Ki tudja ma azt, hol vagyon a szentgáliak mennyországa? Nemhogy a mennyországot, de...Szenngált se igen ismerik a mostani népek. Ott van az pe'ig, ma is a rengeteg Bakonyba', az ősi Fekete-hegy alá e'dugva. Ha nemis sub rósa de sub aeternitás, mer' valójában csak egy örökkévalóság létezik, az pedig a felejtés.
Beszéllik, hogy azoknak a szenngáliaknak aztán különös egy másvilág gyutott. Mindenféle rendü rangu hitü és ki-nézetü lelkek megtalálhatóak abban. Ha érkezéssük nem is, idejük azér' mégis bőven akatt, hogy kieggyezzenek egymással. Megbékéllt már a szenngáli remete a Gallen-beli szent kolostorbul gyütt apátokkal, de még a Szüzmárija is a Jehovával. Meg aztá' tanyáznak abban, még a Koppány idejibül, különb-különbféle javasok, gyógyittók, ha nem is egész alappal. Azér', hogy azok csak éjjel merészkednek ki nagy tüzeket raknyi az égre. Maajd' megkaptya néha a sötét égi szómát az a sok szikra. Ki tuggya talán a ludvérceket is mindezzek küldik a falura. Lefossák azok a házfalát, még a moha se fogja be azutá'. Elejbe gyün az a hosszi tüzoszlop az ember fiának, szeme közibe néz, s elviszi annak minden erejit, hogy a jószagu fokhajmás sültbárántól is eltávozik a kedve. Meg az asszonyokhó' is bégyutnak néhanap, hogy azok nagy megelégülésükben, csak aszt higgyék a' a harangozó vót, de lobbot vet akkor a csipkefüggöny. Mikor hajnalra azután a ludvérc eltakarodik. Mer' miuta a mennyország is megreformálásra szorúlt, meg-van ám annak a hierarkiája. Kezdve attó' az időtű', a'mikor Jeruzsálemi Endre királlyunk még e' se ment Jeruzsálembe. Az ősapák meghallották, hogy oda készű' hadat járnyi a pogányok ellen. Hej-hajh, Jeruzsálem tovább van a' mint a kertek ajja, a pogán' se adgya a bőrit puszta szóra, hátha a királyt a hosszi utban valami baj éri, mégis jobb lesz, ha indulás előtt szép kemény kutyabör-irással elismeri Szent-Gál szabadossait. El is ismerte az jószivvel. S utána íker-ókor mindenik király megcselekette ezt, az V-ik Ferdinándig. Ottan vannak a kutyabőrök, s a sok száz esztendős vastag papirossok, nagy pecsétekkel, királyok aláirássával az arkivumba'. Igaz-e Ötvös Káró uram? Azuta találtik a nemesség a Főszegenn, másképp a falu fölső véginn, épp ugyonn' mint a valódi alkotmányozásban. Az a'szegen meg az egyszerűbb közrendbeliek. A választék a református templom fehértornya. Négyszáz év előtt épűlt az, azuta kormányozója az égi felhőknek.
Na de, hogy honnat mutattya magát ez a mennyek országabeli falu? Aztat csak kevesen mongyák meg. Némellyek szerint, fönn van az a Hajagba, onnat gyün az égajjára a sokféle tünemény. Más öregek meg amondóak, nincs a szenngáli mennyország másutt csak a régi Tiszafásba'. Biztos csak annyi, a csöndbű' gyökerezik az; az ég annak a földje, s felhőből a sok fája. Mer' mongyák azt is, hogy a szenngáli asszonyok készittik a környék fölhőit több évekuta. Tollfosztáskor raktyák a belevalót, ágyhuzat varráskor adgyák meg a formáját, s a pletykálkodáskor derittik ki mellyik fölhő kié leszen. S meg is varrgyák aztat néha kezdőbetűkkel. Mer' faragott képet, ha fölhőbül valót is necsinyájjon magának, de még az öregaptyának se az emberfia. Írni ellemben megszabad, mégha cérnával is. Mégis úgy van az azér', hogy hasonlítanak azok a varrott fölhők a gazdájukra, mint a'hogy a bebújóspaplany is megőrzi a használója alkatát. Mer' nagyonn ráismerni valahányra odafenn. Mikor futnak az égenn ezek a mindenidőbül való lelkek, ki-ki bodoríttyák egynémely történetüket. Háát, ha úgy multtyák magukat?! Mer'jómulatók valahányann, minthogy királyi vadászoktól származnak, már montam, ha nemis mind. Csak azok, akik a Küjestetőn túlrul gyünek mostan is éppen errefelé fölleg forma alakban, csakugy porzik utánuk az ut.
