kettes Chanel palackból húsvéti locsolkodott. Nagyanyám persze könnyen felhalmozhatta e gyűjteményt: a nyolcvanas évek legelejéig a Konsumex üzletkötőjeként dolgozott, és rendszeresen megfordult külföldön. Méghozzá repülővel, ami egy akkori gyerek számára hihetetlenül izgalmasan hangzott. Hát még az, hogy minden évben ott lehetett a Lipcsei Nemzetközi Vásáron - hiszen szilárd meggyőződésem volt, hogy Lipcse valahol Nyugat-Németországban van. Eme útjairól aztán hűségesen hazahordta a reprezentációs keretből kapott játékokat, illetve a vámmentes üzletekben vásárolt édességeket. Így történhetett, hogy a borús kádári időkben öcsémmel könyökünkig turkáltunk a legó-kockák között, a fürdőszoba csempéin olasz matricák díszelegtek, és több fehér Milka-csokoládét ettünk, mint a rózsadombi kádergyerekek. Nyugdíjazását követően nagyanyám parfümös gyűjtőszenvedélye a kis magyar valóság korlátai közé szorult, és valamelyest prózaibb tárgyakra fanyalodott. Ezt főként abból sejtem, hogy konyhakredencében egy teljes fióknyi üres tejeszacskót hagyott ránk, a Budapesti Tejipari Vállalat plasztik remekeit, egyik oldalukon késsel felvágva, gondosan elmosogatva és félbehajtva.

AMIKOR ANYÁM HALÁLÁT KÖVETŐEN átvettük a karmesteri pálcát, túlságosan hosszan nem kellett ismerkednünk a zamárdi viszonyokkal, sem öcsémnek, sem nekem, hiszen születésünk óta minden nyarat egyvégtében ott töltöttünk. Mivel anyám a gyesről nem ment vissza a munkahelyére, és élete végéig háztartásbeli maradt, ezért hónapokon keresztül, megszakítás nélkül a két fiával lehetett. Apám hétfőtől szombatig pesti munkahelyén, a Vízkutató és Fúró Vállalatnál geológuskodott, a Lánchíddal szemközt, az időközben csodaszállodává alakított Gresham palotában, hétvégére pedig levonatozott hozzánk. Amíg iskolába nem kerültem, anyám már május elején Zamárdiba vitt minket (megesett, hogy a húsvéti nyuszi oda, a kerti fűbe vitte a csokitojásokat), és egészen októberig helyben is maradtunk. Később úgy csináltuk, hogy az utolsó tanítási napot követően azonnal áttelepültünk, és csak a szeptember elsejét előző vasárnap tértünk vissza a városba. A bizonyítványt általában apám vette át a kiosztó ünnepélyen.
1993 júniusában legfeljebb annyi történt, hogy furcsa érzés volt hirtelenjében tulajdonosként sétálgatni a gyerekkori vakációk díszletei között. Ugyanakkor kicsit gyanakodva nézegettem magam a konyha falára szerelt, egész alakos tükörben. Az évek során annyi tulajdonosváltás történt a környéken, módszeresen lecserélve ifjúságunk kedves öregjeit, hogy zsigeri alapon bizalmatlan voltam az új földesurakkal szemben.
Persze voltak őstulajdonosok is, akikre még egészen apró gyerekkoromból emlékeztem. Közülük Kismarty-Lechner Ödönék lettek a legkedvesebbek, a misztikus tartalomra utaló hetedik szomszédaim, akiknek mély verandájú, hangulatos kerttel övezett villája évtizedek óta „településképi jelentőségű" védett épület. (A Petőfi utca és a Nagysándor József utca sarkán.) Nem véletlenül. A házat ugyanis még Ödön bácsi nagyapja, ama bizonyos Lechner Ödön tervezte, de csak később, a húszas évek legvégén építették fel. Ödön bácsi úgy emlékezett, hogy akkoriban a környéken csupán egyetlen nyaraló állt — méghozzá nem másé, mint az én dédnagyanyámé. Kívüle csak fák voltak és szelíd nádas. Járda, úttest sehol.

A HALÁL TELEFONKÉSZÜLÉKE volt az, nem a nyáré. A nyolcvanas évek végéig hozzánk nem volt bevezetve a telefon. Ha szükség volt rá, a vasútállomás túloldalára, a postahivatal előtti nyilvános fülkéhez mentünk. Esténként ott várakoztak hosszú sorban az emberek, a főút szélén, sárgaréz kétforintosokat szorongatva. Bizony nagy zaj volt, mert az M7-es autópálya akkor a 113-as kilométerkőnél végződött, Zamárdi-felső határában, és a teljes forgalom a főúton gördült tovább. Az egész fürdőtelepen az volt az egyetlen telefonfülke. Előfordult, hogy apám másfél órát várakozott a tömegben, oda-vissza kiolvasva a Népsport tudósításait - s amikor végre sorra került, a készülék nem adott tárcsahangot, mert éppen megtelt a perselye... Évekkel később, úgy 1988 táján, a vasútállomás telepi oldalán felállítottak négy fülkét, de akkor már nem akartuk használni, mert saját vonalunk volt.
Szóval, a nyolcvanas évek végéig úgy nézett ki, hogy a legközelebbi telefonfülke a vasútállomáson túl állt. Magánkészülék pedig harmadik szomszédainknál, az állandó lakos Karsai házaspárnál volt, nagyon fontos ügyben náluk lehetett üzenetet hagyni. Két ilyen eset történt, mindkétszer Budapestről jött a hívás, és mindkétszer kórházból. Először 1976-ban, amikor apámat értesítették, hogy néhány órával korábban meghalt a hetvenéves édesapja. Másodszor anyám sietett át rémülten Karsaiékhoz, 1985 nyarán, mert a vonal túloldalán maga X. főorvos várakozott, hogy személyesen közölje: rákbeteg anyai nagyanyám eltávozott.


