Olvasni mindig, minden helyen szokás. Villamoson, buszon, trolin, metrón, függővasúton, villanyvasúton, gőzmozdonnyal vezetett vasúti szerelvényeken, repülőn. Körülbelül ezeken a helyeken illik megfordulni ahhoz, hogy a következő két kötetből valamit is megértsünk. Nagy Zsuka a helyekben önmagát és a viselkedésformákat keresi, Lengyel Tamás pedig önmagában és a viselkedésformákban a helyeket.

A kortárs lírában bizton állíthatom, hogy hagyománnyal dolgozik Nagy Zsuka. Értem a hagyomány alatt a nyelvi játékosságot, szavak összehúzását, ezekkel való technikai bíbelődést. Hagyományról természetesen izgalmas beszélni egy olyan környezetben, amely önmaga teremti meg hagyományait, hagyományosnak nem mondható eszközökkel. Mert a hagyomány mit is mond ki? Régről megszokott, rutinosan művelt dologról van szó, amit Nagy Zsuka első köteténél meg kell említenünk: lírája kortárs hagyomány. Ebben a kevert rövidital-korban, ahol napjában több kötet jelenik meg, mint amennyit a kritika képes elolvasni, kézbe venni, a mégismarionett jó helyen van. Korábbi hagyományokat ránt nem kis bátorsággal egymás mellé (ha nem egymásra rá!), klasszikus görög mitológiát, romantikus emberalakokat, pornográf jeleneteket, mindnek megvan a maga szépsége, finomsága.
Nagy Zsuka úgy kezdi első kötetét, ahogy egy első Nagy Zsuka-kötetet kezdeni kell. Történelmi számokat pakol egymás mögé, egészen kezdve a Római Birodalomban történtekkel „i.e. 73", leírja, Spartacusék rabszolgafelkelésére figyelmeztetve minket, majd több évszám kíséretében elér napjainkig, '56, '89, tavaly is ott szerepel, majd írja: „soha nem sikerülhet" , közben pedig „kigyulladnak a fények / MOTEL MARIONETT MOTEL MARIONETT". Azért gondolom jónak ezt a kezdést, mert rendkívüli: nem számítok arra, hogy a mégismarionett kötetcímet így fogja kezdeni a költő, hogy máris gondolkodnom kelljen, visszanéznem régebbi jegyzeteimet: miért a világháborúk, miért mindig a kirobbantó időpontok szerepelnek?! Nagy Zsuka nem egy kitaposott ösvényen halad, vág magának egy újat, igaz, nehéz, de a kaszája éles, szinte megsebez.
A kötet négy részre osztott, mintha keretes lenne, vagy legalábbis szimmetrikus: az első és az utolsó személyes vallomások, középső kettő pedig inkább a léttel, társadalommal kapcsolatos kritikai megjegyzések. A galéria aphrodité és a legó-arcú marionettem ciklusokban burjánzik a rejtélyesség, a fülledt szexualitás, előbbiben Anakreón-féle érzések vannak, csak a másik irányból, a nő írja meg a történéseket, a fiatal nő az idősebb férfival való együttéléséről beszél. Tetten érhetőek az „érezni akarok évtizedeket" (9. o.), „mellkasod hamvas bozótjában játszik / már kezem" (10. o.) sorokban, valamint a ciklus utolsó versében, az öreg férfi fehér zokniban címűben, ahol Don Juanként játszatja, fess és férfias a jellem, ereje teljében van éjjel-nappal. A kötet egészére nézve itt kezdi el Nagy Zsuka bevezetni a holdat, mint szimbólumot, ami sok esetben a szeretkezések, együttlétek szimbóluma, de néhol az éjszaka hiányát is jelenti (nem képes a férfival lenni, hiányolja őt, csak a holdban bízhat már). Különös megoldás ez, mert a hold maga nem rejtene ennyi izgalmas képet, eleinte problémásnak éreztem, most mégis azt kell mondanom: az egyik meghatározó képe a kötetnek, amitől az kellemes hangulatú, jól olvasható lesz. Utóbbit sokan epikai művekre szokták mondani, ideje bevezetnünk: egy verseskötetnek eleve feltétele a jól olvashatóság, gondoljuk bele: unokáinknak majd ezekből kell tanulniuk, minthogy egyszer csak ez is iskolai anyag lesz. A gyerek pedig nem szeret olyanról olvasni, amit nem ért. Nagy Zsuka versei érthetőek. Mikor a második és harmadik ciklust olvasom, egyfajta társadalomkritikát találok benne: a zsidóság elhurcolásának verseit, mai képet, társadalmi jogokról való beszédet. A Pilinszky-idézetekkel tarkított szöveg utolsó sora „Auschwitzban vegyi gyár és múzeum — " (32. o.) az elején írt dátumokra is visszautal: a történelem Nagy Zsuka számára nem mint megélt, hanem mint elbeszélhető, átérezhető valóság jelenik meg, azzal a pillanatnyi megtorpanással, hogy a versbeli én csupán olvasóként jelenik meg.
