Bagolyirtás. Nincs nélküle nyár. A harminchat nyárból, amit megéltem, harmincötször velem volt — csak a legelső nyaram telt nélküle, az öntudat előtti idő. Elveszíthetetlen Urlebensraumnak tűnik, origónak, ami az idő múlását példázza azzal, hogy az idő múlásának ellenáll. Az idő sarkcsillaga van itt, körülötte a bolygó nemzedékek, s a hely mintha még a második nemzedékváltást is készülne kivárni, hogy öregedésem jelzőéveit is elkísérje. Öröknyár telik erre, amiben az idők rétegei egybeférnek; a szorongást és a megnyugvást egyszerre sugározzák, mint az elvesztés szélén egyensúlyozó otthonok. Olyan hazatérés-képzet tartozik hozzá, ahol a visszatérésben örök-elmozdulás őrződik, a helyváltoztatás paradoxona: „kerekedjünk fel, hogy végre otthon legyünk". Álmaim vektorterei mind idenyílnak, mert az én élettér-időmben ez a hely a végtelen késleltetés abszolút zenei manifesztációja, sorsom örökre-elmozdulni képtelen lényegének eucharisztiája, ahonnan nem juthat el a tékozló fiú.
Legalább húsz éve utoljára megyek ide — nekem ez az autentikus nyaralás a heideggeri értelemben, amely az előrefutásban és a visszafutásban mindig-utolsóként éli meg az egyre halmozódót. Mint egy végtelen zenedarab, ahol a záróakkord mindig újabb zárlat-alagutat talál — életem álzárlat-torlaszait őrzöm benne.
A helyet Mátraszentimre üdülőtelepeként tartja számon a mátrai útikönyv. A régen Gyöngyösoroszihoz tartozó, az Aba család északi birtokhatárát jelző irtás a háború után került a szlovák hutafalvakból (Ötházhuta, Fiskálishuta, Óhuta) a nyugati Magas-Mátra „szentfalvaivá" lett település-halmazhoz. Mátraszentimre, Mátraszentlászló, Mátraszentistván mellett Fallóskút és Bagolyirtás is a maga 800 méteres tengerszint feletti magasságával a hegyvidéki turizmus új célállomása. Az elvesztett felvidéki hegyek helyett nyílt meg tehát ez a tér, szomorgó revizionista borongásra mégsem alkalmas, mert a Három falu templomával megszentelt árpádházi király-falvak a hely józanul ironikus ösztönénél fogva a magyarországi szlovák kisebbség őshelyei: gancát, krumplovnyikát, toksát, sztrapacskát kevés helyen csinálnak olyan jól, mint a szentfalvak vendéglőiben. Bagolyirtás azonban az üdülőfalvak között szegényebb infrastruktúrájú. Bolt nincs — a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján még működő kisbolt, melynek baloldali ajtaja kocsmaként, jobboldali ajtaja élelmiszerboltként funkcionált, (mennyire szerettem a bejárat színes szúnyogriasztó-szalagjaival játszani) nincs többé, az állandó lakosok elöregedtek és meghaltak, bagolyirtási öregasszonyt már keveset találunk. Az üdülőházakba a környékről hozzák az árut, a STELLA, a BELKER és az ERBE-üdülő, melyek közül a két utóbbi nem őrzi már a nevét, messzebbről szerzi be a szükségeseket.
Az erdő tarvágása után a mi ERBÉnk (ma 4 Évszak Vendégház) előtt a legszebb a kilátás — Gyöngyöstől a Világos-hegyen át a Tót-hegyeséig végigkövethetjük a Délnyugat-Mátra vonulathullámait: igazi pannon-tengeri domborzathullámzás ez a bogáncsokkal, iszalaggal teleszórt irtásvonalon. Balra a kiserdő a STELLA felé szintén széles csíkban tarra vágva, az erdő közepén bekerített telken lakókocsis ember, nézi a tájat. Fent a Fallóskút és Imre felé vezető turistautakat bástyás várorom-szerű újgazdag házak és fagylaltszín-nyaralók őrzik, embert — kirándulókat leszámítva — ritkán látok arra.
Az ERBE a Gyöngyösről felhozott faház-felvonulási épületével még mindig a régi. A fa egyre odvasabb, a szigetelés tönkrement, a ház tetőszerkezetét szétrágták a mókuspelék, de az erdővel körülzárt tuszkulánum lélegzése megmaradt, az épület, a terasz, a kert, a hátsó erdő arányai nyugalmat sugároznak — tágasságérzetet, minden lehordottság ellenére. A gondozott luxusüdülő már a múlté, de a kecskékkel, kutyákkal körülvett vendégház rousseau-i, thoreau-i ihletésű groteszk kép: egy szocialista vállalati üdülő luxusálmaiból megépült, az idők hullámain megpihenő Walden. Mert hogy az idő itt nem telik. A Fallóskút felé vezető út Merengőjének két óriásfáját benőtte az erdő és a bozót, az ERBE teraszának örök-merengését csak az egyre gyakrabban megrendezett helyi autóverseny zaja zavarja meg — a percenként elviharzó ladák és szuzukik mintha abból a szorongásból berregnének elő, ami a harmincöt év alatt a faházba szívódott: a mátrai hegyek tágas és otthonos depressziója fel-felbúg a rémes motorzúgásban.
A Pásztó-Galyatető között kanyargó országút nem sokkal régibb, mint az épület. Korábban kisvasúttal lehetett a hutafalvak alá feljutni Gyöngyösről. Most is, rossz időben, az utat körülfolyják a felhők, a köd- és felhőgomolygás szinte felkapaszkodik a teraszra — mutatja a Gyöngyösi útra keresztelt országútnak, hogy itt semmi keresnivalója, a felhők útja nem az autóké.
Jókai utca, Alkotmány utca, Átalkő utca, Béke utca, Galagonya utca, Sziklás út — a település úthálózata álmomban annyiszor alakult már át. Új helyek nyíltak jól ismert sarkokon, mintha előző életem mélyre rejtett helyszínei is utat találhatnának itt egy álom-domborzaton. Nevezetesség nincs más, csak a kilencvenes években épült evangélikus templom, a Názáret üdülőtelep temploma, amiben unokaöcsém kezdő lelkészként nemrégiben prédikált.
A vidék mégis falak nélküli templom. Nekem nincs benne prédikáció, csak az idő monoton litániája, egyik év a másikon.