„Onnat ahun a hollós Mátyás a bükkösben a királyi vadat, a gímszarvast űzte vót, még a sarkantyuját is el-elhatta mulatozás közben, megismerték, mer' rubinnal vót az kirakva. Na hát onnat szállitották a porciót a vadászok. Kijárt az a királ'nak, de csak eccer, évenkint. Hat szaarvasbika, hat szaarvastehén, tizenkét őz meg a háromszáz húros rigó. Egyéb azutá' semmi se."

Kerekeggyék csak a szó abbul az üköregapai szájbul. Nemes Kovács István a böcsületes neve. Valamicskét foszlott rajta a fecskefarku dolmán, szürkéss is fótos is, de hát ha fölhőbül van, végtére is milyen legyen, háát.
„Mer ezernyócszáz ötvenbe szállitottuk mink az utolsót, persze a közbirtokosságnak a kőtséginn. Ugye így vót ez akkoriban a számlakönvekbe is békanyarittva, csak az, hogy: gyüttünk-mentünk százforint ettünk-ittunk százforint. Elég a'hozzá, abrakótattuk, csutakótattuk is a lovakat, meghát ugye készüttünk az útra nagy áldomásokkal. Négy-négy csengő kerűtt mindenik csikóra, s egy tarisznya huszas a lőcsre útravalónak. Hadd tuggya a nép, amerre a szenngáliak járnak...Így vittük a fölség elé, az meg má' lesett ott bennünket a Burgban a gádoron. Megtekéntette az a terittéket, kegyessen bólintott, dicsérte. Teccett neki, mer' aztá' levezettek minket a pincébe, s egy óra nem tölt belé, már vigann vótunk. Danótunk. A bécsiek meg ott hallgatták mind a Burg pinceablakábann a szenngáli verbungost. Háá' így vót."
De alig kanyarul be a történet vége, mind az arcvonássai meglazúnak, valamennyire halványul a mosolygó szem, az egyik kezében a butykos, szarvas van azon, meg a pintesen is. Tőtt még egyet a Gózon tiszteletesnek, aztán elhalványul mindenikőjük. Micsoda látomány, ahogyonn onnat balfelül elhaladtában megismerszik a Nemes Kovács uramék három kúriája, ott bódorognak az égenn felhőgádorral faragva azok is, még régebbtül fogva mint a reformata templom. Meggmongya 'aztat a Malonnyai uram is, 'iszen ott isza velük azt a 'kevertet, meg rajzótattya a Kovács János nemzetes uramat. 'Kilencáztízet ha írnak, ottan kunkorul annak a képe a lexikonyban, van abba minden, cifraszűr fittyfene.
Mer' annak, mármint hogy a Kovács János uramnak vót a húga az Eszter dédöreganyám, Isten tartsa meg most már, az nem látszik, mer' az asszonyoknak nem gyutott akkora hel' a történelmi papirossokon ebben a felhői világban. Amúgy az későbben kőtözött a faluvégire a Nemes Tamás uraimékéba, mer' a Csicsók Tamás Bálint lett az ura. Na ott már látszik mind a kettő. Hát persze, hógyon nem. Bóthajtásos régi házban űnek, hosszi az mint a vonat, pajtával, óllal, s herkelikkal a tetejin, meg az épittésinek a dátumával az elejin, meglátszik az, nem csak a felhőbül valón még ma is, ezernyócszázhatvanöt. Mer' a Csicsók Tamásoknak, Bálint különben a Csicsók uram fia is unokája is, lett azutá' arra visszább egy másik házuk, az se alábbvaló, későbben épütt pe'ig, a falu végirül a harmadik.
