A tóparti víkendházat Mályiban a rendszerváltás óta minden ősszel, télen vagy kora tavasszal feltörik és kifosztják. Lakat, zsanér, pánt mindhiába. Ha réz, akkor olaj a tűzre. S atomvillanást követő sűrű óra telik el, míg a pusztítást bámulom furcsa, kozmikus nyugalommal, s radioaktív esőként peregnek rám saját pusztulásom verítékcseppjei is.

Alighanem a pokol origójában kaptam csak helyet, mert baromira fázom. Hogyne, itt mindenki csupasz. Két körrel feljebb azért enyhébb lehet az éghajlat, ahol én lehetnék a második gyűrű ura, s tán még egy fűszoknya és orchideanyakék is jár hozzá. Nem ismerem Melanézia népesedéspolitikai mutatóit, de reménykedem üresedés esetére, hogy sorra dőlnek dárdájukba a huszonéves, egzotikus bennszülött félistenek. Persze, az öngyilkos merénylők folyton betöltik a helyeket, bár ha van igazság, már nyitottak nekik egy alagsort.

Mozdulnék, de nem, kezem-lábam valamihez egyenként hozzáapplikálva. Értem, hiszen nyilván én vagyok Koppány vezér maga, miután alulmaradtam az országlási bunyóban. Mégsem, ezek nem ácskapcsok, fájni sem fájnak, viszont zsinórok futnak ki belőlem különböző irányokba, vagyis mégis inkább valami központi áramelosztó vagyok, olyan transzformátorszerű, vagy bomlásnak indult akkumulátor, merthogy szagom is van, nem emlékszem, melyik évezredben mosakodtam utoljára. Ám úgy lehet, nem is azért vagyok itt, hogy emlékezzek rá, és több ötletem nincs is. Azazhogy... gézifékek tartanak fogva. Meg is őrülök, nem vagyok más, mint egy múmiakorba lépett fáraó... tényleg jó rég nem tisztálkodtam. Valahogy meghaltam, de nem egészen: élve bebalzsamoztak és most térek magamhoz, s mivel valószínű, hogy az orrlyukamon át leszippantották az agyvelőmet, ész nélkül nekiállok mindjárt pánikolni meg bömbölni, hogy szabadítsanak ki piramisom bendőjéből, ahol hang aztán se ki, se be. Ahelyett, hogy lerágnám előbb a gézeket, aztán sorban a tagjaimat, de azokat szépen beosztanám, hogy amíg eszembe nem jut valami okosság a szabadulást illetően, addig se haljak éhen; ha ki is véreztettek, hát az vérszívás, akkor előbb szomjan halok. Viszont ha gondolok bármit, akkor mégiscsak kell lennie agyvelőmnek. Vagyis... ez valami egészségüzem. Na ne. Istenem, megint forgolódni fogok hajnalig, és azt kiabálom, hogy Cascót akarok kötni, és akkor majd a hamvasabb korosztálybeli nővérgárda megrohamoz, hogy az fent van-e a Velveten. Észreveszem a fiatal nőt a szomszédban, ő egy hete itt pihizik, miután valami mellkasi rutinbeavatkozás során megsértődött a szívburka. Faggatózom: engem meg kipányváztak, mert ficánkoltam csikói tűzben. Kérem a helyes arcú ápoló srácot, vágja el a kötelemet, nem én tehetek a Világgazdasági Központról, csak bús magyar lélek vagyok, és elvágja, ha megígér, hogy nem ficánk. Bármit, inkább pörköltszaftot intravénásan, csak pányvát ne! Elvágja, bevágódik nálam. A dolog nem teljesen kölcsönös. Teljesen megértem.

Rám visszasüt a nap, ádáz tusa napja; az ágyam végében egy orvosova instruálja a váltást, kezében a lázlapommal. „Leállt a légzése, — leállt volna, károgok közbe, mert humanoid hangeffekt az most sehogy sem, — igen, le, nem emlékszik a lélegeztetőgépre? — A mire? Arra a vidámparki szórakoztató instrumentumra emlékeztető tárgyra, ami a Kórház a város szélén kaliberű művészfilmekben obligát látványelem, kerekedik, na jó, nyílik ki a szemem helye. — Arra. — Aztán odébbfordul. — Hát újszerű kihívás volt nála egyszerre gyomrot mosni meg lélegeztetni." Dokik el, én meg minden bizonnyal gyépésebb képet vágok, mint egy taknyon törölt pekingi palotapincsi, aki a perzsaszőnyegre hányt, mert a szomszéd önként referál. Két percnyi eredménytelen ütemes kézrátételes szegycsontberoppantás, majd némi ráolvasás, ördögűzés, végül sokk után rápakoltak arra a masinára úgy másfél órára. Aztán felpofozgattak és bekábeleztek, amihez kellett vagy öt Hulk Hogan-imitátor, mert mindenáron electric boogie-demót akartam prezentálni, nyilván áramvonalas fáziskésés áldozata lettem, láttam ilyet a Twilight Zone-ban. Csak elkezdem magam azért szégyellni, de képtelen vagyok a tükrömbe nézni, jobban mondva abban bármit is látni, mert a tükörben sincs semmi, a magába fogadott képeknek sincsen se súlyuk, se tartamuk. Mert, akárcsak a sóstó, néha a tükör is gyulladásba hozza a szemet. Segíts neki, hogy sírni tudjon. Adj neki könnyeket. Hogy elege legyen önmagából.

