Előfordul, hogy az ember azt hiszi, az emlékek tárházából villanásnyi idő alatt varázsolható elő a megfelelő emlékkép. Megeshet, hogy egy apró részlet felidézése elég ahhoz, hogy tonnaszámra zuhanjanak rá látszólag rég elfeledett történések. Arra, amikor egy szín, egy illat, egy benyomás a deja vu érzését indukálva elénk libbent valami egészen váratlant, valami egészen ismerőst, valami egészen idegent.
Mindig azt hittem, a taszári térkép itt a fejemben végleges és kitörölhetetlen. A térkép, amely egyszerre rögzített földrajzilag behatárolható helyeket, rég lejátszódott cselekményeket, elszenvedett történéseket, kitalált helyzeteket, illatok, ízek mással össze nem hasonlítható aromáját, érzések konkrétan azonosítható kombinációját. Sokáig azt gondoltam, elég minden felidézéséhez egy kulcskép megőrzése, egy kulcsmondat fejben tartása, egy jellemző adat tárolása, és bármikor, bármely körülmények között — beleértve az eltelt idő okozta fakulást — újra előhívható az, amit az életnek nevezett forgatókönyv az első oldalain tett közzé számunkra.
Rájöttem, hogy kohézió, értő olvasás nélkül a térkép nem más, mint vonalak és ábrák kuszasága, s számomra most e hely, Taszár, minden más vonatkozással egyetemben is valahogy inkább erre hasonlít.
Arra emlékszem, a vasútállomás nagyon messze volt, mert egyszer apu elé biciklivel mentem, és bekapta a lánc a lengő nadrágom szárát. Hétéves fejjel számomra még nem volt kész a megoldás, miszerint megáll, nadrágot láncból kiszabadít — tehát vonszoltam egy darabon magam után az elfelejtett márkájú, narancssárga biciklim. Egész a benzin-, pontosabban olajkútig, amely a telep és az állomás között félúton lehetett. Anyám, hazaérvén látva az olajkutas hölgy által kicincált nadrágomat, frappáns megoldással a ruhacsipeszes feltűzés mellett döntött, s onnantól kezdve a bicikli tartozéka két műanyag, nadrághoz, bringához színben passzoló ruhacsipesz volt, snájdig boka fölött megszüntetve a pantalló kilengését, ily módon akadályozva a láncba való beakadást.
Olajkútnak hívtuk, mert inkább olajat vásárolt a telepi lakos, mintsem benzint, hisz a járműpark a szocialista várólista által igencsak szabályozott lévén, nem volt akkora számú, mint manapság. Trabant és Wartburg, néhány érdekes kialakítású Dacia, s elitebb körökben Zsiguli. (Ja, és katonai terepjárók, amelyek azonban nem a civil kútnál tankoltak, ily módon ebben a kérdésben nem is relevánsak.) Olajkútnak hívtuk, mert társasházunk olajkályháiba onnan hoztuk marmonkannában a belevalót. Olajkályha a szobában, szobánként egy, tehát lakásonként minimum kettő, és propán-bután gázpalack a konyhában, lakásonként legalább egy. Jó magyar szokás szerint viszont mindenki szeretett spájzolni, tehát a pincében százliterével állt az olaj, s legalább családonként egy cserepalack, ami azt jelentette — csak a mi házunk esetében —, hogy emeletenként három, az annyi mint kilenc, és a földszinti lakó, tehát tíz+tíz gázpalack és legalább 50 liter olaj fejenként. Óriási mázlink volt, hogy túléltük.
Taszár nem ezzel, és nem akkor robbant be a köztudatba. Amikor NATO-tagok lettünk, s az ingatlanok értéke hirtelen magasba szökkent, hála az amerikai bázisnak, a faluban is felpezsdült, ami ilyenkor felpezsdülni szokott. Sokszor hallottam akkor, hogy tényleg és Taszáron van repülőtér! Még ilyet! S hogy van, az egy dolog, de gépek is vannak, illetve voltak már akkoriban is. Gondolom, Ferihegy közelében sem leányálom lakni, de a szuperszonikus gépek hajtóművei keltette hanghatás se semmi. Nem beszélve a szirénákról, melyeket a tisztitelepen eredeti funkciójuknak megfelelően, rendeltetésszerűen használtak is naponta többször.
Il silencio nélkül mit sem ér az este, s hajnalban a szolgálatra hívó vijjogás is igen jól tud esni. Ki gondolta volna, hogy ezt oly mód lehet megszokni, hogy évekkel későbbeni miskolci létünkben a csend volt a legnagyobb érdekesség. Itt nincsenek rádiók? — kérdezte anyám, ki kicsit idegenül mozgott az általa amúgy sem kedvelt városban. De szerencséje volt. A nyolcvanas évek elején még lehetett bízni abban, hogy ha valamit kiépítenek, azt időnként — ha nem is használják, de legalább — kipróbálják. A hír, már nem tudom, hogy jutott el hozzánk, talán a bolt üvegablakáról, talán a szomszédok szájából, de megtudtuk, hogy este, még sötétedés előtt, az utcai hangszórók próbájával talán utoljára ad hangot a szocialista életérzés, s leszerelik a közvetítő közeget.
Szóval, egy szép kora nyári vagy őszi, de az is lehet, késő tavaszi estén megszólaltak a villanypóznára rögzített hangszórók. Nem emlékszem, mit mondtak, s azt sem, mennyi ideig, de otthonosan szóltak.
Anyám később meg is jegyezte: sejtette, hogy itt is használatosak ilyenek, mert látta a villamosból, csak azt nem értette, ha vannak, miért nem használják őket. Ha meg végre rászánják magukat és használják, minek ekkora feneket keríteni neki. A hangszóró szóljon, az elvtárs, elvtársnő és elvtársgyerek meg hallgassa.
A hangszórók ma már nincsenek ott, de hogy ki, mikor és hogyan tüntette el őket, azt nem tudni. Lehet, a munkásőrség fegyvereivel egyidőben s egyszerre, mindet. Az is lehet, hogy nem tűntek el, csak kisebbek, kicsi, olcsó, kínai hangszórók lettek, s arra várnak, ma is, hogy üzenjenek valamit. (Gyanítom, a technika túlhaladt rajtuk, mint az iskolarádión, a telefonvárólistán, az iker-telefonvonalon, a Merkúron, a Közérten, a sonka-tojás konzerven, az ötvenfilléres fagyin, a csoki-vanílián, a Fincsi habtejszínen, a Pécsi Kesztyűn, a Kála-sorozaton a Caolától, a véres- és májas hurkán, a Médea sprén, a Zsebtévén, a Favorit tévén, a banánsamponon, a mandarinszappanon, a Képes Újságon és az Ország-Világon.)
Volt háztartási gépkölcsönző és egyenruházati bolt, melyekben szintén gyakorta megfordultunk. Taszári gyereknek volt Csiky Gergely Színház, abban volt Berzsián és Dideki, Hajrá Samu!. Volt neki Csibi Áruház, A világ és az ember képes enciklopédia, nem Zsebenci Klopédia, hanem rendes, nagy, pult alól kaphatós. Volt zánkai úttörőtábor, a Máshogy mindenki más kisiskolás előadásért kapott vörös színű padlóváza, vitrinben kiállítva a tisztiklub előterében, volt téliszalámis szendvics, zizi, Kisdobos és Dörmögő Dömötör, Abba- és Boney M lemezek, Belfast és Raszputyin.

