Fecske Csaba: Tolvaj szél
(Holnap Kiadó, Budapest, 2008)

Tornay Mari: MiskolcMorfondír
(Bíbor Kiadó, Miskolc, 2008)


Tolvaj szél-jegyzetek

Fecske Csaba bácsi(!) „gyermekes örömmel” dedikálta nekem az ünnepi könyvhétre megjelent legújabb, Tolvaj szél című kötetét. Kedves gesztus, bár én bizony hozzá képest nem vagyok gyerek. Ő pedig nem bácsi — sem nekem, sem másnak, már csak azért sem, mert maga is gyakran mondogatja, hogy neki sikerült megmaradnia gyermeknek, képes volt megőrizni kíváncsiságát, rakoncátlanságát, játékos kedvét, derűjét, bizakodását...
Szóval Fecske Csaba még gyerek. Jó neki. Majd nem lesz, ha elolvassa a következő sorokat! Akkor aztán régen rossz, ha leírom még egyszer az első tagmondat végét, hogy az egész... De nem írom le, csak egy kicsit ugratom. Megpróbálom kiugratni a nyulat a bokorból. Mert ha komoly képpel rámozdul a hárompontnyi semmire, akkor el is árulta korát: öreg ő már az ilyen csipkelődéshez, csipke-bokor-ugratáshoz. Ha pedig meg sem rezzen?! No, az sem jelent semmi jót. Mert tán' meg sem hallja, vagy csak nehezen mozdul. Azt sem várhatjuk, hogy úgy ugráljon egy öreg tapsifüles, mintha a saját fia vagy unokája lenne...
Lám, a kötetet olvasva magam is kedvet kaptam az incselkedéshez. Mégiscsak olyan versek ezek, melyben örömüket lelik nemcsak a gyerekek, de a felnőttek is.
Muszáj mosolyogni azokon az abszurditásokon, melyeket csak az lát meg — az még meglát —, akinek a tekintetét nem homályosítják el mindenféle zavaros ködfoszlányok, vetítettképes csalfaságok. Egyszerű kis történetek ezek. Azt mondja például: „Ha Laurával beszélgetek, izzad a tenyerem, / és kiszárad a torkom, / és olyan hülyén hangzik / minden, amit mondok, / ezért inkább egy szót se szólok, / ha Laurával beszélgetek.” Vagy megígéri, jó gyerek lesz, hosszan sorolja is, mit hogyan tesz majd, aztán a meghökkentő fordulat: „... a legeslegjobb gyerek én leszek, ha majd nagy leszek, mert ezt a sok jóságot / észben tartani azért / nem tudja egy ilyen kisgyerek!”. És itt van a nagypapa is, aki iskolás gyerekként ... „nem az akart lenni hanem felnőtt / amikor meg gyerek akart maradni / akkor bezzeg felnőtt”. Hogy ezt az ismert, nagyon is valóságos lehetetlenséget értik-e a kicsik, azt én nem tudom, már nem tudhatom, de az biztos, hogy szívesen hallgatják az igazmeséket, azokat a történeteket különösen, melyekben ők is szerepelnek.
Fecske Csaba verseiben ott vannak unokái, néven nevezi őket, megírja például — sok más egyéb mellett —, hogy Lilla nyaral, Ákos meg iskolába megy, de megjelennek a kötetben saját gyermekkorának helyszínei és szereplői is: a Szögligeten megismert nénik, bácsik, a kedélyes öregek, valamint a tücskök és bogarak, továbbá a befagyott Ménes-patak, a lócitromon csiripelő verebek, az egerek cincogása, a nyáj bégetése, az elefánt trombitálása... (Bocsánat, az elefánttal nem találkozhatott a falujában. Csak azért írtam ide, hogy kiderüljön: aki olvas, vajon figyel is?! És egyáltalán: olvas-e még valaki?!)
A mesélő felnőttek azt is tudják, hogy akkor lehetnek igazán sikeresek, ha túl az „igaz”-ságon mernek és tudnak tréfálkozni is. Csaba nagyapó gyermekmódra képes viccelődni. Ír csúfolódókat, nyelvtörőket, játszik szavakkal, nevekkel, ritmussal, rímmel. Muzsikálnak a versei, nagyon sokat közülük meg is zenésítettek.
Versei képzőművészeket is megihlettek: Győrfi Andrást ugyan felkérte a kötetet megjelentető Holnap Kiadó erre a munkára, de láthatóan nem kötelességszerűen dolgozott, nem „csak” illusztrálta a verseket, hanem kicsit tovább gondolta ezeket. Maga is csavarintott egyet a tréfás öregapó bajszán, egyenesre húzta a megkoronázott cirmos farkát, megugratta a nyulat, lázrózsákat rajzolt a nyelvét nyújtó hangtalan harangra... Képei bizonyítják, hogy örömmel tette a dolgát.
A Tolvaj szél felelős szerkesztője, Nagy Borbála Réka is kedvére válogathatott — az újabb versek mellett a szerző korábban már megjelent gyűjteményeiből is. Nem tagolta ugyan fejezetekre a kötetet, nem erőltette skatulyákba formájuk vagy tartalmuk szerint az egyes műveket, de ezek így is jól követhetően rímelnek egymásra, máskor meg feleselnek egymással, vagy csak engedik, hogy szárnyaljon szabadon a gondolat.
Apropó! Szabadság. Fecske Csaba néhány éve nem használ központozást. Nem akarja, hogy bármi is megakassza az olvasó fantáziáját. Az újabb versekben nincs se vessző, se pont, se kérdőjel — a régebbiekben van. Ebben a kötetben meg vegyesen. A figyelmes iskolás tehát joggal kérdezheti: hogy van az, hogy a hogy előtt hol van vessző, hol nincs?! No, erre adjon választ — lehetőleg versben, könnyedén, derűsen —, kedves Csaba bácsi. Mert a gyerekek kérdeznek. Mindent megkérdeznek — és időnként igen kegyetlenek is.