Jólesőt kacagni, hosszú idő óta először viszont annál inkább tudok: végezve a Frizura magazinnal olvasgatom az üveg címkéjét a tápos asztalon, a lötty neve valami x-re végződő szó, Unix, Ráfarax vagy hasonló, alatta meg a lead: Infúziós oldat (Hartmann szerint). Szóval én kőkemény esztétikai magatartást gyakorlok mostan, ahogyan ihletetten, beleérzően és elragadtatottsággal szemlélem az éppen privát testnedvemmé átlényegülő mannát. Ez már döfi. Ha megfeszülök, sem jut eszembe soha, hogy egy gyógyszeres flakonnak is lehet egzisztenciál-ontológiai olvasata. Minő kalcium-klorid! Mekkora magnézium! Aztán félálomban tudom, hogy a mellkasomon egy óriás és soklábú, konkáv kecskebéka sziesztázik a tapadókorongjaival. A lábak vékonyak és nagyon hosszúak, a teste pedig mint egy kíntorna majonézzel. Vagy a kecskebéka álmodik engem, és mindhármunkat énke. Szóval a monitoron öt adás fut szimultán, azaz látom ám, hogy a legalsó meg se moccan, csodálkozom is fennhangon, hogy jé, agyhalott vagyok! — Annak érzi magát? — Nem nagyon, de az EEG-görbe nem görbül. Ajaj, levált az ujjamról a pulzusszámláló. Visszateszi a valaki a ruhacsipeszt a helyére, akkor mégiscsak lehetek agyhalott akár, EEG nincs a tévében. Mert ha állapotot változtatok, ha nem vagyok többé valami felé irányulás, mozgás és cselekvés, akkor szinte már meg is haltam.

Lecsöpög a Hartmann, a helyes arcú nekiáll bekötni a következő löketet. Van, aki az anyatejjel, én infúzióban. Hiába, kérem, már huszonegyedik század van, anyatej nincs, a promiszkuitás állampolgári kötelesség. Ez már vagy a negyedik extra dózis, mégsem kell pisilni, itt katéteri tisztaság van. Azért beöltöztetnek egy Libero Comfortba, nem mintha félő volna, hogy kilukad a katétercső és összepisilem magam, hanem meztelen vagyok, még a mentőben megszabadítottak sebészollóval minden kreációmtól, én meg panaszkodom, hogy didergek, és kapok is egy bónusz pokrócot. Életemben először van rajtam ez a trendi pelenkamodell, földszintes koromban még origami-szerkóban pompáztam, nem is reménykedtem, hogy egyszer felpróbálhatok egy ilyet. Először kicsit hülyén is érzem magam, hogy azért ez mégiscsak ciki, de rövidesen egyedül az a jóleső érzésem marad, hogy már nem is fázom, meg szellőzik is az ancúg, nem pállik bele a fenekem. A katéter, hát az bizony kellemetlen, de még kellemetlenebb volna, ha pár perccel előbb veszik észre, hogy nem szuszogok, és az IQ-tőzsdén akkorát zakózom, mint a BUX az ezredfordulón, és úgy is maradok. Mintha öreg burkomból kilépve egyszerre felfedezném, hogy rendkívül fiatal vagyok. De ez a fiatalság nem lelkesedésből, nem vágyból, hanem rendkívüli derűből volt. Azok közül való, amelyek az örökkévalóságban kötnek ki, nem pedig azok közül, amelyek hajnalhasadtakor az élet tömkelegében érnek partot.

