Fene megette azt a verset, amelyet magyarázni kell, megmondták már a nálam okosabbak is. Csakhogy amikor felkérést kaptam a szívem csücskének számító település szubjektív bemutatására, addigra már saját indíttatásból és versben végrehajtottam e feladatot (megjelent a Magyar Napló 2007. decemberi számában). Elöljáróban: Kisalagról van szó, amely e formában csak igen részletes térképeken, vagy széleskörű ismereteket tartalmazó internetes oldalakon található meg, mivel nem önálló helység, mindössze több száz éves települések alkotóeleme: 1952-től Fót, míg előtte ötven-egynéhány évig Dunakeszi része a fővárosi agglomeráció észak-északkeleti oldalán. (Egy évvel a közigazgatási váltás előtt a szomszédos mellékutcában, dédszüleim házában világra jött édesapám személyi igazolványában a mai napig Dunakeszi szerepel születési helyként — bár még mindig jobban járt, mint az egykorvolt sztálinvárosiak). De indításként valljon inkább a fent citált vers, amit önként s dalolva elkárhozásra ítélek, vagyis magyarázom majd, mint a mechanizmust — aztán legfeljebb tényleg megeszi a fene.

Németh Kálmán úti elégia
Kisalagi retró, csak a „régieknek"

a régiek járnak már csupán át erre
meg még jómagam: a gyalogos gyerek
zebrán átkelve — nem zebránál fékezve:
nincs kocsi nincs jogsi se muszáj-szerep

ami volt azóta: meg nem is történt tán
ami volt: majd csak lesz — addig is megvár
kézilabdakapu áll még a kispályán
s otthonról is őriz egy barna szempár

Lenin apánk neve őrzi a közteret
népboltnál méhecske repül darázs jár
zöldséges lépcsőjén mangós kisüvegek
szotyolahéj szerteszórva a járdán

itt megint bővül az iskolaépület
túloldalt a fenyők alatt szánkódomb
— s bánkódásnak hinni amikor viccelek
viccnek hihetni amikor bánkódom

csak nekem egy nyolcvan most az Esti Hírlap
motorból a szomszéd kistraktort tákol
Elchében Nyíl kettőt bólint Salvadornak
biciklin kismalac lóg lyukas zsákból

s ki erre jár látja: egy itt rekedt kölyök
elindul visszanéz végül elmerül
könyvek s frissen szedett liliomok között
míg júniusokat vigyáz legbelül

s nem távozik — sebet tép és forrást fakaszt
kilencszáznyolcvankettő nyárég-kékje
mikor kinek mit súg — hol emezt hol amazt
de marad hogy aki értheti: értse

