Számomra Csákvár elsősorban egyetlen széles kép — a végtelenség. A táj, a zöld lombba hajló, illatos mosolyú, festői férfi képe, a férfit metaforizáló szemekkel megörökítő, vágyakozó nő képe, a pillákból virágszerű izzás, a mosoly kanyarulatai az arcokon, ahogy építeni kezdtek valami életszerűséget, s zavaros duettek szédítő ütemében váltak egy szeszélyes korszak hullámzásává. Zűrzavarból lesznek az első ötletűzések, s az ébredés elvont gesztusában továbbérezhetjük dilemmáinkat.
A történet kezdetben harmóniamentes harmónia volt: egy misztikus, analízis alakú fa; egy mozaikkövekből kiinduló, végtelen, barokkos erdő, mely harangzúgással, dajkamesékkel s az önzés metamorfózisával torlódott a fejünkbe; egy elégikus érzések gyökereiből kinövő vár, hol történelmi szeretők bolyongtak névtelenül; egy kert, amelyben meztelen lelkem együtt járt az érzelmek morfin ízű csúcsaival. Csipkésen klasszicista öleléseinek harmonikus folyamát Csákváron éreztem először, melyet az éjszaka trópusi, üdvözítő, „örök" érzékisége rajzolt szépséggé. A szerelem leckéje — mert mi a szerelem? Egy vággyal teli könnyedség, egy folyamatos odafordulás, egy reszkető kéz, egy virág a napon, egy határozott belső késztetés vele együtt létezni, egy mély vonzalom az Ő esztétikus létezése iránt, s nosztalgia is egyben, amelyben a kalandosság, az izgalmaktól való fűtöttség fodrai lógnak féktelen összevisszaságban.
Csákvár visszatérő színhelye lett álmaimnak. Alig távolodtam el tőle, már indultam volna vissza, s ahogy a lovakat érintettem bánatos ujjaimmal, ahogy szétáradtak bennem a vágyak, amelyek szintézisét divatbemutatók históriás, örökvalóságos atmoszférájához lehetne hasonlítani, egyre csak rögeszmémmé vált a félkörös, nyári, léha táj, amiben érzelmi porzók mosollyal és mozdulattal teli konstellációja rajzolódott ki finoman. A természet az önkínzó szerelem engedelmes, szeméremtakargató címerébe lett foglalva, ám ledobta álruháját, s a konzervált izgalmakat is félrehajította, hogy szemérmes, ám magát mégis alig takargató félmeztelen, kamaszos bájjal második valóságot, igazak igazát élje át.

***

A csákvári lombok alatt látom őt viszont minduntalan. Ő fiúnak gondolta magát, pedig már férfi volt, én lányos kamaszéveim vége felé jártam, s a nőiségről akkor még mit sem sejtettem.
Szaladj fel velem a hegyre, s én örömmel csókollak majd a hegytetőn! — mondta.
Ám mit nekem hegytető és csók, amikor hadonászó kedvemben voltam, s hadonásztam szavakkal, ágakkal, bogáncsos figurákkal. Ő némán nézte ártatlan hadonászásaim, míg egyszer csak jó erősen átölelt, magához szorított, kiszórta kezemből az elszáradt bogáncsokat, s kéretlen szavakat kiáltó ajkaimra egy hosszú csókot illesztett, hogy mozdulni is alig tudtam. Abban a pillanatban a félelem futott össze bennem, s a szikrázó hangulatnak fittyet hányva szaladtam a hegynek irányába, mire ő azon pillanatban utánam vetette magát, s kiáltott, hogy ártatlan csók volt, amit ő igen komolyan gondolt, ám én csak kacagtam, egyre csak viháncoltam, s kéretlen szavakkal, ágakkal való játszadozásban sem volt hiány. Volt mit palástolni — legfőként zavaromat. Kamasz voltam, ártatlan kölyök, s először találkoztam az óriási, valódi szikrákat szóró szerelemmel, amiről idejekorán elolvastam minden fontos tudnivalót, legfőképpen tudatlan lányoknak és tudatlanul maradt vénlányoknak készült fondorlatos füzetekből, limonádé illatú, bonyolultságtól, finomkodástól mentes könyvekből, s véletlenül apám meztelen gőzökkel teli újságjaira is rábukkantam, amiből titkon, üres órákban próbáltam kihámozni a szerelem lényegét. Fiúkkal is találkoztam, kikkel ímmel-ámmal eltöltöttem az időt, ám szívesebben vágytam vissza a kert végébe, ahol versfaragásnak éltem, s százszor is elképzeltem, hogy milyen lesz szikrázóan ölelni valakit. S most szikrázás ide vagy oda, egyre csak szaladtam a hegy irányába, majd mielőtt még felfelé kellett volna szaladni, ahogy azt a szikrákat kiváltó férfi valamivel korábban említette, máris irányt változtattam, a lugasok közé vetettem magam, s szaladtam a szőlőfürtök mentén, át a mezőn, be a sűrű erdőbe, ahol egy kivágott fa elnyúló törzsének tövében találtam menedéket. Hamar besötétedett, s egyre csak sötétedett, s egyre csak komorabb lettem, s utáltam magam igencsak, hogy ilyen gyáva mód elszaladtam. Vártam, hogy valaki erőt lehel belém, s én onnan a fatörzs tövéből előbújhatok, s minden bátorságommal, hogy szikrákra és szaladásra készen vághatunk neki a hegytetőnek, s a csók is igen kedvemre való lett volna, s lett volna még más is, miről itt most hirtelen nem szólhatok. Elég legyen annyi, hogy én ott annyira elpilledtem, elbágyadtam a sötét erdőben, ahol nagy bánatomban még aprócska lángot gyújtani sem volt kedvem, s a másnap elérkeztével már nem a falu irányába, hanem az erdőn túl fekvő mező felé indultam el — egymagamban.
Azóta sem ért férfiharapásokkal teli érintés, miben a szikrák és a vonzalom, szelíd őrültség, pezsgő érzelmi csábítás pillanatnyi összjátéka oly kiforrott lett volna. Azóta is csak képzelem azt a csókot. Azóta is csak rá gondolok, ahogy a csákvári lombok alatt arra kért, szaladjak fel vele a hegytetőre.