Ugymongyák több Tamás nevezetű is van a faluba', de egy nemzettségbe tartozóak. Mer'csak két törzsökös nemzetség találtatott itt. A Tamás meg a Zsebő. Vót ugyan több is, de híresebb egy se. Száz darab földje, huszonnégy ökre, egész falka disznaja mindeniknek. S azoknak is a házuk az öreg templom közelében. Szolgálójuk, szolgájuk elegendő számban. Fölhővé váltak már azok. Mégha ígyen óvassa is ki aztat Csicsók Tamás uram a Bakony címzetü diszes könyvbül az Ötvös Kárónál, amikor lemégyenn a kaszinóba. Fölhő lett az már amennyi csak vót. A disznók is, Eötvös uram is, meg az olvasókör pipázóji is valamennyienn. Bárki megláthatja mindőjüket, ha kimegy a szenngáli határba, ott úsznak azok a délceg fölhőkondák a nagy jegenyefák mögött, ahol mindeniknek boga-ága enyéssz a fényes levegőben.
Odalátott a Kovács Eszter dédöreganyám is. Mostan ugyann ő látszik lebegtében, a'mint tünődik egyre, szinte hogy karikát vet a nézése. Hová is járatta makkoltanyi az ő szíve disznajait, hogy az a kondás annyira el tudott alunni, mikor a Csicsók uramra tekintett is elsőben. Nagydarab ember lett abbúl. Két szál fia kitellik belüle, mongyák. 'Iszen nagyidőkben gyütt a világra, ezernyócszáznegyvenötbe', tekintéllyes annak a szakálla. Megpirosul az, mikor a csirkepaprikást kanalazza, mint ahogy megveresül az ég alja is a nagy viharok idejin, csakúgy bontakoznak a felhőkbül s feketülnek azonmód a szenngáli huszárok, pedig erre aligha emlékezhetik Csicsók uram, hogy hároméves se igen vót. Még nyomuk is elvész egytől egyig mind a zászlónak mind a kardnak. Nem tudni, hová s mivégre kerültek el, de jobb az. Nemúgy a szenngáli takarékpénztár, bár az se lett meg.
Ez a másik kedvenc históriája az ancesztorokrúl, rákezdi Csicsók uram legott nagy fölhőkben, dörgedelmes hangja nyomán hamuszín fecskék reppennek föl, mer' a kocsmaasztalt itt a mennyországba se igen jól takarittyák. „Ki tuggya, ki vitte el vajjon azt a szenngáli takarékpénztárat. Nem vót az más intézmény mint egy vassal megírt láda, szája meg csak akkora, hogy egér ne, de egy ezüstpénz azér' belé férgyen." Mondja s a szó azonmód kicsiny pufókokká alakúl, abbúl meg az ű nagybáttyának a feje; a Tamassa uram vigyorog fölfújt macskapofával: „Megóvastam én azt böcsülettel, nade hogy a Kossuth pénztárába végezte vóna mind a sok tallér, márijás, aztat ugyonn nem hiszem. Igaz, élő ember meg se moccanthatta azt a tőlgyfaládát. Hogy kitellhetett vóna belüle egy huszárszázad, 'zt nem tudom. De hát ha e'vitték e'viték, nincs mit tennyi. Ne is takarékoskodjunk tovább."