MiskolcMorfondír — Tornay Mari után szabadon

Ünnepségeken nem fogják mondani ezeket a verseket. Szavalóversenyen sem indul velük senki. Idézésre, saját mondandónk alátámasztására, megerősítésére sem alkalmasak a Tornay Mari MiskolcMorfondír című — a Bíbor Kiadó gondozásában az ünnepi könyvhétre megjelentetett — kötetében szereplő szövegek. Töprengésre, tűnődésre annál inkább ajánlottak — és nem csak miskolciaknak.
„Lírai meditáció azonosítható színhelyen” — ezt a műfaji meghatározást illesztette magyarázatként a főcím alá a szerző, mintha azt sugallná, hogy jelentősége lehet a helynek, Miskolcnak, ahol írásai születtek. Valóságos, beazonosítható tereket, utcákat, zugokat, kapualjakat, beszögelléseket örökít meg. Itt van a miskolci Búza tér, a piac, a tejcsarnok, a Szentpéteri kapui húszemeletes bérház, a nyugdíjas otthon, a műfüves sípálya, az Erzsébet tér, a Csanyik... A szereplők is létezőek vagy egykor léteztek, saját körükben „nevesek”: az öreg Gyula, aki beáll egy felesért, Jolánka, aki lépcsősben issza a nagyfröccsöt, üvegező Lajcsi, aki szelektíven gyűjti a fehér és a színes palackokat, Ferike, kinek „japáni" üvegszemet ígértek, továbbá Dzsekszon — Isten nyugtassa —, a város egykori bolondja, valamint Bill, a híres eb, Frida, a majom a vándorcirkuszból, de még a névtelen „katovici kandúr is... Könyvtárnyi szociográfia, tényfeltáró riport témáját sejteti ez a felsorolás. De Tornay Mari nem ír se riportot, se szociográfiát, és közéleti szerepet sem vállal. Nem a lecsúszottak, megszomorítottak, perifériára szorultak szószólójának pózában tetszeleg. Még azt sem mondhatnánk, hogy „beemeli a költészetbe" ezt a „szubkultúrát", mert az valami megengedő, gyámolító gesztust feltételezne. Nem lehajol ezekhez az emberekhez, hanem mellettük, velük él, és itt, itt is felfedezi, megmutatja a költészetet.
A kötethez ajánlást író Szakonyi Károly jellemzése szerint Tornay Mari „nagylelkű, éles tekintetű, a parányban is a nagyot észrevevő költő..." Az impresszionista festők alkotásaihoz hasonlítja az írásokat: „Egyszerűnek tetsző versei — mert ezek a prózában írt, tört sorokkal szerkesztett, kis- és nagybetűk váltakozásával 'megrajzolt' szövegek, versek a javából — olyanok, mint a múlt századelő, vagy az azt megelőző századvég festőinek képei. A képzeletet segítségül hívó alkotások, színek-mozdulatok-jelenségek megpendítései, hogy azokból kitessék a világ valósága."
A világ — és nem csak Miskolc — valósága mindaz, amit a költő felmutat. Bárhol, bármikor tapasztalható setesutaságok, mindennapi tétovaságok, elbizonytalanodások, igaznak hitt ostobaságok, hétköznapi bölcsességek gyűjteménye — kedves humorral, mély emberséggel, tisztelettel. Bárhol, bármikor olvasható, töprengésre, tűnődésre alkalmas versek ezek. Legalábbis a MiskolcMorfondír jelentős része ilyen.
Az utolsó, ÍGY ÍRTOK MI mi ÍGY IRTOK ÉN fejezet versei sokkal inkább helyhez és személyhez kötöttek, mint az előzőek. A Miskolcon élő, ide kötődő költőtársaknak ajánlott, az ő stílusukat, fordulataikat idéző versek igazán csak azok számára érdekesek, akik ismerik a megszólított, kicsit megfricskázott, óvatosan megdicsért embereket. Ha a városhatáron túl — és innen — nem értenék ezeket, arról már nem Tornay Mari tehet.