Taszár Somogyország fővárosától félsóhajtásnyira található, s ma már bizonyosan fejlettebb infrastruktúrával rendelkezik, mint hajdanán. Az elnevezés eredetileg ácsok falvát jelent, bár nem ez a mesterség volt a leggyakoribb a faluban. Igaz, alapításakor valóban több lehetett az ács, mint a katona.
A falu és a mellé-, ill. ráépült tisztitelep békés szimbiózisa gyerekként idillinek tűnt. A falusiak és a telepiek közt élénk — ha nem is legális — kereskedelem folyt. Nem csak gondolatok, hanem a tisztek és rokonaik által a vasfüggönyön innenről és szerencsés esetben túlról hozott áruk is cserélődtek. Kacsintós képeslap, nejlonharisnya, csipkés kombiné, hálóing = házityúk. Kulcstartó, öngyújtó = házitej, tojás. Vegeta = forint.
Közel volt Zánka, az úttörőváros. Bár ebből inkább csak a Balaton érdekelt. Taszáron volt minden, ami — később jöttem rá — másutt nem: tisztiklub és kulturált szórakozási lehetőség unatkozó tisztfeleségeknek. Ebédkihordás, ha a számos tennivaló közt a főzésre nem maradna idő, hisz a szocialista eszmény nőalakjai amúgy sem a konyhában rohadást sugallták. Meg egyébként is, nálunk a konyhában nem volt fűtés, tehát télen mondjuk necces volt a vasárnapi menüt a gázon összedobni, folyt a falról a vízzé avanzsált gőz.
Bojlerünk volt, jó nagy, elfoglalta a fél fürdőszobát. Viszont a fürdőnek két ajtaja volt, tehát nem kellett ott kimenned, ahol bejöttél. Volt erkélyünk és spájzunk, saját pincerészünk, ahol az olaj, és a pb gázpalack mellett még sok minden megfért, többek között a narancssárga, elfeledett márkájú bicajom is.
Egyszer volt egy pulink, a FőMorzsi, azt is ott tartottuk, aztán apám elajándékozta kertes házhoz, s egyszer volt egy macskánk is, a Cirmi, aki felmászott a falusi pap reverendáján mise közben. Hogy hogy került oda, azt az akkoriban velünk lakó nagyanyám későbbi homályos elbeszéléséből sem tudtam kibogozni. Azt, hogy nagyanyám hogy került oda, azt még valahogy feldolgoztam, de a macskával nem bírtam zöldágra vergődni.
Abból az időből több háziállatra nem emlékszem, egy játékkutyám volt, az AlMorzsi, amit a Miskolcra költözésünk előtti napon a játszótéri homokozó padján felejtettem. Ő nem akart utazni...
Remek dolgokat lehetett ám gyerekfejjel a telepen csinálni. Például egyszer a régen használt strand medencéjébe gázoltunk késő ősszel, tornacipőben. Nem lett volna baj ebből, de a csapadékvíz összegyűlt a medence végében, s amolyan mocsaras, túlélős, ha te átmész én is átmegyek egymásra licitálás közepette vágtáztunk át a csimbókkal teli vízen. Ma sem tudom, milyen lény az a csimbók pontosan, de el tudtam képzelni a leírás alapján, s aszerint nagyon csúnya és kellőképp undorító is volt ahhoz, hogy az átgázolás igazi dicsőségére váljék a bátor gyerekembernek. Otthon aztán cuppogó cipő le, Calmopyrin be, és összes szülő és nagyszülő mármegintmicsináltálja várt.
Volt nekünk Nyúldomb is, ahonnan télen szánkázni, nyáron gurulni lehetett. A katonai gyakorlópályán, ha nem voltak katonák, mindent ki lehetett próbálni – volt gerendahinta, nyilván nem az eredeti funkciónak megfelelően használtuk, meg minden más érdekes és legfőképp alapjában tiltott dolog.
Taszáron voltak bunkerek is. Inkább pincének tűntek, mint igazi bunkernek, bár akkor mi igazinak hittük és mondtuk is. Lemenni egyikbe se mentünk. S valójában csak egyetlenegyet fedeztünk fel, de hát ha egy van, akkor több is lehet alapon mindig többes számban emlegettük.