A cím-alcím gyermekkori és mai napig is „hatályos" lakhelyem főútjára utal, az egykori Lenin útra, amely a rendszerváltás után kapta új nevét jeles fafaragó-szobrászművészünkről és közéleti alakunkról, a Szépművészeti Múzeum régvolt restaurátoráról. A Szepességből, a Krúdy-életrajzokban is szerepet játszó Podolinból idevetődött Németh Kálmánnal akár személyesen is találkozhattam, de négyéves voltam, amikor meghalt: nem maradt emlékem róla. Életútja egyben Kisalag történetét is példázza: mindössze a XIX. század végén parcellázták az addig majorsági területet, amely aztán — miután a szomszédos, de idővel Dunakeszibe olvasztott Alagról megkapta a nevét — az elmúlt bő évszázad alatt megtelt betelepülőkkel, sőt, ennyi idő alatt szinte tulajdonképpeni „őshonosság" is kialakult, de ettől még a különböző szükségszerűségek okán idekerülő családok alkotják lakosságát. (Családom is régi kisalaginak minősül, jómagam harmadik generációs idevalósi vagyok, legelső őseim a '30-as években érkeztek ide, ám Felvidék, Kárpátalja és Heves keveredik bennem, s a többséget szintén a gazdasági kényszer, a — korábbi — jó levegő, és persze a történelmi kataklizmák vetették ide).
Kiindulópontom („a költő itt azt gondolta"), tehát nekem meg a versnek is alaphelyzete, hogy — fogyasztói társadalom, rohanó világ stb. — általában a legkisebb helységbe is gépkocsin járok, nemrégiben azonban csak gyalogosként intézhető dolgom akadt egy — kisebb szállítóeszközre nehezen feltuszkolható, kézzel azonban egész könnyen megmarkolható, hintaállványnak induló, tűzifaként végző — faszerkezet jóvoltából. S ahogy gyalog végigvonultam sógorommal a folyamatosan változó és a 20-30 évvel ezelőttire csak nyomokban emlékeztető úton, elkapott a nosztalgia — amit egyébként, amúgy is nosztalgikus ember lévén, normális dolognak tartok (önmagát általában senki nem tartja abnormálisnak) —, ez az édeskés, homályos, szép, szépítő és szépelgő vágy a bennem élő másik, egykorvolt Kisalag iránt. A régi, elkoptatott zebra tűnt fel az iskola és a bolt között, a mostani jelzőlámpa nélkül, mellette a forgalmat feltartó, azóta kiépített buszöböl nélküli távolsági megálló... Az új, bár már huszonéves ABC, amelynek helyén kis fenyves, s apróságoknak téli szánkózásra bőven megfelelő dombocska állt... Az egykori kisbolt a mai söröző helyén, ahol igen ifjú koromban sikeresen megmarkoltam egy darazsat, de az nem hagyta magát... Az újságosstand, ahová ötforintossal a zsebemben küldtek el, két Esti Hírlapért — a másik Schmidt nénié, a harmadik szomszédban lakó, nyolcvan körüli idős asszonyé volt —, mondván, egy forintot kérjek vissza, negyven fillér a borravaló... A fagyizó, ahol két forint volt egy gombóc... S persze, felrémlett, amerre az ominózus esetben nem is jártam: a mai világtól oly messze álló, piacidegen régi cukrászda, messze a főúttól, elrejtve Szőcsék udvarában, amelynek ízeit nemigen érezhettem azóta sem... No és az ütött-kopott, emitt füves-gazos, amott homokos-földes, de sokunk szívéhez így is közel álló futballpálya, amit csak a kiskölykök használtak — de mi aztán éjjel-nappal —, mígnem végül tíz éve újjáalakult a csapat (majd' két évtizedes szünet után), s ahol a bitumenes részen még álltak a — mára hová lett?! — kézilabda-kapuk. Itt rúgott anyai nagyapám bődületes kapufát apámnak, amikor arra járván (amúgy is a pálya melletti utcában lakott) meglátta, hogy mi ketten — óvodából hazafelé menet — épp ott focizgatunk: a visszapattanó labda a félpályán is leverte lábáról az előzetesen minél messzebb, minél biztonságosabb helyre menekített ötéves unokát. Tóth nagyapám, a bohókás Toti utóélete egyébként is telis-tele van anekdotával: kiragadott és megverselt példa a biciklije csomagtartóján lyukas zsákban áthozott kismalac, amit aztán a fél család hajkurászott a kertben. Övé volt az a Pannónia motor is, amit végül apám régi barátja-zenésztársa, a még ma is olykor idegeinkre menő, de egyébként szeretnivaló „őrült" szomszéd, az örökgyerek Jani bácsi használt fel a „Löködöm" névvel illetett, mindenféle engedély és rendszám nélküli járműtákolmány megépítéséhez. Ennek platójáról potyogtunk le, környékbeli gyerekek és felnőttek, amikor dombszerű hegyünkön keresztül közelítettünk a fürdőhelyként használt, lábmosónak épp jó Fóti-tó felé, s a lejtőn derült ki: a fékrendszer még nem készült el. Végül kisebb sebesülésekkel, némi könnyekkel mind túléltük, még Jani bácsi is, aki a kormányt félrekapva beesett a levegőben pörgő első kerék alá, s cafatokra tépett háttal, de széles, egyfogú mosollyal került elő, amikor előre ugró apám leállította a motort.
