Barátaim!

Akarom, hogy tudjátok, miért történik mindez, és hiszem, hogy megértetek.

Olyan ártatlanul kezdődött, ahogy az igazán veszélyes dolgok szoktak: érkezett egy meghívó távoli rokonomtól, Zöldbajusztól. Először nem is értettem, hova hív és miért, ritkán ültem számítógéphez, csak ha feltétlenül kellett, de lassan eligazodtam az oldalon, ahová Zöldbajusz meghívott, sőt, kedvem leltem benne, hogy a régen látott ismerősök fényképeit nézegessem. Zöldbajusz, akit mindig is egy nyámnyila pacifistának tartottam, hiszen nem átallotta agyaggalamb-gyártással csorbítani családunk hírnevét, feltette a kastélya képét is. Szánalmas viskó volt valaha az én váramhoz képest, de úgy látszik, jól jövedelmezhet e szégyenletes üzlet, mert szinte rá sem lehet ismerni, úgy átépítette. A feleségére szintúgy alig, nem mintha annyira megszépült volna, ellenkezőleg, ráadásul akkora tokát növesztett, hogy a nyaka sem látszik tőle. Pedig valamikor... Elég, ha annyit mondok, majdnem ő lett a második feleségem.

Jöttek aztán a jelölések sorban. Jómagam méltóságomon alulinak találtam, hogy bárkit bejelöljek, hiszen engem mindenki ismer, de én honnan is emlékezhetnék valamennyiükre? Aztán megérkezett az első olyan, aminek egyáltalán nem örültem: Puskaporkalmár gügye fiától. Ki a fenének hiányzik, hogy kiderüljön: ismerjük egymást?! De ha nem jelölöm vissza, az apja megsértődik, mert ez a mamlaszképű gyerek a mindene, aztán nem ad több engedményt! De akkor mi legyen Szablyagyártóékkal? Aztán jött Judit legjobb barátnője, Ágota. Judit úgy tudja, hogy mindössze egyszer találkoztunk, Ágota húgának menyegzőjén...

Egyre gondterheltebb képpel ültem a számítógép előtt, és egyre jobban tartottam tőle, hogy ha így folytatódik, minden titkomra fény derül. Judit pedig napról napra gyanakvóbb lett: először csak a vállam fölött pillantgatott a képernyőre, majd azt vettem észre, hogyha bekapcsolva hagyom a gépet, és kimegyek a lovagteremből, rögvest odapattan, és az ismerőseimet fürkészi. Ettől kezdve akkurátusan kiléptem a programból, még akkor is, ha csak oda indultam, ahova nemcsak mi, közönséges hercegek, de maga a király is gyalog jár. Erre ő a jelszavamat kezdte követelni, mondván, hogy nem lehet titkunk egymás előtt, ha már összekötöttük az életünket. Lassacskán kezdett beleőrülni, később már mást sem hallottam tőle, se éjjel, se nappal. Még álmomban is megpróbálta kiszedni belőlem. Egyszer arra ébredtem, hogy igen csiklandik a fülem, mert egészen közelről suttogta bele, hogy: „A kódot, Kékszakáll, mondd a kódot!" Nem mondtam, de tudtam azt is, hogy idő kérdése, mikor kap ő is egy meghívót valakitől.

Csapdába estem. A hálózatéba. És tudtam, hogy nem elég, ha erről az oldalról törlöm magam, mert lesznek új oldalak, és ha nem semmisítem meg az egészet, nem maradnak titkaim. Ezért teszem, drága barátaim, de higgyétek el, nem csupán magamért, értetek is!

A titok legyen veletek!                                                                                           Kékszakáll