A TERASZ

          sakktábla csupán
fehér és bordó négyzetek
zord geometriája
zár vigasztalan rendbe
centizi ki a lépéseket
a nyugágy az asztalláb helyét
a lábtörlő csíkját
a roskatag lépcsőn
rettentő szigorba
száműzve mindent
mi mozog tűnődik nyaral
s az erőtlen gyomok
e repedés mentén
mint kúsznának följebb
vadszőlő indákkal
a kátránypapír csonkján
és a szórt fény a falon
és körben a pókok a hangyák
és állsz a nyaraló küszöbén
néző egy tenger túlpartján

DÉLI PART, ÉSZAKI PART. Tagadhatatlanul létezik némi vetélkedés, berzenkedő ellenérzés a két partvidék között. A dolog nagyjából úgy összegezhető, hogy az északi part történelmibb, festőibb, előkelőbb, a déli part pedig zsúfoltabb, közönségesebb, csúnyább. Valljuk be, ebben lapul némi igazság — bár ezt csak felnőtt fejjel látom így, miután bensőségesen megismertem az északi partot. A déli part egyik fő bűneként a harminc-negyvencentis vízmélységet szokták felemlegetni, a felkavart, iszapos dagonyát, s hogy legalább száz métert kell begyalogolni egy jóleső úszásért. Bezzeg északon, ahol csak ötöt lép az ember, és máris a vállát simogatja a víz! Másfelől az is igaz, hogy a déli sekély víz könnyebben eléri a fürdéshez kellemes hőfokot, ráadásul kizárólag ott lehet gumilabdával fejelgetni, nádszálakkal kijelölt kapura, hatalmas vetődéseket produkálva. Ó, azok a több órás labdázások, egészen alkonyatig, aranyhíd mellett!
Zamárdi egyik legdrágább kincse a három kilométeres partszakaszon húzódó szabad strand. Ez már a hetvenes években is megvolt, miközben egy töredék, százméteres szakaszon fizető strand is működött, a szocreál Touring Hotellel egy vonalban, a telep szívében. (A nyolcvanas évek végére jól megszűnt, később kerítését és pénztárfülkéjét is elnyelte a föld.) A szabad strand nem csupán azért zseniális, mert ingyenes, de főként azért, mert csodálatos rálátást enged a Tihanyi-félszigetre, apátságostul. Kisgyerekként rengetegszer ültem a parti hullámtörő köveken, és bámultam odaátra, valami egészen varázsos világot képzelve. Tiszta időben az apátság oly közelinek tűnt, hogy kinyújtott karral mindkét tornyát megérinthettem volna, vagy megszámolhattam, hány tetőcserép borítja. Arrébb Füred terpeszkedett, ahol kamaszkoromig egyszer sem jártam. A Tagore-sétányról vagy a Jókai-villáról fogalmam se volt, legföljebb annyit tudtam a városról, hogy ott rendezik a híres Anna-bált, és persze felismertem az Annabella Szálló rusnya kockaépületét, amelynek tetején viharjelző reflektor pörgött körbe-körbe, éjjelente lankadatlanul pásztázva a csillagos eget. A legszebbnek mégis a Füred mögötti hegyláncot tartottam, a gerincek egymásba fonódó, hullámos vonulatát, három réteg találkozásával. Tízéves koromra megtanultam a fene nagy időjós bölcsességet: ha a Füred mögötti hegyek tökéletesen tisztán látszódnak, haragoszöld árnyalattal, közelien, akkor félórán belül hatalmas vihar érkezik. (Azóta tudom: mások persze más szabályokat hirdetnek, és mind bölcs és megkérdőjelezhetetlen — mit tegyünk, az ember soha nem lehet elég okos, mert valaki mindig még okosabb.)
Gyerekfejjel úgy tanultam: a Balaton fővárosa Keszthely, és a tó nyugati csücskében található. Huszonévesen azt hallottam, hogy a Balaton fővárosa Siófok. Ezt később úgy finomították, hogy nem a teljes Balatoné, hanem a déli parté. Néhány éve, egy rádióműsorban azt nyilatkozta egy tudós száj, hogy Balatonfüred a Balaton fővárosa. Újabban pedig azt pedzegetik, hogy a legfrissebb fejlesztések, illetve az országos hírű könnyűzenei fesztivál révén a 2008-ban várossá serdült Zamárdi lesz a Balaton egyik központja.
Kivételesen nagy emberek megengedhetik maguknak, hogy több szülővárosuk legyen. (Lásd Petőfi, Kiskunfélegyháza és Kiskőrös.) Kivételesen nagy tavak pedig megengedhetik maguknak, hogy egyszerre több fővárosuk legyen.


MINT SZÁZ ÉKSZER

Gyerekkoromban a túlparti hegyek
vonzottak, ormaik szelíd kontúrja,
Tihany kétágú tornya, mely átfúrja
a narancsszín felhők habját, ne vegyek

levegőt, súgja, csak bámuljam hosszan,
s Füred mögött a hármas-ív vonulat
párába burkoltan mindig. Fonalat
ezret kifeszítettem, csak megfosszam

ezüst alakjukat a távolságtól,
miként Rimbaud elbánt a csillagokkal.
Húsz év telt el, s mert békét semmi mástól

nem kaptam, ezt játszom még most is. Sokkal
így sem jobb: háton úszom, s mint száz ékszer,
elsüllyed minden, amire emlékszem.

LEUTAZNI, FELJÖNNI. Lemegyek vonattal Zamárdiba. Holnap felmegyünk Pestre. Levonatozunk a Balatonhoz. Leviszem magammal Zamiba.
Hétvégén lenn voltunk a Balcsin. Bekentük magunkat naptejcsivel. Istenien sütött a napcsi!

MI ÖCSÉMMEL nem sokat zavartuk egymást. A hátsó, nagyanyám által készíttetett, nem kimondottan tökéletes állapotú házat (amely szegénynek 1985-ös halálával megürült) a klasszikus „zimmer frei" módszerrel ki-kiadtuk, nem kevés tapasztalatot gyűjtve. Az első, dédnagyanyai házban öcsém nyaranta csupán egy-két hetet töltött, a legszűkebb baráti körével. A nyakamba szakadó fene nagy szabadságot arra használtam, hogy a szó szoros értelmében boldog-boldogtalant, ismerőst és ismeretlent meghívtam. Nem ritkán tíz-tizenkétfős társaság tanyázott hetekig a négyszobás, kissé már roskatag házban: dzsessz- és komolyzenészek, teológus növendékek, főiskolás lányok Esztergomból, a Katona József Színház társulatának tagja, falusi büfékben megismert pultoslányok, lökött pesti gimnazisták. Az együttlét nem mindig volt feltétlenül idilli, különösen az esős napok idején, amikor összezárattunk a szűk verandára. Az időszak legfontosabb tanulsága minden bizonnyal az, hogy vendégség alkalmával a meghívandó személyek összeválogatása is külön tudomány.