Csillog bele a szeme. „Mer'rebellis a szenngáli, de maradi is. Még előbbre ott vót az az eset a vármegyeházán, hogy kidobolták: Az ősi jussról mostan már a nemesnek le kell mondania, mer' az új világban a közteher mindenkinek vállán kell, hogy nyomgyon egyet. No, ott is mink vótunk, háát. Zugolódtak a gyöpreszaró nemesek, de hogy kiállani egy se mert, csak a Tamassák. Méghogy mongyunk le az ősi jussró', az se vót tisztességes, aki ezt kitaláta! Egyenlőség, balga beszéd. Már hogyonn lehetne egyenlő paraszt a nemessel, herendi sváb a magyarral, tűzhely nékünn való a királyi vadásszal? A Bakonyerdő nagy erdő, millijó a fája, de még annak sincs két ollyan fája a mely egyenlő vóna.".-- Virtuskodik most már fölugortában nagyhanggal a Tamassa uramból visszaváltozott Csicsók Tamás uram az olvasó egyletbe' a többi tagok nagy vivátozása közepett. Ki se látszanak a pipafüsbű. S a Csicsók uram vállán épp csak megbilleg annak a madárnak tolla kéktye. Mindig ott ül az nagy okosságában, meg se kottyon neki a füstfölhő. Meg hát simíttya is a dédöregapám minden áldomás után. Csóka, csóka csicsóka! Háá' 'iszen ezér' híjják a faluba Csicsók Tamásoknak azután mindahányat. Tuggya pedig az a madár, meg még azt is, hogy az Ötvös Káróbó' szővi a mesét a gazdája. Mer', hogy magyar nemes nem ír nem olvass, a' má régen vót. Az asszonyok is a legszebben irnak a családba', igaz nem pennával de himző fonállal az asztallkendőt meg a szemfödőt. S egy sincs a ki férfiember létére le ne járna a kaszinóba óvasni.
Beszéllik még, hogy az is ezzel a Csicsók dédöregapánnkal esett, a mikor a tejcsarnokba a frissenfejtet vitte eladásra. Ringott a két nagy kanna az ódalán mindkét felül. Amint megláttya őt egy háromévesforma nadrágba is még alig bújt gyerek, sírva szaladt elüle. „Édesanyám, édesanyám, ott gyün a szakállas Isten!" Hát ez a szakállasisten addig-addig simogatta a szakállát ebéd után, s becézgette a madarát, hogy Csóka, csicsóka csóka! Amíg a kétszáz hold erdő e' nem mulatódott valahogy. Hogy váltót írt vóna alá? Amiatt azután a fiai hamarost zárgodnokság alá fogták. Az okos ember nem áll önként gyámság alá, tudvalevő. „De hát váttó, váttó. Magyar ember akkor csak háromféle váltót ismert. A cseregyereket, a váttópénzt, megháát ugye a tisztaruhát. Hogy arra a rövid utra aztá' mit visz kigyelmed? Semmit, csak egy váttót! Így monták. S azt értették rajta inget-gatyát, ami szükséges. Nem vót fogalma se a falusi nemesnek a kereskedők váttójáró." De hát hivatkozhatta ezt a Csicsók uram, mikor 'máron hijába, csak az Eötvös Káróval tárgyalhatta aztat meg, avval is csak halk hangon mer a gégejit bérekesztette azután a rák.
„Hát ígyen lettünk mink is csak amolyan gyöpreszaró nemesek, máskülönben hétszilvafásnak is mondgyák. Szentgál amúgy is kicsiben a pusztuló ország. De hát lélekben van a nemesség, nem a kutyabőrön." - zárja bé a történetet a címeres feketült fémgombok tulajdonosa. Nem lehet az más, csak Öregapánk. A ki komolly arccal mélyed minden éjszaka könyvei fölé otthon. Mer' ha jószág elvész is, azér a könyv megmarad. Sötétess a petroleom lángja a kamrában, de ahhoz azér' elég, hogy a újságokat, s a dolgok alakulását megismerje. Mer' ahogyon a valódi juhász ezer közül is megismeri azt a kis trepanált fejüt. Hát a Cs. Tamás Bálint is tudja hol kell a polcon kiemellnie azt a szépkötésüt. A Tüneményeket. Ha tiszta fekete is az ég mögötte. S csak a Tüzküjes dülő felül látszódik, a'mint a világháború ágyuzásai színesre föstik az égi hadszinteret. Ahonnét a számtalan képeslapot, a'mit a Bálint kűdött, a Vilma nővére tartja számon mostan, s feszitti föl azokat sorban a konyhagőziben ernyedő maddzagra.
