Soha többé nem teremnek a könyvek, már én se ontom a szép dalokat. George A. Romeronak igaza lett: vége. Láttam, mi történt huszonnyolc nappal, majd huszonnyolc héttel később. Nem tudom, mi jöhet még, valószínűleg nem jön semmi.
Nem eped a kebel e romok ormán, a régi kor árnyai sincsenek immár. Én meg egyedül a semmi közepén, egy valaha volt civilizáció utolsó, testi és lelki rokkantjaként vegetálok, bár egyre inkább unom. Társ nélkül, csalfa, vak reménytől mentes jövő nélkül teljesen értelmetlen a létezésem.
Pedig a világ császára vagyok, enyém az összes földrész összes erdeje, mezeje, hegye és völgye, tava és folyója, mindegyik ország, tengernyi pénz, arany, bankok és bevásárlóközpontok. Csakhogy például egyedül tőzsdézni rémségesen unalmas. Hiába próbáltam magam lekötni mindenfélével, megtanultam játszani majdnem az összes hangszeren, tízből tízszer eltalálom a kapufát félpályáról, tudok vonatot vezetni, rendszeres lovagló lettem, imádom mind az ötszáz kutyámat, két hangról felismerem a madarakat, tökéletesen beszélek száznegyvenkét nyelven magamban. Fölszedtem negyvennégy kilót, a fejem merészen kerek lett, és belefáradtam az önszexbe.
És lassan e levélbe is belefáradok, elegem van az írásból. Az évezredek alatt felhalmozott tudásanyagot számlálhatatlan mennyiségű adathordozóra és gépre másoltam, sőt, mindent ki is nyomtattam rengeteg példányban, és hosszú lovaglásaim során a legkülönfélébb helyekre tettem őket, lehetőleg olyan biztonságos csomagolásban, hogy a nagy számok törvénye alapján legalább egy példány túléljen mindent, hátha lesz, aki vagy ami elolvassa.
Persze gyengébb pillanataimban nem hiszek benne, hogy mindennek van értelme. Kell-e, hogy legyen egyáltalán? A régi korok tapasztalataival mi is mindig mostohán bántunk, újra és újra elkövettük ugyanazokat a hibákat, legfeljebb máshogy. Így kellett történnie, ha így történt. Lassan befejezem a munkát. Eljátszatom rigóimmal a Concertot, beledúdolom a tükörbe, hogy labamba, aztán vége.