AZ A RENGETEG HÁZTARTÁSI HOLMI hogyan került a nyaralóba, fel nem foghatom. Igaz, a mi családunkban is működött az általános reflex: ha a fővárosi lakásban valamire már nincs szükség, nem dobjuk ki, hanem elcipeljük a nyaralóba. Hátha ott még jó lesz valamire. Foltos-fakóra kopott a szocreál ülőgarnitúra a nappaliban? Zamárdiba jó lesz! Azt a szakadt búrájú állólámpát már évek óta csak kerülgetjük? Zamárdiba még jó lesz! Új lábasokat vettem, és nem tudom hová tenni a régieket? Zamárdiba pont jók lesznek! Így vándoroltak húsz éven keresztül a legkülönfélébb tárgyak a Maestral nemzetközi gyorsvonattal, illetve a Vízkutató és Fúró Vállalat (VIKUV) szolgálati Lada gépkocsijának csomagtartójában a Balaton partjára, makacsul a Budapest-Zamárdi útvonalon.
A dolognak eme részét értem — ám ez magyarázatnak sovány. Ugyanis a konyhakredencben, főként pedig az emeletre vezető lépcső alatti szekrényben olyan mennyiségű tárgy halmozódott fel, tolongott és lappangott, hogy szegény szüleim annyit ötven év alatt sem hordhattak volna össze. Ráadásul olyan eszközök és homályos rendeltetésű mütyürök tucatjai hevertek a zugokban, amelyekre egyáltalán nem emlékszem pesti, majd budai otthonunkból. Amikor anyám 1993-ban bekövetkezett halála után, immár a szülői felügyelet gátja nélkül nekiálltam feltárni a polcok és rekeszek tartalmát, csak kapkodtam a fejem. Ott aztán szó szerint minden volt. Háború előtti szita, tizenöt éve lejárt szavatosságú Glóbusz májkrémkonzerv, 1964-ben gyártott steril vattalapok, lekvárok és kompótok és száraztészták egész hadserege, narancssárga műanyagból készült, tekerős habverő, csemege uborkás befőttesüvegben őrizgetett hangyairtó por, megfeketedett-repedezett mosószappan és még számtalan kincs. Természetesen nem álltam neki selejtezni, mindent hűségesen megtartottam. Egy alkalommal, amikor zenész barátommal kettesben nyaraltunk, és a vigasztalan eső a házba kényszerített minket, a következőt játszottuk: a lépcső alatti szekrényhez álltunk, barátom képtelen használati tárgyakat sorolt, én pedig térden csúszva, pókhálók között nyúlkálva előástam azokat a mélyből. „Gyékényből font szőnyegporoló?" „Tessék, itt van." „Textil bevonatú kábellel ellátott vasaló?" „Rozsdás talppal is jó lesz? Mert akkor éppen itt van egy." „Lengyel gyártmányú, zacskós burgonyapüré-por?" „Öt zacskót találtam, különböző szavatossági idővel." „Dunsztosüveg kovászos uborkához?" „Három méretben is van, melyiket kéred?"

KINYÍLT A FEHÉR KERTKAPU, az ütött-kopott, négyzetrácsos, hűségesen nyikorduló vas, és a hőguta sújtotta Petőfi utcára tódult a csapat. Délután három óra, irány a strand!
Legelöl a százhúsz kilós, körszakállas papnövendék vonult, mutatta a barikádra vezető utat. Az aznapi strandoláshoz mélybíbor fürdőköpenyt viselt, bal lábán zöld műszálas zoknival és strandpapuccsal, jobb lábán viszont fekete félcipővel, zokni nélkül. Fején rózsaszín úszósapka feszült, amelyre széles barna ragasztószalaggal egy törött szárú, hiányos lencséjű gyermek napszemüveget erősített. Enyhén kiszolgált, de azért változatlanul vonzó műanyag bilit vitt, melynek oldalán indiános matricák virítottak. Hanyag eleganciáját a széthúzott fürdőköpeny alól kilátszó, sűrű mellszőrzete tette teljessé, nemkülönben a csupasz nyakán mesterien megkötött, úgynevezett pincérzöld nyakkendő.
Jobbján a tizenhét éves, nagy rajztehetségű diák lépkedett, aki Németországban született, de tízéves korától magyar földön nevelkedett. Alig néhány perccel korábban végzett egy remek rajzzal, melyet Sarasate egyik Carmen-átiratának hatására készített. A rajzot baráti gesztusként nekem ajándékozta — s nem sejtette, hogy művét majd oly nagy becsben tartom, hogy bekereteztetem, és pesti otthonomban az íróasztal fölé akasztom. Ott, a kánikulában felforrósodott zamárdi úttesten gyékényfonatú szőnyegporolóval tartott a vízpart felé. Másik kezében piros nyelű, közepes méretű cirokseprűt szorongatott, mely sajátosan harmonizált a vállán lifegő, több helyen lyukas, négyrét hajtott gumimatraccal. Kevéssel mögötte egy anyai részről cigány, apai részről kínai bakfislány bukdácsolt, ütemesen klaffogva. Ennek oka valószínűleg az volt, hogy mindkét lábfejére egy-egy citromsárga gumikesztyűt húzott. Ruházatának lényegét mindazonáltal a fordítva felvett, vagyis gerincén begombolt férfi ing jelentette, valamint a fölötte viselt csipkés melltartó. A fejére illesztett, élénk piros lámpaernyő csupán afféle kiegészítőnek minősült. Hátul a zenész, a Budapesti Fesztiválzenekar hegedűse bandukolt, baljában félméteres, rozsdás metszőollóval. Jobbjával egy hosszú zsinegre erősített, lilás műanyag hápi kacsát húzott az aszfalton, időnként megfordulva és azt kiáltva a jószágnak: „Fifi, lábhoz!" Mellette pedig én mentem, kivágott oldalú és vérfoltokkal ellátott cápavadász pólóban, csomóra kötött úttörő nyakkendővel, széles karimájú posztókalappal. Jól megtermett, kelet-német gyártmányú fűnyírónkat toltam magam előtt, arra az esetre, ha a szabad strandon netán túl hosszúnak bizonyulna a gyep. Egyebekben a fűnyírás is a felkínált szolgáltatásaink közé tartozott: a napozó közönségnek plédporolást, matrac lesöprést, fűcsomó metszést ajánlottunk, a műanyag bilit pedig mozgó vécéként hirdettük. Ez utóbbi iránt kissé lanyhának bizonyult a kereslet — porolással és sepréssel viszont kemény negyven magyar forintot kerestünk.


MONDHATNÁM GICCSNEK IS: A KERTBEN DOLGOZUNK,

és megjön az alkony, meggyszín felhő-rózsák
bimbóznak meggyszín háztetők felett, szelíd
iramban úsznak el, komorulnak hozzánk
a sziluettek, tűnnek el az árnyak, és
velük együtt halunk estére, kedvesem,
mi is, a hintaágyon még bámészkodunk
kicsit, és félünk, hogy nyakunknak esnek a
tölcsérben nyüzsgő szúnyogok, hogy megreped
az ég és kecskeköröm hullik jégeső
helyett a fűre és ezer fennakadt szemű
fióka, fázni kezdünk és behúzódunk,
reggelre eltűnik minden, reggelre csak
a harmat, a cselekvések szokott sora,
az önfeledt heverészés, a piszmogás
a kertben, megjön az alkony, majd így tovább.