A kötet harmadik szakaszában vannak a számomra leginkább érett versek, a v érző lombik a futrinka utcában egy valóban felépített, fiktív világ drogtól, pornótól, alvilágtól nem mentes része, amit a költő épít, minden bizonnyal korábbi tapasztalatokból, látottakból, a látvány borzongató sok esetben. A k. balázs (44. o.) első négy sora nem képes mosolyt fakasztani (szándék ide vagy oda, nagyon meredek a talaj, szerzőnk mégis jól halad rajta): „lehunyja kék szemét az ég / lehunyja sok szemét a vágy / graffiti magányt szór az ég / s altatót szed kis balázs". Az egész versen érződik a feszes vágyakozás a tudatmódosító szerek után, mire balázs megkapja az adagját, elalszik, szépen. A kötetben a szerkezet mondhatni tökéletes, következőnek az ébredés című szöveg jön, helyén vannak a versek, egyre inkább azt érzem, hogy a jó helyre kell tennem a polcaimon a mégismarionettet.
Az utolsó részt korábban már említettem, itt visszatér a kötet eleji szerző-önmaga, írja tovább történeteit, erőteljesen epikus itt a hangja, ténylegesen mesélni kezd, pimaszul nyilvánul meg: „képzeleg alkot rendez a teremtő // (micsoda képzelőerő)" (58. o.).
A csengő rímekkel gazdagon teleszőtt versek között találunk a fentebb emlegetett hagyományhoz csatlakozni akarókat, történetesen 6 szonettet egy versbe húzva, a psycho (62-64. o.) okos döntés a költőtől, gyakorlatlanabb kéz külön ciklust szentel neki, hozzácsapva pár esetlegesen gyengébb szonettet. Nagy Zsuka helyesen cselekszik, mikor felhívja figyelmünket Weöres Sándorra, a neki való hódolat végett írt szonetteken érződik a tisztelet megnyilvánulása, Psyché megelevenedik, további versei kerülnek elő.
A többedszerre előtűnő quasimodo-előtagot használja az add ki király katonád-ban, a hold motívuma mellett ez a másik szembeötlő a kötet olvasásakor, bár ez lényegesen kevesebbszer szerepel (16 hold és 7 quasimodo), a szóösszerántások miatt talán kevesebb figyelmet is kap. A záróvers, ami megegyezik a kötet címével is, összefoglalja mindazokat, amik Nagy Zsukára mint költői attitűdre jellemzőek, összegző versként fogható fel, a korban csak kívülállóként bír beszélni sajátmagáról, ezt érzem legnagyobb erényének, a külső láttatást és az önmagára való reflexiót.

Lengyel Tamás bizonyára nem útikönyvnek szánta új kötetét. Igaz, Ausztráliát mélységesen megismerhetjük, az ott dolgozókat (helyi és vendégmunkások), Canberrát, Sydneyt, a parkokat, közben mégsem érezzük, hogy benne vagyunk a helyzetében. Olyan apáról van szó, akit várnak otthon, távolból is tudja tanítani a gyermekét.
A kötet 8 részét egyben fogom kezelni, talán kicsit elapróznám, ha mindegyik ciklusról külön-külön írnék. A kötetben is kevéssé éreztem, hogy mindegyik funkcionálisan elkülönül, talán azért, mert nem ismerem ezt az aprózódó technikát, hátrányból indulok Lengyel Tamással szemben, ismerethiányom van, nem jártam ott, ahol a költő. Valójában inkább írót kellene mondanom, minthogy sokkalta erősebb a történeti sík, a képek a Weöres-féle hagyományba kapcsolódnak be, gyakorta él olyan képekkel, amelyek hatásosak, de mégis inkább szóképnek tűnnek, sokszor csodálkozom: miért kellett ebbe a versbe még egy szóvicc. A szerző jól bánik a szavakkal, ügyesen csavarja őket, mindig eljut a vers elejétől a vers végéig, közben többször nevetek, jól van ez így, ő azt mondja. „Azért csak jó buli lesz ez." (14. o.)