S a felejtés nem könnyű, ezér' aztán kedves a szívnek az éccakaji órán titokzatos történetekbe méllyednie, így van ezzel Cs. Tamás uram. Olvas az asztalra dűlve, mer' belegyün a szántásba az, a kinek megvan az ekéje minden sorhoz. Óvasott hát naphosszat, de nem ám a Sobriról, a Savanyú Józsiról, meg a többi betyárról. Arról sem hogyon' vágták le azok a tanítónő fejit, akinek tiszta aranybú' vótak mind a fogai. Sem arról, hogy a zsandárok elől menekültükben a kocsi bakján a Savanyú mint ült rá a rémisztő koponyára, hogy föl ne tűnjék a véressége. Mindez csak asszonyoknak való mulatság tollfosztás idejin. De hát a mesét meg a tiszta gúnyát szőni eggyazon.
Takács vót az aptya, hát tudta mindazt a Rézi is, a sváb lány Herendről, aki a Csicsók uramat olyan áldozatossan ápolta, azután végül mégis hozzáment a fiához, a Cs. Tamás Bálinthoz ama bizonyos aratást követő nyáron. De hát nagy a Bakonyerdő, sok annak a fája. Hogyan lehetne egyenlő a szolgálló az urrával, az asszony a férfival, a herendi sváb a magyarral? Nem mindig egyazonok a test és a lélek szerint való ősök, vagy ha megegyeznek is nem mindig béküllnek könnyen egymással. Hogy amit kimond az egyik felmenő, avval épp ellenkezőt teljesítsen be a másik, ez nagy orákulum. Így aztán hallgatnyi kell róla. Pedig javasasszonynak se lett vóna utolsó az Öreganyánk, a Rézimama, bár az ilyen bolondságokkal nem foglalkozott. Hat ujjal született igaz, s egytől nyomban meg kellett szabadulnia még apró korában. S későbben is gyakorta vágott bele abba a kicsinke kinövésbe a hüvelykujja mentin, ha kenyeret szelt a kemence tövében. Tudott azér' az sok mindent, s nem csak a csipkefüggönyökrű' meg a falvédők himzésirűl. Még ha rászólott is néha az urára ollykor, mikor a kakaskukorékoló hajnal az asztal mellett találta. Megtanúlta azt hamar a Rézi, miként kell az irottas terittőre himezni, hogy: „Vígságnak töretik gyönge szép üvege." Mer' amíg az ember ír, addig is hallgat. Hímezi azt sok asszony a családban. Nagy adomány lehet a hallgatás könnyelmű és nehéz időkbenn egyarányt. Mer' gyüttek azután még nehezebbek.
Cs. Tamás Bálint uramnak vólt a környék legigénnyessebb könyvtára már akkorára. Abból a nagy porfelhőbül is kitetszik ott a rétegessen felrakott égen, csakúgy futos a temérdek történet, ami azokbul előgyün. De ollyan felhők gyüttek, hogy onnattól aztán mindnek hallgatás vót a neve. S ki így, ki úgy hallgatott. Csak az olvasás csöndje, meg a bötűk száma gyarapodott. De nem kerengette a történeteket a levegőben semmilyen olvasókör pipafüstye, hanem csak a Vajkaji Aurél néprajztudósuram jegyzetöllte a fontossabb műveket, de nem jutott a végire soha. Nem gondúta az azt: „Hogy az embert a könyv így becsapja." Mer' mi más légyenn a tudósság lényege, mint a jegyzetöllés. A könyvtár szintje meg magasúlt, hogy elveszett benne minden gyütt-ment.