A ZAMÁRDI ZSÖMLE dicsőségét hirdetem, a zamárdi zsömlét, ifjúságom egyik áldását, szívem és gyomrom csücskét. Milyen is volt? Mindenekelőtt hosszúkás, olyan barátságosan-jólesőn ovális, olyan szabályosan elnyújtott, tenyérbe illő, mosolygós-gyöngéd, olyan omlós-lágy, fehér-foszlós, szétolvadó, olyan kis valódi vacak falat. Apám reggelente tucatszám vásárolta a focipályával szemközti ABC-ben, ott, a szántódi út kezdeténél. Szükség is volt belőle legalább tízre, mert simán elfogyott.
Később, már önálló zamárdi gazdaként magam is hűséges vásárlója lettem. Sok-sok esztendő szívós munkájával sikerült kifejlesztenem az úgynevezett legnagyobb királyságot, már ami e zsömle fogyasztását illeti. Tehát: ízlésesen megterítjük a teraszon álló asztalt. Az aznapi sütésű, ruganyosan friss ovális zsömlét széltében félbe vágjuk, és megkenjük vajjal. Nem margarinnal, hanem vajjal — és nem éppen csak megmutatjuk neki a vajat, hanem adunk belőle rendesen. Ezt követően masszív, nem morzsálódó tehéntúrót szeletelünk rá, a legtetejére pedig kávéskanállal akácmézet csorgatunk. És hamm! És jöhet a hideg tej. És vág, és ken, és szeletel, és csorgat, és hamm. És lefety. És vág.
Úgy tudom — s apám is e hitben halt meg —, hogy ezt a péksüteményt kizárólag Zamárdiban gyártották. Hogy az egész Balatonnál sehol másutt nem lehetett ilyen alakú zsömlét kapni. Ha ez az állítás téves, semmiképpen se közöljék velem! Lehet, hogy van néhány nagyokos, aki diadalmasan elő akar lépni a hírrel, hogyaszongya Széplak-felsőn is ugyanolyan hosszúkás volt, meg Földváron, különben is, egy endrédi pékség terítette az egész térségben. Az ilyen nagyokosok hallgassanak, ne közelítsenek a mítoszokhoz!

AZT AZ UTCATÁBLÁT sajnos kénytelenek voltunk megdurrantani, zenész barátom és én. Nem volt különösebben bonyolult, csak a kerítésre hurkolt vacak drótdarabok tartották, egy perc alatt széthajtogattuk a végeket. És elégedetten vittük a nyaralóba, vittük az éjszakában, mindenki békésen aludt.
Meg kellett durrantanunk, mert az áll rajta: PURÉBL GYŐZŐ UTCA. A Purébl név nekünk rögtön az angol szót súgta: pourable, vagyis önthető, cseppfolyós. Cseppfolyós Győző utca. Jó lesz az nekünk. Jó lesz az neki. Különben is, ki a nyavalyának hiányzik egy ilyen tábla a Kiss Ernő és a Purébl Győző utcák sarkáról?
Mulattunk a különös nevén, pedig Purébl Győző igen derék ember lehetett. Először is doktori címmel rendelkező egyetemi tanár volt, doktor Purébl. Továbbá székesfővárosi tanácsnokként dolgozott, és a két világháború között Zamárdi díszpolgára is lett. Ugyanis ő gyűjtötte össze a fürdőtelepi katolikus kápolna építéséhez szükséges pénzt. A különleges, mert ízlésesen kevert stílusú templomocskát 1929 augusztusában szentelte fel a veszprémi püspök, bizonyos Rott Nándor, a Magyarok Nagyasszonya tiszteletére. A mi utcánkban, a Petőfi utca elején áll, a mai kertmozitól ötven méterre. Ráadásul megtudtam, hogy a Petőfi utca az ötvenes évekig Purébl Győző nevét viselte. Azután berobbant a lánglelkű költő, az egyszerű nép fia, és a klerikális Győző professzort egy mellékutcai táblára száműzte.

DÍSZPOLGÁRI CÍMET a helyi önkormányzat az úgynevezett rendszerváltozás óta csak hat esetben adományozott, igazán nem mondható, hogy fűnek-fának osztogatják ezt az elismerést. S ez így van rendjén. A hat emberből (mindannyian férfiak) ketten már elhunytak. Helyi tanárok és egy nyugalmazott iskolaigazgató mellett egy nyugdíjas erdőmérnök, illetve Tüskés Tibor irodalomtörténész, szerkesztő találtatott méltónak.

A PLÉBÁNOS EGYBEN NAGYPAPA, ha évtizedeken keresztül szolgál egy-egy faluban. A frissen keresztelt gyerekek szüleit is ő keresztelte, a friss házasok szüleit is ő eskette, mi több, temetni is ő fogja. A vasárnapi szentbeszédekben olykor anekdotázik (poros történetekkel valami letűnt korból), olykor pedig úgy letolja a jelenlévőket, mint a pengős malacot, mert a múlt heti gyűjtés során túl keveset adakoztak az orgona felújítására, vagy hamisan énekelték az Agnus Deit. Hanem az efféle dohogást senki nem veszi komolyan, a nagypapák már csak ilyenek, hadd zsörtölődjék ki magukat. Az idők során egyfajta bensőséges viszony alakul ki a pap és a hívek között, oda-vissza ismerik egymás viselt dolgait és gyarlóságait. És kölcsönösen szemet hunynak, ahogy illik. A nagypapává érett reverendást a falusiak csak úgy emlegetik: az öreg. Az öreg aszonta ma a misén, hogy. Az öreg megint variál a temetői rend körül. Az öreg szerint a templomtorony így-úgy.
Zamárdiban Vörös Gyula volt efféle nagypapa. Galambősz hajú, pirospozsgás arcú, családnevéhez híven veres orrú lelkipásztor. Tekintetében huncutság bujkált, de az nagyon jó, mert a huncutság kell a hivatáshoz. Beszélték róla, hogy fiatalabb fejjel bizonyos nőügyekben is jeleskedett - de hát melyik falusi katolikus papról nem híresztelnek ilyesmit? S ha nem az a pletyka, hogy nőzik, akkor buzi, egyébként meg lopja a perselypénzt vagy iszik. A nyelvek gonoszak, a fülek éberek.
Gyula atyánál voltam elsőáldozó. A dolog 1982. május 30-án történt, a nagytemplomban. Néhány héttel előtte apámék elvittek a plébániára, bejelentkezni. Az öreg megveregette a fejem, majd korunk hivataloskodó stílusát kárhoztatta, a hatalom nyelvezetét, amely semmit nem nevez a nevén. Az ablak nyílászáró ipari szakszerkezet, a tornatanár testnevelő pedagógus, és így tovább. Nagyot legyintett. Amúgy nyilvánosan is jellem volt, nem tett lakatot a szájára. Az elsőáldozás előtti megbeszélésen, melyet a templomban tartott a gyerekseregnek és a szülőknek, Kádár János elvtársat egyszerűen törzsfőnöknek nevezte.