Az intenzíven nyolc izolált harcocska lendül bele-bele, amelyek a lázmérő skálája tetején találkoznak, nyolc urnafülke egyetlen vagonban egy későbánatos személyvonaton, ahol nincsenek éjjelek meg nappalok, csak a nagy falidoxa szolgál mankóként az idő múlásához, ami hol valószerűtlenül lassú, hol pedig azt sem tudom, reggel vagy este van éppen. Néha pedig letakarnak valakit és kikapcsolják a monitort a feje fölül. És akkor ott valami véget ér, és nincs időm rájönni, mi, mialatt sebtében kigörgetik az összeégett ágyat. Nem küzdhetsz a halál ellen azzal, hogy eltemeted a hullákat. És érzem, hogy haragszom a meghalókra. Tiltakoztak a rothadáshoz való joguk nevében. Mert a rothadásban megvalósulva rothadáspártiak voltak.

Aztán úgy két nap elteltével — amennyit plazmaállagú féléberségben töltöttem, háromszor mutatott hat órát a gigavekker — valami egészen megdöbbentő történik. A szomszédomat pár órája szélnek eresztették, üres az ágya. Rohanvást érkezik a személyzet, kondenzcsíkot ereszt mögéjük az orvosova hangja: kérem villámgyorsan áthúzni, kapkodás van, majd újabb kettő gurít ide egy boncasztalt, amiről háromra átemelnek egy kivehetetlen korú és nemű gnómot. Megtudom, hogy a szomszéd bukkant rá akkor már jó tíz perce eszméletlenül, s noha még mindig az, lekötözik, mert kalimpál veszettül meg egész testtel görcsöl, közben rászerelik a lélegeztetőgépre. A sűrített levegő rémisztően erőszakosan emeli és horpasztja a mellkasát, konzíliumot improvizálnak körülötte: az alatt a tíz perc alatt a szürkeállománya úgy lenullázódott, hogy akár vihetnék is egyből a proszektúrára. Dermedten bámulom az amorf testet, míg el nem húzzák a szeparéfüggönyt köztünk. Mérhetetlenül nagynak éreztem magányomat. A keserű cseppig kiürítettem lelkem legrejtettebb tartalékát és e gyötrődést a hegyen. Ekkor megpillantottam alattam városom esti fényeit. Éreztem azt a végtelen hívást, amely a városból száll fel, amíg csak mindenki nem találkozik össze egymásra rátalálva, a bezárt ajtók mögött. Fölösleges macera lett volna halálközeli élményt bocsátani rám az illetékeseknek, hiszen kénytelen vagyok tudomásul venni, hogy élek, mégiscsak itt van előttem a függöny mögött, mi is történt velem, amíg odavoltam. Ilyen áron örömest lemondok arról a nyomorult alagútról meg a többi hókuszpókuszról, nem vágyom az antitest-entitást.

Felhívtam egy kölcsönlejmolt mobilról felmeNőmet, hogy ne szarozzon, jöjjön értem, mert ha nem, akkor hazamegyek taxival bugyiban, el is jött, tudta, hogy megteszem; nem látott ugyan a pipától, mint holmi lélekbúvár és ópiumszívó. Faggyút éreztem a fogaim alatt, úgy ragadt a szám a szárazságtól, semmit nem adtak a lélegeztetőgép óta, amitől úgy fáj a torkom, hogy egy hétig nem tudok majd megszólalni. Anyámnál izzadtan, alighogy tisztulva máris a pusztulátumot. El innen, el Cavilo. Ezért elfogadom, hogy egyik-másik meghaljon, ha halálával a többiek szívét erősíti. Még nem félek az öregedéstől. Szeretem a fiatal arcban, hogy fenyegeti az öregség, s a mosolyban, hogy egyetlen szó is játszva könnyhullássá változtassa.

Hogy hozzám tett-e a halálsorra tartó cselekmény bármit, ami a jelenlegi viszonylagos stabilitásom épüléséhez, állagához vályog lenne; hogy megérte-e a mérhetetlen és végeláthatatlan fájdalom, hogy van-e só a könnyeimben, amelyeket az emlékek fakasztanak, nem tudom. Amit tudok, az az, hogy annak az évnek a kora ősze lángokban állt, a Jágó-szerelem kihagyhatatlan volt — no persze melyik nem —, és pár jobb versem nem létezne ezek nélkül ma sem. Már az idei szokásos hormontúltengéses családalapíthatnékomból is kilábaltam mostanára, a fájdalomvirág azonban most is az én különbejáratú agrikultúrám halálra ítéltje — szép és szeretem, belőlem nőtt, foglalkozom is vele: szeretettel hagyom száradni, figyelemmel nem-öntözöm. Meggyújtom a málnaillatú szúnyogriasztó spirálomat, odébb kotrok pár pillepalackot és löncshúsos konzervdobozt, dzsuvás zsebkendőt, és lógatom a lábam a feledéshűvös tóba.
A kurzív sorokkal Antoine de Saint-Exupéry látott vendégül, a Citadellában.