Minden vasárnap megnéztem, rajta van-e a nevem, bevésett szerelemről így adva hírt anarcsvilágnak.
A lányom áll a fa csüngő karjai alatt, emeli a fejét, ahogy csak bírja, haja vége derekát súrolja, s kérdezi: kinek a nevét írták a legmagasabbra...
Valahogy minden oda összpontosul, gyerekkorom összenőtt a bárókerttel, kacskaringós utacskákon szedtem a kenyérfa gyümölcsét, fűztem sokszínű termésekből láncot, igyekeztem megtanulni bicajozni.
Télen óriási szűzhóterepeken hóangyalt feküdtem, a biztonságosra fagyott tó jegén próbálgattam siklani.
Meséket gyártottam, azokat a történeteket szőttem tovább, amelyeket nagyapám duruzsolt, még akkor is, amikor úgy vélte, már alszom, nem hagyta abba, míg nem volt kerek a történet.
Az iskolában fura kislánynak tartottak, amikor Anartesekről meséltem, akik kincset rejtettek el a falu határában lévő Hintós-hegyen; ez a keletkezéstörténet érdekelt, a kilenc bivalybőrbe varrt elásott kincsről, a történet erős és bátor anartes férfiakról, szépségükről híres asszonyaikról, kik között legszebb volt Anarta, akinek arany haja két hosszú fonatban omlott lenvászon ruhájára — futottam haza nagyapámhoz, bánatosan lehajtottam a fejem - csak mosolygott, lila surcában megtörölte a szilvát, csurgott a karomon a lé.
Azt sem hitték az iskolában nekem, hogy Minka nénit ismerem — a történetekből, könyvekből, képekről úgy vésődött belém a Czóbel nagysága, hogy magam is elhittem: ismerem valóban, pedig csak sírhelyét tisztogattam titokban levágott ágacskákkal; földről szedett letört gallyakkal szentségtörésnek éreztem ezt a műveletet. Szentföldre zarándoklását csodáltam legjobban, s saját korlátaimat igyekszem legyőzni ma is, hogy a nyomába eredjek.
Itt maradtam. Csak 3 perc séta, és ott vagyok, átvágok az úttesten, el a református templom mellett — apai nagyapám itt volt kurátor, megkülönböztetésül a családom K.Takács; a bálványos ház kemencéjében, a Múzeumfaluban, még ma is sütik a kelesztett kalácsot; nem szeretem, ha útközben megszólítanak, költözöm — vissza...
A fák többsége ugyanaz, simulok a törzsükhöz, már nem bánom, ha látnak, amikor a tövükbe ülök, s a földből dudorodó, a járást átszelő gyökereket simítom.
Járásom ide gyakori, valósan vagy tekintettel, mindennapos. Rálátok szobámból a fákra, hallom a susogást, bagolyhangokat, recsegést, onnan száll a köd, süt fel a nap.
Azon az őszön is sütött, épp, mint most, szokásos almaszedést tartottunk, bátyjáék, nénjéék jöttek napokon át, s nekem így kellett mondanom: Jóska bátyja, Juliska nénje, nem Jóska bácsi és Juliska néni, azt nem illett mondanom, az idegen volt; ültem a kistraktor hátulján a tele almásládák tetején, dőltem a kanyarokban, repült a copfom, nénjéék kiabálták: Szilvike, kapaszkooodj; ezen az őszön tört ketté a szilvafa, abban a pillanatban, ahogy nagyapám csontja az udvaron, szakadt az ín, hullott a szilva...
Sietek haza az iskolából, eszembe jutott a polcon az a könyv, gyorsan kézbe kell vennem: Magyar Lexikon, Az összes tudományok enciklopédiája, Kiadja a Pallas Részvénytársaság 1879-ben — kilencvennégy évvel öregebb, mint én, gerincén aranyminta, 17 kötet van belőle, nem teljes, most látom, a 8. hiányzik, az első megvan, abban az A, Anarcsról ez áll benne: falu Szabolcsvármegyének alsó-kisvárdai járásában, 874 magyar ajkú lakossal és termékeny határral.
Találok benne két fotót: nagyapám a szatócsboltja előtt sepreget, „Fussatok gyerekek Béla bácsihoz" — ezt festette rá a falra, cukorízű lesz a szám. A másik fotón a már nagyfiú édesapám tanítja kislány édesanyámat biciklizni, csuda történet ez is, a családi anekdota kincse, férjem és lányom egyforma kacagással hallgatja... A képeket nem veszem ki, melléjük teszek egy harmadikat, hadd szorítsa össze az idő.
Vasárnap a csüngifa alatt derekamat súrolja majd a hajam...