MINDEN PILLANAT DRÁMAI, amennyiben bármely másodperc az utolsó lehet. Minden pillanat drámai, amennyiben bármely pillanatban meghalhatunk. Bár nem állíthatom, hogy személyes tapasztalatból beszélek, mindenesetre kipróbált bölcsességnek tűnik annak tudatában élnünk, hogy bármely szekundumban értünk jöhet az ilyen-olyan Kaszás. Másképpen fogalmazva: korántsem magától értetődő, hogy éjjelente csupán néhány órácskára térünk nyugovóra. „Drága Kuzinom — írja egyik levelében Mozart -, mostanában sohasem fekszem le anélkül, hogy meg ne gondolnám: holnap, bármennyire fiatal vagyok is, talán már nem leszek itt." Szegény feje, aligha cáfolt magára.
Vörös Gyula atyáról beszélik, hogy valamikor a megboldogult hatvanas évek végén, egy hétköznap délelőtt reverendásan (igen jóféle huncut volt az öreg) feltépte a zsúfolt női fodrászüzlet ajtaját. A mester kezéből kiesett az olló. „Vártak engem?" — rikkantotta az atya. „Nnnnnem..." — hebegte az amúgy kő ateista figaro. „Neeeeem? - diadalmaskodott a pap — És mit szólnának, ha én lennék a halál?"

1997 NYARÁN FELSÉTÁLTAM A PLÉBÁNIÁRA, hogy megkérjem az atyát: hintse meg szenteltvízzel a nyaralónkat, tartson évtizedekkel megkésett házszentelőt. Jobb későn, mint soha. Kérésem előzménye egy lidérces éjjel volt: hetekkel korábban azt álmodtam, hogy a ház falában egy hatalmas fenevad, valamiféle tigris vagy sárkány őrjöng. Menekülni próbáltam előle, de folyton a sarkamban volt, helyiségről helyiségre üldözött a téglák belsejében. Nálam vendégeskedő barátaim, érzékeny antennájú zenészek, szintén győzködtek: sötétedés után nyomasztó légköre van az épületnek. Megesett, hogy a veranda ablakában álló ócska rádió magától bekapcsolt, miközben az emeleti szobában szöszmötöltem, és egyedül voltam otthon. Dzsessztrombitás cimborám egy elsuhanó árnyat is látott a konyhaajtó melletti tükörben, éjfél körül, sejtelmes fényviszonyok mellett.
Gyula atya nagyon szívélyesen fogadott. Megcsodáltam az 1785-ben emelt, műemlék jellegű plébániát, mely eredetileg nádfedeles volt, és mellesleg Felső-Somogy legrégibb lakóépülete. Miután egyeztettük a házszentelés időpontját, vállamra tette a kezét és felrikkantott: „Most pedig felmegyünk a hegyre!" Nem értettem a dolgot, hiszen a plébánia a falu legmagasabb pontján, a dombtetőn áll, följebb menni már nincs hová. Értetlenségem láttán az atya belém karolt és a borospince felé tuszkolt. „Hát ide megyünk fel, vagyis le: a szőlőhegyre!" 'S akkor lemenénk vala, és töltekezénk vala az' miseborbul.

MIUTÁN MEGHINTETTE az összes helyiséget, Gyula atya a kopott szenteltvízhintőt reverendája zsebébe csúsztatta, és készségesen várta a cseppfolyós állapotú köszönetnyilvánítást. A terasz rácsos székeire telepedtünk, sütemény is került. Az öreg váratlanul kijelentette: „Ma is rendszeresen háromféle sportot űzök!" Teljesen elképedtem: „Nahát, atya, ez igen, nyolcvan év felett... És mi az a három sportág?" Isten vén szolgája felemelte az öklét, és húsos ujjain háromig számolt: „Hát, kérem szépen, először: lovagolok a szavakon. Másodszor: elvetem a sulykot. A maradék időmben pedig úszom a boldogságban!"

„A PÜSPÖK AZT KÉRTE TŐLEM, maradjak, amíg csak bírok. Nyolcvanhárom leszek, már mennék nyugdíjba, de hát a paphiány. Kerülne ide pap a helyembe, mert ez komoly hely, nagy hely, csak hát azt a papot is el kell vonni valami másik helyről. Szóval most még maradok, tartom a frontot. Meg aztán, mit is csinálnék, ha ez nem lenne."
A következő nyáron nyugdíjba vonult, és beköltözött a veszprémi papi otthonba. Két évvel később meghalt, nyolcvanöt évesen.

HALOTTAK, HALOTTAK, amerre csak nézek, mindenütt halottak. Farkas bácsi, Margit néni, Erzsi néni, Rózsi néni. Az ezredfordulóra, azaz huszonnyolc éves koromra oda jutottam, hogy gyerekkorom szereplői, akik a bizonyosság és állandóság érzetét jelentették, úgyszólván mindannyian eltűntek. Nem élt már dédanyám, nagyanyám, anyám. Kiürült a szín. Elillant a varázs. Mint a szabad strand melletti, mindig augusztus elején felállított vidámparkban, az erdészeti üdülővel szemközti téren, ahol váratlanul észrevettem: a körhinta lovának fejéről lepattogzott a festék, vasrúdja rozsdás, a játékautó csak fröccsentett műanyag, a céllövölde ponyvája lyukas. Hirtelen minden és mindenki oda. Apám, Eszti néni, Sándor bácsi, Bandi bácsi.
Eleinte úgy hittem: az ember nem halhat meg csak úgy, olyan hirtelen. A halál hosszas folyamat, sok-sok hétig tart, és előre világosan látható. Nyilvánvaló jelei vannak. Arcunkra íródik. Homlokunkon pecsét. Emlékszem, kilenc-tíz évesen mennyire megdöbbentett második telekszomszédunk, Erzsi néni halálhíre. Az iskolai tanévzáró estéjén már Zamárdiban voltunk. Másnap reggel, a teraszon, miközben Margaréta márkájú margarint kent egy zsömlére, apám közölte, hogy Erzsi néni valamikor tavasszal meghalt. Ez lehetetlen, tiltakoztam, hiszen előző nyáron még semmi baja sem volt: magam előtt látom, ahogy felkelés után kihordta a teraszukra az ülőpárnákat és a tányérokat, széthúzta a fémkeretes nyugágyat. Különben is, még csak hetvenéves volt. Aki nyáron mosolyogva tesz-vesz a teraszon, az fél évvel később nem halhat meg. Apám lerakta a zsömlét, s csak annyit felelt: „Hát, látod. Fogta magát, és meghalt."

IRODALMI KIVÁLÓSÁGOK is kötődnek Zamárdihoz, a sok halandó mellett ők is nyaraltak ott: például Fekete Gyula író és Gyurkovics Tibor költő-író-gyurkovics. (És akkor még nem beszéltem magamról...) Ami a körszakállas dohogó mestert, Gyurkovics Tibort illeti, a hetvenes években négyoldalas verssel is adózott a helynek, stílszerűen Zamárdi címmel. Lássuk, hogyan kezdődik:

„Az álom széttörik a párnán,
a párna széttörik a fejen,
a fény széttörik a sötétben.
Csak a rághatatlan étel, a másik marcangos teste,
a tyúkól, a világítótest, a víz.
Nem nyílnak ki az ajtók, hogy emberek jöjjenek elő belőlük,
a zsalu-reteszek mögül néznek.
Őszutó.
Alig laknak itt."