Remek dolog volt ott lakni. A tapasztalat, melyet az ottlakásom által gyűjtöttem, a mai napig elkísér. Bizonyosan azért szeretem a kagylót, a csigát, de legfőképp a kaviárt, mert gyermekéveimben a homokozóban aszalódott gilisztákat is élvezettel befaltam. Az aszalt giliszta elfogyasztása nem különbözik a jó kaviárétól, legfeljebb csak abban, hogy az előbbihez nem feltétlenül kell vajas pirítós.

Homokot soha nem ettem, bár akkoriban a taszári gyerek másik leginkább fogyasztott terméke a délutáni játék közben ez volt. Az igaz, hogy az akkori és a mostani homokozóban fellelhető homok semmiben nem hasonlít egymásra. Gyermekkoromban elképzelhetetlen volt, hogy valaki a kutyáját a játszótéri homokba engedje. Elképzelhetetlen volt, hogy a homok, ami a homokozó nélkülözhetetlen tartozéka, egy szezonnál többet töltsön szolgálatban. Életem homokozós korszaka elköltözésünkkel túl korán zárult le.

A hely determinál, s a hely, ahol felnősz, vagy felcseperedésed első időszakát éled, szintúgy. Itt nem feltétlenül a gilisztákra gondolok. Apám falujában, Komjátiban, egyszer szándékosan mezítláb léptem bele a tyúkszarba, mert izgatott az érzés, milyen abba a sokszínűbe taposni. Taszáron ezt nem tehettem meg. Ahhoz igazi falu kellett. Számomra Taszár inkább egy lakótelep volt. Egy telep, amely mindenben különbözött a mai felfogás szerintiektől. Az emberek ismerték egymást, egy helyen dolgoztak, ugyanazt csinálták szolgálat után, szolgálat közben és előtte. Mindig jöttek-mentek, de az újak ugyanolyanok voltak, mint elődjeik. Mi is valaki után és valaki előtt voltunk ott akkor néhány évet.

Előfordul, hogy az emlékek hosszas kutakodás után mutatják magukat. Megeshet, hogy most némelyek ezt tették. Sokáig azt gondoltam, elég minden felidézéshez egy kulcskép megőrzése, egy kulcsmondat fejben tartása, egy jellemző adat tárolása, és bármikor bármely körülmények között — beleértve az eltelt idő okozta fakulást — újra előhívható az, amit az életnek nevezett forgatókönyv az első oldalakon tett közzé számunkra.