Más világ lett akkorára. Nem vót már olyan asszony egy se, a'ki a párnahéjakat tisztára megírgya. Mer' egyik tűszurás után a másik, de közötte az öltés uttya. Nem akad ollyan, a'ki himzéskor a történeteit egymásba öltse, hogy olvashatóvá legyen a rajzolatja. Meg, hát a férfiember se igenn olvasta már valóba', hogy pipafüstyével az irást fölküldené a mennyek országába.
A könyvekkel együtt a könyvellni való is egyre több lett. Minthogy nehéz az olyan évtizedek számadását vonni, ahol semmiről sem szabad tudni a faluba. Csak vonultak a hallgatag felhők messze. Semmibe. S hogy aztán a csillagtalan sötétebb idők mélyén is ott kellett lennie valami, alig észrevehetően pislákolónak, arról bajos beszámolni. Ha nagy a némaság, odafagynak a felhők a tükörégre. És a hallgatás megkeményszik, mint a szenngáli temető háromszázéves bükkfahordójában az óbor, hogy körbe-körbe telepedik belül a borkő, s amikor kinyitják, a közepin a kis mélyedésben úgy megsürüll a jó bor, hogy akik kóstollyák tizévekig nem térnek meg a kótyagosságbul. S így számot adni sem tudnak arrul, milyen vót az óbor. Ha így van, így van.
A falu távolában meg azután is csak fújta a szél a zöldaljú mezőket. Fésül egyet a Torkásza völgyét szegélyező fákon. Kifordítgatta néha a sötéten boruló facsoportozaton ezüstösre az apró leveleket. Bandukoll ott egy robosztusforma felhő még utójára. A nagybátyánk, a Bálint az, alaktya is egy vele. Rettentő csizma a lábán, csoszog nagyon az égi betonyon. Hóna alatt vaskos könyvek, hozza azokat Devecserbül, a nagyapai örökség gyarapittására. A könyvgyűjtés lett a szenvedélye. Meglátszik az azon, akit fiatalon vittek el, befejezhetelen a története annak. Remeg az őz az erdőn, az a társa. Arról meg minek beszélni, a család törzskönyves lovait hogyan hajtották halálra. Hogyan rakották föl az utolsó zsák búzát, mikor tél volt, s ott a másik hat testvér, akikről neki kell gondoskodnia. Hogy kiköptek rá a börtönben: Büdös kulákparaszt! Milyen azokkal a téeszben együtt ledógoznyi egy életet. Azidőben, amikor a traktornyomokkal sáros utak bejáratánál éjjeli portársnak lenni nem szégyen. Akkor se, ha a valamikori módos gazda a Cs. Tamás Bálint vót is az apja. Mi marad akkor, mint csak a birkák, az inzulin, meg a könyvek. Szürke olajfestékkel lekenyni az ajtókat, meg fölóvasnyi a Dunántúli Napló két hasábját, ha gyün a Roboz Bandi.
Mást is fölólvas a Bálint hangosan, a Lőrincze irásait. Piacra jár, motort, festékszóró pisztolyt meg gázállarcot vesz és szvettert a testvére lányának. Gúnyosan nevet, aztán hirtelen csöndbe ér, csak a két szeme lábad könnybe. Egyik furcsán félremered a tragikomikus világba. Veszi a könyveket.
Gyűlik számlálatlan az olvasnivaló. Fakszimile, ritkaság. Nincs, aki megóvassa, mennyi abban a duplikátum. Mer' amit kétszer is megvesz, ott van az is. Így szellemképesül be a történetek égi országa. Ugrálnak, torzulnak azok a fölhők, hang se gyün ki a szájukon, néha szinkronizálják valamennyit, föliratot írnak rájuk. Nem azok a szegény fölhők tehetnek arról. Had jussanak be azért azok is a történetek mennyországába, ha nem másutt van is az, mint a Csicsók Tamások szentgáli könyvtárában.

*

De, ha meg nem sértem Mikszáth uram, vegye mostmár le a fejemrűl azt a pipakupakot, ollyan kényelmetlen az állása.