És még két részlet, a közepéből:

„Már csak mi vagyunk a telepen.
Elmúlt a nyár, összeszedték a strandszékeket.
Nem ismerjük egymást, csak motozásukat hallom,
ők meg a sikoltozást. (...)

És reggel újra elölről.
Kimegy a kertbe, a nagy
fák alatt még a vödörben
virágok nyílanak.
Nem látok senkit a kertben,
olyan magas a fal,
csak csoszogásából hallom,
hogy nem fiatal."

A MAGÁNYT HA KUTATOD, fordulj a nyaralóban hallgató tárgyakhoz. A szomorúságot ha kutatod, tudod, hová fordulj. A tárgyakhoz, melyek októbertől májusig várakoznak a kihalt verandán. Lépj be közéjük, és figyelj. A falra akasztott kulcstartót a bejárati ajtó mellett, a moccanatlan kulcscsomókat, a sufni madzagra fűzött árva kulcsát. Az ajtó fölötti szalmadíszt, a kopott hamutartót a fekete-fehér tévén, a hamutartóba dobott gombostűt, savmarta elemet, horpadt gyufásdobozt. Nézd, a nyersfa polcon egy darázs múmiája. Nézd, a múmia lábán porcica. Az ablak peremén fémpénz, törött magnós rádió, szakadt tollaslabda, porcelán mütyür. Nézz ki az ablakon, nézz a tárgyak szemével, nézd meg, hónapokon keresztül mit láttak. Hallgasd a csendjük, milyen eseménytelen. Ne hidd, hogy megvigasztalod őket, ne hidd, hogy bármin is változtatsz, társuk hogy lehetsz. Megtűrik jelenléted, reggelente mosolyognak a fényben, a nyárban, de közben ugyanúgy várakoznak, nem rád, valami egészen másra, mint gondolnád.

A LEGSZEBB SZOBOR a sportpálya előtti parkocskában állt, hatalmas fűzfák árnyában. Kissé ütött-kopott volt, gondoltam, biztosan a mostoha időjárási viszonyok agyabugyálták el a felszínét. A mű egy halászhálóval díszített csónakot ábrázol, melyen izmos testű, pőre férfi ül, fájdalmas arcát jobb tenyerébe rejtve. Talapzatán az alábbi bevésés virított: A TÚLSÓ PART FELÉ. Apám, aki 1970 előtt nem járt Zamárdiban, egy esti sétánk során határozottan kijelentette: „Ez valami hamisítás. Eredetileg trianoni emlékmű lehetett, olyasféle címmel, hogy »A magyar veszteség«. De még mindig jobb, hogy csak a címét hamisították meg, mintha az egészet bezúzták volna. Így legalább megmaradt, és aki ránéz, azonnal tudhatja, hogy valami többről szól." És csakugyan, 1991-ben a szobrot felújították, félreeső helyéről átrakták az Önkormányzat épülete elé, egy újonnan kialakított terecskére, talapzatára pedig a régi-új felirat került: A MAGYAR FÁJDALOM.
Azóta megtudtam, hogy a szobrot egy jelentős művész, Margó Ede készítette, aki a tízes években az elsők között épített magának nyaralót Zamárdiban. Szóban forgó művét a harmincas évek elején faragta és ajándékozta a községnek. Hanem a telepi kápolna homlokzatának Jézus-szobra és a szentélyben álló Mária-alak is az ő adománya. (Egyébként a szegedi Dankó Pista-szobor, illetve a miskolci Kossuth-emlékmű is neki köszönhető.) A „Magyar fájdalom" 1991 előtti kopottságának oka a szobor hányatott sorsa. 1945 után előbb bedeszkázták, majd félrelökték valami koszos raktárba. Csak az 1956-os forradalom után került a sportpálya előtti parkba, a megváltoztatott felirattal.

AZ EGYIK UTOLSÓ MAGYAR DZSENTRIT úgy hívták: Csarnodomszky. A sors különleges ajándékának tekintem, hogy megismerhettem őt, mi több, két esztendeig a szobatársa voltam. A dolog közvetlenül az úgynevezett rendszerváltás után történt Esztergomban, az ősi alapítású papnevelő intézetben. Akkoriban a városka platánokkal szegélyezett korzójának egyik romos házfalán még ott rozsdállott egy Szabad Május 1. sétány feliratú utcatábla — egészen addig, amíg egy hétvégi sétám alkalmával le nem szedtem. (Jelenleg kamrám ajtaját díszíti.)
Csarnodomszky százhúsz kiló körüli testsúlyú, bozontos szakállú fiú volt, huncut tekintettel és parádés humorérzékkel. Egyenletesen nagydarabnak mondhatjuk, de nem hájasnak — nem kis büszkeséggel töltötte el a tapasztalati úton igazolt tény, hogy hetykén kidüllesztett, elégedett pocakján szilárdan megállt egy teli söröskorsó. Szent Pál apostol tanítása szerint testünk a Szentlélek temploma — eszerint Csarnodomszky temploma már bazilikai rangban állt, kupoláját pedig a pocakja jelentette. Egy alkalommal az országos sörivó bajnokságon is rajthoz állt, arra alapozva, hogy hat-hét másodperc alatt tudott meginni egy korsóval. (Nem szerzett érmet, mivel a dobogósok három-négy másodperc alatt végeznek, ádámcsutkájukat mintegy kiakasztva.) Szelíden gömbölyű, lágy szláv lelkéhez germán ősétvágy, bohémiai játékosság és szittya életkedv társult. Étvágyáról a legkülönfélébb anekdoták kaptak lábra, s ezt csak fokozta, hogy baráti körben időről időre bemutató evéseket vállalt, úgynevezett hírverő ebédeken. Egy alkalommal nálam, a budai szülői házban is eleget tett egy ilyen meghívásnak. Apám, aki lelki alkatánál fogva vonzalmat táplált a dzsentrik irányában, az ebédet követően ünnepélyesen megesküdött, hogy egész addigi életében soha senkit nem látott, aki annyit tudna enni, mint ez a fickó.
Ám igen nagyot téved, aki csupán egy körszakállas haspókot képzel maga elé. Az alig húszéves Csarnodomszky finom ember volt: a délelőtti teológiai előadásokat követően válogatott szellemi ínyencségekkel múlatta az időt. Komolyzenei műveket játszott egy aprócska szintetizátoron. Emelt szintű matematikai feladatokat oldott meg az érettségi tételek gyűjteményéből. Vérbeli wágneriánusként (s persze a Wagner Társaság buzgó tagjaként) a mester operáinak szövegkönyvét tanulmányozta, méghozzá németül. Olykor szlovák mondákat és népmeséket fordítgatott magyarra - honnan tudott szlovákul, rejtély.

