Nehéz dolgom van, ha a turista számára kell bemutatnom Mádat: nehéz, hisz én most sem tudom másképp, csak a gyerek szemével nézni a falut. A kislány szemével, aki itt töltötte a nagyszülőknél a forró, gyömölcsszagú nyarakat, itt bújt a dunna alá, ha decemberi hajnalokon felhangzott a leölésre ítélt disznó sivítása, itt tanulta meg, hogyan kell aszút szüretelni, s akit itt igézett meg először a pincék sokszázéves bazaltkövei mögött gomolygó múlt.
De — nehogy túlságosan elragadjon a nosztalgia — mesélek inkább arról, honnan is kapta ez a (nem is olyan ) kis hegyaljai település a nevét. A mondát Mádon mindenki ismeri, már kiskoromban megtanította nekem is az azóta temetőben nyugvó nagynéném (nosztalgia, megint!): szóval, annak idején Árpád vezér is ellátogatott ide, s a közeli hegy tetejéről lepillantva így szólalt meg: "Ma ád Isten szerencsét e tájon Ond és Tarczal vezéreknek." Innen hát Mád, Szerencs, Tállya s persze Ond meg Tarcal neve: a hegyet pedig, ahol állt, Isten-hegynek hívják azóta is...
Persze mindez csak legenda, az Isten-hegyen sem Árpád vezér lábnyomai láthatóak manapság, hanem egy Hollywood-felirat (komolyan, mostanság erről híres a vidék: a faluba behajtó autósok mindig megcsodálják a hegyoldalba kirakott hófehér betűket), de a mádi ember azért büszke rá. S hogy mire büszke még? Például arra, hogy igazi kuruc — hisz Rákóczi-birtok volt sokáig a település, mádiak harcoltak Thököly seregében is (de szüretkor azért hazaengedte őket a füleki várból — mert a bor ugye mindennél fontosabb...). A lázadás később is felütötte fejét a mádi lankák között: állítólag a Martinovics-féle összeesküvést is egy mádi pincében leplezték le, az általános iskola pedig a pesti srácok egyik tizenkilencedik századi elődének nevét viseli — Koroknay Dánielét, aki kisdobosként esett el a szabadságharc idején. A kurucság olykor meglepő módon bukkan fel még ma is a mádiak gondolkodásában — Anna húgom például azért nem lett Zsófi, mert apám kötötte az ebet a karóhoz: hegyaljai ember nem adja ezt a nevet a lányának Báthori Zsófia gyászos emlékezete óta. (Persze, lehet, hogy csak nem tetszett neki a Zsófi, és keresett valami megdönthetetlen kifogást.) A mádi lokálpatrióta a kurucság mellett büszke arra is, hogy ő valójában nem falusi: hisz Mád sokáig mezőváros volt. Jómódú városka sürgő-forgó, Lengyelország felé igyekvő borkereskedőkkel, hangos vármegyegyűlésekkel, feledhetetlen szüreti bálokkal — a vendégek között olykor felbukkant Krúdy is, aki majd' olyan átéléssel írt a mádi bor zamatáról, mint a bálozó kisasszonyok alsószoknya fodráról.
Ha ma belép az Utazó ebbe a faluba-városba, s végigsétál a fő utcáján, még mindig meg fogja csapni valami ebből a kurucos, bálozós, krúdys romantikából: Mád olyan, mint Tokaj, csak kisebb, csendesebb, nem számít turistákra. Épp ezért talán őszintébb is....Ilyen az igazi Hegyalja: titokzatos, mint a girbegurba mellékutcácskák, méltóságteljes, mint a Rákóczi-Aspremont kastély kapujának boltíve, bezárkózó, mint a magas falak mögött rejtőző barokk kőházak (a Dessewffy-féle, a Malonyai-féle, meg a Zipszer-féle, tessék megnézni az összeset!), ódon, mint a Cicvár faláról csendesen omladozó vakolat, s olykor meg — ha az ember kora reggel a zölden felragyogó Királyhegyre pillant — egyszerűen gyönyörű. Néha szomorú is: mint a magányos zsidótemető, melynek kerítése mögé gyerekként csak lopva kukkantottunk be — az egymás hegyén-hátán heverő sírkövek, a rájuk rovott, érthetetlen, kacskaringós jelek egyszerre vonzották képzeletünk, s töltöttek el valami megnevezhetetlen félelemmel. Amit megérezhettünk, az a hegyaljai zsidóságot sújtó tragédia: a mádiak is, akárcsak mindenki más a környékről, a sátoraljaújhelyi gettóba, s onnan Auschwitzba kerültek. Pedig sorsuk évszázadokig elválaszthatatlan volt a városkától: adtak-vettek, kereskedtek a borral, fuvaroztak is — pont egy ilyen fuvarossal történt meg az, hogy kora reggel, Tarcal felé menet elaludt a szekéren. Nem is volt ezzel gond, lovai ismerték az utat, csak épp szerencsétlenségére a mezőzombori csárda mellett haladt el az útja, ahol a hajnalig mulatozás után józanodó legényeknek kedve támadt megtréfálni őt — szép csendesen megfordították a szekeret, s mikor az addig mit sem sejtve szundikáló fuvaros felébredt, már újra Mádon találta magát, dolgavégezetlenül. Azóta mondják: ott vagyok, ahol a mádi zsidó — legalábbis a helyiek így mesélik. Mindesetre e közmondáson túl nem sok maradt az emlékükből: a zsidók eltűntek Mádról, messze híres jesivájuk sem képez már több rabbit, s temetőjüket sem látogatják. A zsinagógát nemrég felújították: csodaszép copf-barokk épület, most már a régi fényében tündököl — csak épp mindig üres...
De ha Mád, akkor hegyek — emlékszem, gyerekként hatalmas kuglófoknak tűntek, s nem akartuk elhinni, hogy ezek az óriási sütemények egykor vulkánként működtek. Pedig — ahogy nagyapám magyarázta, az utolsó Balajthy, aki még most is Mádon él — a vulkáni tufa, s a különleges klíma nélkül nekünk sem teremne ilyen szőlőnk. Márpedig errefelé két érték van, mindkettő a hegyek ajándéka: a kő (pince, ház, kerítés, minden ebből készül), s a szőlő. Szőleje szinte mindenkinek van, furcsa, meséket idéző neveiket szívesen tanulgattuk kiskoromban — ott a Szemszúró, ott a Gyötrik, az a Hintós, az meg a leghíresebb, a Királyok dűlője, mutogatta annak idején apám, mikor a szüreten két sor között fellélegeztünk egy kicsit. Ha van Mádnak íze, ha van olyan, hogy Mád-hangulat, akkor az szüretkor élhető meg igazán: csípős a reggel, ragad az ujjam az édes szőlőlétől, óvatosan választom le a töppedt aszúszemeket a többiről, olykor megállok, megtörlöm a homlokom. Kortyolok egyet a levegőből: illatos, édes, egyszerre friss és ódon, mint az aszú, mely nemsokára elkezd majd érlelődni a pincénkben. Na, ilyen egy kortynyi Mád.