Drága Bartókom, Bélám,
mit búborongsz oly mélán,
csak nem orrolsz énrám,
hogy éhgyomorra versbe rántlak
hirtelen ezen az álmos júniusi reggelen,
a Gesztenyés utcában, ahol lakom
s téged látlak hunyott szemmel vakon
is, ha kinézek az ablakon,
— bartókni mindig jó alkalom —,
zenéd titok számomra, rejtelem,
démoni táncot lejt velem,
mennybe röpít, majd pokolra taszít,
mint isteni átkok döbörögnek
idegeimen barbár dallamaid.
Már megbocsáss, úgy állsz ott a Szemere
utca sarkán, mint Bálám szamara,
Bélám
ne félj, holnap megy az ímél ám,
most egyszer nem invitálunk
a Bartók+-ra, ne ülj Miskolcon buszra,
lekergetnének morc ellenőrök,
mindegyik félelmetes kán, nagy főnök,
vár téged a Riviéra
furcsa éra ez, nem a tiéd, kifeslett,
a toprongy ni mi fess lett!
Boldogabb jövőt kívánunk néked!
csodálatos mandarinod megérett,
nélküled bár, most is kifacsarjuk.
Ha kimondjuk: Bartók,
kinyílnak sorban az ajtók,
íme a hetedik mögött Judit vetkőzik,
vagy öltözik éppen, ezt sose tudni.
A kékszakállú szakálla nagyra nőtt.
Gyűlölni éppúgy tudja
mint szeretni a valódi nőt.
Kedves öcsém, azért borongok itt,
mert nem a dallamok, a szlávok
jönnek, arcátlan arszlánok,
kalapáccsal vernek a zongorára,
csakúgy remeg a zongora lába,
kitetszik nem jártak zeneiskolába
itt bizony kilóg a lóláb,
ez mindennek a teteje,
vagyis hát ennél nincs alólább,
dühös vagyok, kissé kába,
lehet hogy kimegyek Amerikába
musicalt írok, slágert,
sztár leszek Hollywoodba',
ahol a legszebb virág a dudva.