A kiutazásáról, kinti létéről, céljairól, megnyilatkozásairól sokat árul el, ismétlen önmagam: epikus természet. Keresi a kapcsolatokat, gondolkodik például azon, hogy „mi köze / a Hunyadiaknak a kurvákhoz?" (18. o.), voltaképpen az ilyen kérdéseire sosem kapunk választ, és ez, ami helyrerázza a szövegeket, az elejtett kérdések, az, hogy nem foglalkozik fölöslegesen egy-egy válasszal. Mer' minek? — kérdezhetnénk merészen, Lengyel Tamás, mondd, minek? Ő pedig továbbra is hallgat, nem felel erre, posztmodernizál, közben hazaküld egy gyerekverset, kint tanult szavakkal, Taronga (21. o.).
A ritmusra igazán figyelő szerzőnknek nem lehet a szemére vetni semmit sem, tökéletesen illeszkedik a sorvég, a sorközép, a sor egésze, gördülékenyen halad a szavak között, „és túl a mesés Kéklő Hegyeken, / a világ szíve szelíden lüktet a tűző napon" (30. o.), a mese világát már csak azért is ki kell emelnem, mert a kötetben a mesék sorban, rendezetten, fegyelmezetten következnek. Olyannak tűnik, mint egy beszámoló, napról napra, elmondja otthon, hogyan ismerkedett meg egy régi-régi rokonnal, aki ámbátor török származású, de „egy ausztrál belvárosi kínai piacon" ismerkednek össze (41. o.).
Ügyes ötletet talál ki Lengyel Tamás, amikor úgy kezd el egy szöveget, hogy a címnek ellenkezőjét állítja. Kontaktust teremt ezáltal a cím és szövegtörzs között, kikerülhetetlen akadályt állít az olvasónak, gondolkodásra serkenti, olvastatja magát, akár többször is. Nem bonyolult a nyelv, amit használ, igyekszik segítségemre lenni több helyütt is, szinte számba adja a szavakat, hogy most írjam le a Rasszista vers kapcsán az engem leginkább meghökkentő képet: „Köröttem az egyenlőség földje / és enyhe börtönhangulat." (46. o.). A következő oldalon található Anti-rasszista vers érzésem szerint jobban fut ki, a felsorolásos jelleg talán érzékletesebb, elmondja, hogy ő lényegében senki, illetve: „és senki sem vagyok..." már csupán kegyelemért könyörög. Olvasóként végigfuttatva a versek képén szemem, egy dolgon akadok csupán meg: az első hosszabb, szóval mégiscsak többet lehet beszélni a rasszizmusról, égető probléma, igen, helyénvaló ez a következtetés Lengyel Tamás részéről, még ha csupán így is meri kijelenteni. Tudjuk jól, mindenért megszólnák az utcán, rejtjelez, de ezek kiderülnek a szemfüles olvasó előtt, pláne, ha gyakorlottabban forgatja a szavakat, mint a lapokat.
A humor használata kifinomult művészeti cselekedet nála. Pl. '956 című versében együgyű gyermeki hangon írja, hogy milyenek a kicsik, „A szabadság az nagy dolog. / Nyáron, ha lehet strandolok, / télen, ha tudok melegszem, / gyilkosokkal nem verekszem." (51. o.)
Lump úrról — bátran mondhatom: — semmit sem tudtam meg. Az odáig rendben van, hogy fiktív, Lengyel Tamás kitalálta, legfeljebb mintázta valakiről. De hogy hogyan volt képes a költő olyan alakot megformálni, aki egyszerre tud mosolyt csalni fáradt és még ébren levő arcomra, hogy hogyan képes olyan arcot gyártani, ami Nagy Zsukánál önmaga volt kívülről, az számomra rejtély. A névválasztás Malajziára utal, megfordult ott a kötet énje, minden bizonnyal a fővárosban, vagy csak ismeri azt a tájat is. Éppen ez az is játszik kulcsszerepet a kötetben, hogy valójában mindent ismerünk, és mégse leszünk információval gazdagabbak. Még több ilyen könyvet szeretnék, könyvespolcom előkelő helyére teszem Lump úrékat!