Kedves Refik!

Kajánul nevetek magamban, ezt az e-mailemet, az utolsót, sohasem fogod tudni elolvasni, lévén hogy sohasem fogod megtalálni, no és véletlen sem lehetséges, hiszen nem beszélsz magyarul. Belehajítom hát a világűrbe ezt az utolsó magyart, és búcsút veszek tőled, virtuális szerelmem. Legalább háromszázhatvanötször írtad le nekem, kedvesem, hogy szeretsz — „volim te" —, és hogy az enyém vagy — „tvoj" — és nekem legalább háromszázhatvanötször csípte a nyelvem a némi kétséggel fűszerezett öröm, mert mindannyiszor féltem egy kicsit, tartottam a virtualizálódásunktól, ami valóban bekövetkezett. És a háromszázhatvanötödik leveled után én határvonalat húztam: íme itt a virtualitás, és íme, a valóság. A valóság volt életem leghosszabb és legszenvedélyesebb csókja. A rátalálásé. A virtualitás volt az eljátszott szerelem. A bátortalanságod hosszú futama. Nem akartál kockáztatni, és elkockáztad egy valódi találkozás esélyét. Álmodni akartál, s ehhez nem kellettem én, hanem csak az e-mail, mely lökést adott ahhoz, hogy tovább álmodd a magad álmát. És hiába vetettem be megannyi stíluseszközt, hogy a valóságba zökkentselek, persze, hogy stílusfordulat maradt minden.
Mígnem különös dolog történt: egy év után visszamentem a tett helyszínére — annak a csóknak a helyszínére —, mely ezer kilométerre van innen; vissza abba a hotelszobába; ott bekapcsoltam a laptopomat, rá az internetre, és — forró pillanat volt —, leírtam neked, a te nyelveden, mely a miénk is volt, hogy hol vagyok én, és hol vagy te, leírtam, hogy most én téged megöllek — „ubicu te" —, és megtudod, milyen a szerelmi gyilkosság. Mit ad Isten, ez a gesztus nem maradt virtuális. Valóban sikerült lezárnom vele a történetet. De csak azért, mert ott voltam, konkrétan, azon a helyszínen, én ott voltam hús-vér alakomban, a 101-es szobában, és ez a valósság volt az, ami szétszakította a számomra már gyötrelemmé vált fiktív viszonyt. Nem fegyverrel követtem el, hanem puszta és elemi erővel, misztikusan. Megtörtént. Pontosan tudod. Felparázslott, átment a tűz, és te — élveztem — elszálltál.
Kedves Refik, a misztikum más, mint a virtualitás. A misztikum, mint tapasztaltad, van, és cselekedet-erejű. Most már szabadon röpködsz a világűrben, bolyongsz a világhálón, és engem meg nem találsz. Én már nem a Hádeszben vagyok. Nincs lelkifurdalásom: szerelemből tettem, amit tettem.