2008 ősz
Dobrik István
1966-ban, az ózdi József Attila Gimnáziumban érettségizett. 1971-ben az Egri Tanárképző Főiskola biológia-rajz szakán, 1977-ben a Magyar Képzőművészeti Főiskola művészeti rajz, művészettörténet és ábrázoló geometria szakán szerzett diplomát. 1984-ben az ELTE-n művészettörténetből doktorált, 1988-ban a Színház- és Filmművészeti Főiskolán színházelmélet szakon diplomázott. 1976-1982 között a Miskolci Képtár vezetője, majd a Herman Ottó Múzeum Képzőművészeti Osztályának művészettörténész-muzeológusa. 1982-1986-ban a megyei közigazgatásban dolgozik a művészeti élet, közgyűjtemények, közművelődés irányításában. 1988-tól tagja a Művészeti Alapnak és a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének. 1987-1991 között a Comenius Tanítóképző Főiskola Művészeti Nevelési Tanszékének vezetője és a Sárospataki Képtár igazgatója. 1991-1998-ben a főiskola docense. 1989-ben a Sárospataki Népfőiskolai Egyesület alapító tagja, a Sárospataki Népfőiskola tanára. 1989-1992-ben a Holnap c. irodalmi és művészeti folyóirat képzőművészeti rovatvezetője,1992-1994-ben a Fókusz c. művelődési és közoktatási lap szerkesztője. 1999-től az Új Holnap c. művészeti, irodalmi és társadalmi folyóirat felelős kiadója, 2002-2005 között főszerkesztője. 1991-1993-ban a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Önkormányzat művészeti szakreferense. 1993-tól a Miskolci Galéria Városi Művészeti Múzeum igazgatója. 1994-től a Miskolci Egyetem Művelődéstörténeti és Muzeológiai Tanszékének óraadó tanára, 1995-től a Szépmesterségek Alapítvány Kuratóriumának elnöke. 1999-től a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának szakértője, 2005-től a NKÖM országos múzeumi szakfelügyelője. 2000-től a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia Miskolci Területi Csoportjának alapító tagja, ügyvezető elnöke. 1978-ban a Magyar Fotóművészek Szövetségének szakírói ösztöndíját nyerte el, 1989-ben Kiváló Népművelő kitüntetéssel jutalmazták. 2001-ben Miskolc város Pro Urbe-díját kapta, 2006-ban Széchenyi Ferenc-díjjal és Megyei Príma-díjjal jutalmazták. Fotó: Dobrik Rezső„két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél
Dobrik István
Tarczai Béla képei elé
A Gálffy Ignác életmű-díj méltó tulajdonosa lett ez évben a város napján Tarczai Béla. Miskolc város képviselőtestülete több mint nyolc évtizednyi élet szorgos értékteremtő munkáját ismerte el ezzel a kitüntetéssel. A szülőváros azért a gazdag és áldozatos életútért mondott köszönetet, amely a Fráter György Gimnázium padjaitól a világháború traumáján keresztül a mai napig tart, és amelynek példamutató eredményeire méltán lehet büszke a szűkebb pátria polgára.
Tarczai Béla a magyar fotóművészet doyenje, akinek életművét nem csupán fotográfiáinak sora jelzi, hanem többek között azok a szervező, értékközvetítő és muzeológusi munkából, közéleti szerepvállalásaiból született írások, tanulmányok, amelyek szakmatörténeti jelentőségük mellett egy történelmi kor dokumentumai is egyben.
Kiállításának címét — „Hétköznapok feketén és fehéren", amely akár szerény és dologban gazdag életének is lehetne egyik jelmondata — maga választotta. A 77 fekete-fehér fotográfiából szerveződő szekvenciák pontosan és tisztán jelzik alkotói szándékainak irányultságát, érdeklődésének sokszínűségét, kompozíciós leleményeit, egyáltalán azt az emberi magatartást, amely erkölcsi fedezete volt minden cselekedetének, amellyel kivívta a szakmai elismerések sorát, amellyel joggal lehetett elindítója és segítője fiatal pályatársainak.
Beszélgetéseinkkor — melyekre induló éveimből én is szeretettel emlékszem — többször idézte Tillai Ernő mondását: a fotó hétköznapi zsíros kenyér, a képzőművészet az ünnepi kalács.
Azt hiszem, sokan nőttünk fel zsíros kenyéren, és éreztük ünnepnek a napok felnevelő, egyszerű szépségét, amíg a jelképes kalácshoz is eljutottunk. De igazságtalanság lenne szembeállítani a művészet e két ágát. A képzőművészet példatára máig hatással van a fényképezésre, mint ahogyan a fotó kijózanító realitása, dokumentatív ereje egyetlen művészeti ágat sem hagyott hidegen. Tarczai Béla fotográfiái is tiszta rendjükkel, múltat és jelent idéző képi üzeneteikkel, a „jelet hagyni" őszinte szándékával nemesednek az idő fövenyén tanító örökségünkké.