1993 FORRÓ JÚLIUSÁBAN meghívtam őt, töltsön el néhány napot Zamárdiban. Kora délután futott be vele a vonat, én az állomás peronján vártam, könnyű vászoningben, térdnadrágosan. A harmincfokos hőségben minden leszálló utas szétrebbent, lógó nyelvvel árnyékot keresett. Csupán egyetlen alak állt moccanatlanul a peron közepén: Csarnodomszky. Élére vasalt szövetnadrágot viselt, begombolt nyakú téli inget, elegáns amerikai nyakkendőt és sötét kordzakót. Lábán fekete színházi félcipő volt és vastag, bordázott pamutzokni, fején széles karimájú posztókalap. Homlokán egyetlen izzadságcsepp sem csillant. A földre helyezte duci bőröndjét, ráérősen elővett egy vastag szivart, rágyújtott, lepöccintette a nem létező hamut, és könnyed meghajlással így szólt: „Kezdődjék a nyaralás!" S amikor néhány órával később az ófaluban, egy házi pincészet teraszán borozgattunk a naplemente fényeinél, s ő fejből elszavalta Tompa Mihály néhány virágregéjét, máris úgy éreztem: kezdetét vette a valódi, a várva várt vakáció.

A NAP IS MÁSKÉPPEN SÜT a Balatonnál. Tényleg: határainkon belül sehol máshol nem lehet olyan bronzbarnára sülni, mint a déli parton. A hivatalos kimutatás szerint Zamárdi az egész térség egyik legszerencsésebb helye: a napsütéses órák száma éves szinten meghaladja a kétezret. Ugyanakkor a megfelelő páratartalom és a gyakori légmozgás a legforróbb kánikulát is elviselhetőbbé teszi. Gyakorlatilag kilenc éve nem barnult le a bőröm - amióta nem vagyok balatoni nyaralótulajdonos. Elszokott a testem a gyerekkorban megszokott napsugár dózistól.
Másfelől csakis a Balatonnál lehet olyan egyértelműen tetten érni az ősz beköszöntét. Megfigyeléseim szerint ez évről évre augusztus huszonegyedikén következik be, késő délelőtt. Az ember sétál a Petőfi utcán, éppen a sarki közértből jön, felnéz az égre, és teljes bizonyossággal megérzi a pillanatot, amikor a napfény egy árnyalattal sápadtabbra vált. Még mindig ragyog, de már nem ugyanaz, mint tegnap: mintha erőtlenebb lenne, kissé félszegebb. Már nem perzsel, csak simogat, csak bélel. Az égbolt kifogástalanul kék, a bárányfelhők a szokásosak - de megjelent a határtalan szomorúság, az elmúlás csöndje. Olyankor nincs mit tenni; haza kell menni a nyaralóba, meginni egy pohár bort, és felkészülni a búcsúra.


ÚJRA

Szilva sötétlik az esti homályban,
az ízek, a régiek, újra megérnek
e kései nyárban, e tétova, hallgatag
alkonyatokban, a bokrok alól mikor
eltünedeznek az árnyak, a mély-lila
csokrok, a lóhere méhei, s már csak
a szilva sötétlik a hirtelen estben,
az illatok úsznak, a fák sutyorognak,
a tört cserepekre telepszik a gerle,
a pára a könyvlapot ívbe csavarja vagy
átvonalazza, az ízek, a régiek,
újra megérnek e lusta melegben,
a szilva, az alma lehuppan a fűbe,
a csöndbe, az őszbe — e tétova, hallgatag
alkonyatokban a szilva sötétlik,
a zsarnoki ujjak a még-üde lombokon
átfurakodnak.

ELTŰNTEK SORJÁBAN A RÉGI HÁZAK, a kilencvenes években azon kaptam a telepet. Lebontották a polgármesteri hivatal szomszédságában álló Dayka-villát, a szép, nemesi kúriára hajazó, emeletes épületet, amelyről kisgyerekként azt hittem, a színésznő Dayka Margitról nevezték el. A közeli Halászcsárda is megszűnt a Batthyány utcában, és egykettőre leradírozták. Az egykori fizető strand szélén működött lángossütő bódé halála kimondottan érzékenyen érintett. Fehérre meszelt oldalán a híres komikus páros, Stan és Pan portréja virított, kezükben egy-egy pohár szörpöt tartottak, szívószállal. Narancs- és málnaszörp, háromdecis, vastag falú üvegpohárban: az volt a sláger. És rántott hek, kovászos uborkával és kenyérrel. És persze palacsinta, lekváros, kakaós, és tejfölös-sajtos lángos. Vagy csak úgy magában, megsózva és bepacsmagolva fokhagymás lével. Hányszor nyúztam érte szüleimet, hányszor álltam sorba a csodás illatokat árasztó pultnál!
És szép csöndben lebontották a tornyos, palotaszerű gyereküdülőt is, a Petőfi utcában, Zamárdi-felső felé a második szomszédunkban. Igazán csinos, rendhagyó alaprajzú épület volt, nyaranta zsúfolásig tele általános iskolásokkal. Állandó gondnokként bizonyos Rózsi néni felügyelt rá, egész évben ott lakva. Az volt a jó, hogy a telkünk hátsó részén, vagyis nagyanyám háza oldalában, a málnabokroknál áthallatszott, hogyan játszanak az üdülő kertjében az ifjak. Látni nem láthattam őket, csak a hangjukra és a képzeletemre hagyatkozhattam. Legjobban a szellemi vetélkedőket kedveltem, melyeket a felső tagozatosoknak rendeztek a nyaraltató tanáraik. Ültem a füvön a málnás árnyékában, és magamban válaszolgattam az odaát feltett kérdésekre. Ilyesfélék voltak: „Létfontosságú szerv, illetve dohányzik, mi az?" Megoldás: szív. „A ház oldalát, illetve darabka étel, mi az?" Falat. Szóval az azonos hangalakú, ám eltérő jelentésű szavak körül forogtunk. Akkor még buta voltam és bohó, nem tudtam, hogy az efféle szavak nyelvtudományos megnevezése: homonima. Most viszont, hogy öregebb lettem, már nem emlékszem erre a kifejezésre: utána kellett néznem az idegen szavak szótárában, mert folyton csak a metonímia jutott eszembe. Vagyis, szellemi fénykorom körülbelül tíz évre: húszas életéveimre korlátozódott, előtte és utána csupán gomolygó ködfelhők a fejemben, szana meg szét. Tíz év sem kell hozzá, és a metonímiát is az idegen szavak szótárában fogom keresni.