Az iskola — apámé, anyámé, majd enyém, aztán húgomé, s ma már fiamé — jelenleg háromszintes: az én időmben húzták a második emeletet. Most patika és magánorvosi rendelő az egykori zöldséges, felsősként hazafelé jövet ide tértünk be, komoly(talan) nagylegények, különböző, akkor divatos cukros löttyöket inni. Mangó, maracuja, limette volt a sláger, valamelyikünknél mindig volt aprópénz, s bár húztuk a szánkat, de rendszeresen meghívtuk két notórius potyázó cimboránkat is. Szotyolát is itt vettünk papírzacskóban, s nagy esőzések után vagy tavaszi olvadásokkor mindig felvonultunk a hegy felől lejtő, közeli Bokor utca közepére, ahol a víz kivájta apró patakokban csónakként versenyeztettük a napraforgómag héjait: a cél az útkereszteződésben összegyűlő hatalmas tócsában volt. Azóta leaszfaltozták e mellékutcát, dolgok rendje, világ rendje, és a többi, s ez a játék aligha hiányzik a holnap — új idők új dalaival érkező — hőseinek. Nem is kell persze, csak valami furcsa, meglehet, anakronisztikus hiányérzet munkálkodik a (magamfajta) emberben.
S Nyilasi két gólja Salvador ellen és '82 nyara sem véletlenül bukkan fel. Apró korom meghatározó élménye, az általam látott első nagy sport-dzsembori volt a spanyolországi labdarúgó-világbajnokság, a gyorsan búcsúzó, de előtte még a derék közép-amerikaiak ellen kétszámjegyű, vb-csúcsgyőzelmet (10-1) arató magyarokkal, a végén pedig olasz diadalmenettel, többek között a mindig esélyes közönségkedvencek, a Zico-féle brazilok ellen. Ezen a nyáron fejeztem be első tanévemet is, amit Vitalij Bianki természeti elbeszéléseivel (Királykák, baglyok és más erdei madarak) honorált a tantestület. Később ez a könyv nagyon a szívemhez nőtt — a különbözőféle-fajta olvasmányok a haveri focizásokon túl egyébként is nagyban meghatározták nyaraimat.
No és persze a június közepe-vége felé nyíló liliomok, a kertünk végéből: apai nagyanyám hozta be — együtt élt a három generáció, mint ma is —, s idővel számomra a nyári szünet kezdetének szimbólumát jelentette, ahogy a virágok erős illata belengte a lakást, amikor késő délelőtt felkelve előkeveredtem a szobámból. S természetesen drága nagymamámé az az otthonról — és odaátról talán még ma is — őrző barna szempár is: ő volt a család motorja, láthatatlan személyzete, mindennek a lelke, amitől otthon volt az otthon. A sors fintora, hogy az általam oly sokszor megénekelt (kevesebb nagy élményt, ám annál több — sajnos, már csak halála után felismert — erkölcsi tanulságot „felmutató", bár sosem hangoztató), joviális, de egyre betegebb, egyre mogorvább Luzsicza nagyapám végül négy esztendővel túlélte feleségét, sőt, két évvel nászurát is. Immár majd' másfél évtizede egyedül anyai nagyanyám van meg nekünk gyermekkorom kedves öregjei közül, nyáron köszöntöttük nyolcvanadik születésnapján — Isten tartsa még sokáig közöttünk.
Így néz ki tehát egy fenemegette-vers háttere, magyarázata. Vagyis ilyesmi volt a régi Kisalag. Jobban mondva: ilyesmi volt a gyermekkorom. Azaz kisalagi gyermekkorom, gyermekkorom Kisalagja... Mert a kettő összefonódik, bennem csakis együtt léteznek, külön-külön nem lehet beszámolni róluk. Ez hát az én szélesen értelmezett, „igazi" Kisalagom. Mert persze enyém a „kicsit sárgább, kicsit savanyúbb" mai is. Kisalagból azonban — amely tetszés szerint behelyettesíthető más településnevekkel — ennél is több van: én sem vitatom el máséit. Alighanem meglesznek fiamnak is, s akkor az „igazi" ez a mostani, mind idegenebb, régi foghíjakra, szelíd családi házak közé benyomuló többszintes-többlakásos társasházakkal zsúfolt, galambok közé telepített héjákkal teli, pénzbeszél-kutyaugat főút lesz az. Megértően nézek majd rá, ha az új évezred varázslatos első évtizedéről beszél.
Ami talán éppen olyan gyönyörű, kékegű nyarakat hozó kor, mint a — példaként, de nem ok nélkül — kiragadott 1982-es év. A lábszagú kádári éra kezdődő végszakasza, a totálisan elhülyült Brezsnyev uralgásának utolsó éve, amikor a Világbank megkezdte felénk is gyarmatosító körútját. Vagy éppen, „amikor én még kissrác voltam". Kinek, hogyan.
Aki értheti: értse.