A BALATON MELLŐL

Házatokat darazsak fosztogatják,
bávatag, ellustult legyek, szitakötők,
a lombokba szökdöső részeg muslicák:
a szilvát, a barackot kóstolgatják
és a lédús, rozsdaszín körtét; a kert
most őket nyögi, tolvaj, szemtelen népség,
elijeszteni sem lehet őket. Az ősz,
a szeptember korlátlan urai ők,
e pünkösdi királyok, szabad a préda -
minderről persze semmit sem tudsz,
te már elutaztál, alszol gyanútlan,
de én hosszan álldogálok a kertkapu
előtt: a búcsú, a romlás tanúja.

UTÓSZEZON

Csak a nyugdíjasok maradtak hátra,
a kényelmes, lelassult öregek.
Az intézeti gyerekek és a kert.
Az öregúr minden délután, négy
és hat óra között, sétálni viszi
a kutyát, kedves, elaggott vizsla,
kissé hullik a szőre, kissé már vak.
Együtt keringenek az utcákon,
két kisöreg, gazdi és eb, végül is
ki sétáltat kit? A póráz melyik
végén a főnök? Az öregúr később
kiül a teraszra, mély és fedett
fészek, villanyfény mellett beszélgetnek,
csupa ősz fej, csorog az alkonyat —
csorog az évszak. A tóparton élénk
a szél, a túlpart fényei fogynak,
a hullámok korlátlan urak. Csöndben
érsz haza, az asztalon kancsóban
bor, tálcán szőlő és szilva, vázában
vadvirág, a gesztenyefa lombja
még sűrű. Dzsessz és gyertya mellett kora
hajnalig írsz, mindenről, amit látsz.
Délben elutazol. Mindennek vége.

AZ ELADÁS RÉME 1998 őszén jelent meg. Öcsém azzal a bejelentéssel rukkolt elő, hogy megnősül, a zamárdi nyaralót pedig mint számára kevéssé lényeges birtokot pénzzé kívánja tenni. Tekintve, hogy fele-fele arányban voltunk tulajdonosok, nekem pedig nem volt annyi készpénzem, hogy kiválthassam az ő részét, csakis egy testvérháború árán mondhattam volna nemet. A következő év áprilisáig, amíg öcsém végül vevőt nem kerített, bőséggel jutott időm végiggondolni, mit is jelent számomra a kert. A kézenfekvő biblikus példán, az elveszejtett Édenkerten kívül mindenekelőtt Candide búcsúmondatát: „De vár ám a munka a kertben." Mindannyian a kertben munkálkodunk, hiszen mindannyian a Jóisten kertjében ülünk. A kert a természet egy körülhatárolt, kiragadott darabja, mely egyszerre éli a maga öntörvényűen sarjadó életét és hajol az ember tudatos keze alá. A teremtés óta munkáló őserő és civilizáció kettőssége. Ha Mircea Eliade felosztását veszem, fanum és profanum, a szent és a profán hely határvidéke. Isten tudja, a kettő közül talán mégis inkább az első... Akárhogyan is van, az eladás procedúrája során, de azt követően is sokáig, hónapokon keresztül az elveszített kertről írtam verseket. Költői túlzással: csaknem egy kötetnyit. Még nagyobb költői túlzással: közöttük egy-két igazán sikerültet, fontosat is. E ciklusnyi költemény elvitathatatlanul a dédanyai-anyai örökség része.


ELVESZEJTETT ÉN SZÉP KERTEM

álmomban arcomhoz hajol,
szemhéjam barkával fedi.
Magadra maradsz, suttogja,
felmagzott fűre pergeti
tenger szirmát a barackfa,
s a tíz tő pünkösdi rózsa
elnyílik egyetlen éjjel.
Alkonyatok enyhe rúzsa:
pára gyöngyözik a füvön,
a betonon csigák csíkja.
Párnámon kuporog, virraszt,
magadra maradsz, ásítja.
Ne menj még, dongja egy darázs,
az űrt soha meg nem szokod,
a hintaágy tehetetlen
béna, a körtefa zokog —

álmomban arcomhoz hajol,
szemhéjam szirmokkal fedi.


ELÉGIA

Benépesül megint a szín.
A tetszhalott felül, vizet
hozat, fakaszt. A sóskaszín
rügyek mögül leselkedem.

Füvet okád a megrepedt
beton, a hársfa langyosan
piheg. Csupán a kezdetet
tudom: felesleges leszek,

faág tövén virág-kolonc,
sövény, mi túl magasra nő,
megunt öleb, gyerek, tolonc-
-tulaj. Benépesül, kihal.

NÉMETEK VETTÉK MEG a telket, hetven év körüli házaspár. A részletekkel most nem hozakodom elő, legyen elég annyi, hogy gőgjük, szenvtelenségük, arcátlanságuk miatt semmi jót nem mondhatok róluk. Viselkedése alapján azt gyanítottam, az idős férfi valójában azért akart balatoni nyaralótulajdonossá válni, hogy a helyszínen nosztalgiázhasson: milyen is volt, amikor az alakulatával 1945-ben rommá lőtték-lövették a déli partot, és dobták a gránátokat, hullottak a bombák...
Az utolsó hetekben mentettem a jogszerűen menthetőt, vonatozva cipeltem Budapestre a tárgyakat: konyhai felszerelést, ágyneműt, ruhákat, asztalkát. Végül elérkezett a búcsú előtti nap. Az utolsó éjjelt ébren töltöttem, ide-oda kapva, lázasan rendezkedve. Reggel nyolckor indult a vonatom, amelynek visszavonhatatlanul el kellett hurcolnia. Az első házban volt egy kartondoboznyi ruha: nagyanyám és anyám holmija. Azt azért mégsem hagynám hátra a vevőknek, hogy gépiesen begyűrjék a kukába. Hajnali hatkor a tűzrakó helyhez vittem a dobozt, el akartam égetni a tartalmát. De nagyanyám köntöse, az a vatelin bélésű otthonka nem akart meggyulladni. Még szaliciles alkohollal is lelocsoltam, és mégsem, csak füstölt, csak kormozódott, csak pöndörödött. Keserves erről beszélnem... Végül hátat fordítottam, végül elvitt a vonat.


AZ ELADOTT HÁZ

Emlékszel még, mondd, milyen is volt
a ház, a dédnagyanyánk építtette,
a morzsálódó falú, a kopottas,
kilencszázharmincvalahányból?
Felpattogzott, mohazöld spalettáin
a késő délelőtti fényre,
az ezüstösre, s hogy milyen édes volt
behúzódni az esőről, vagy
porcukorral a frissen szedett málna?
És milyen hűvös a veranda,
a linóleumpadlós, falán néhány
búcsúban vett vacakkal, dohos
dísszel, s egy pléhből öntött rémalakkal?
Féltél-e, mondd, tőle? Sötétben
zaklatott és reménytelen volt a ház.
Beléd pusztulok, sikoltozta,
mikor utolsó nap felmálházva
az állomás felé futottam.