A nagyszüleim, a dédem (mámám), a szüleim csak „Szemihálynak" emlegették. Bűdszentmihályról van persze szó, a Bűdből és Szentmihályból összeolvadt községről, amely mára csinos kis várossá nőtte ki magát, és amelyet a második világháború után Vasvári Pálról, Bűd híres szülöttéről Tiszavasvárivá neveztek át. Már akkor sokat hallottam róla, amikor még Csíkszeredában laktunk, s csak vágyálomnak tűnt, hogy egyszer majd eljutunk anyai nagyszüleim lakóhelyére, ahol Kupán nagyapám a környék legjobb ügyvédjének számított. Hetedik évemben voltam, amikor először kaptunk útlevelet. Ottlétünk olyan jól sikeredett, hála az én skarlátomnak, hogy egy teljes hónappal meghosszabbították a tartózkodási engedélyünket. Ennek, dacára az én betegségemnek és a karanténnak (a kapura belépést tiltó cédula volt ragasztva, emlékeim szerint), az egész család örült. Aztán a hatvanas évek közepén oda is költöztünk, át a határon, hivatalosan.

Az a nyár tele volt örömmel és bánattal. Örültünk, hogy végre együtt a család — nagyanyám, anyám három testvére az övéivel és mi —, a bánat meg attól, hogy nagyapám ezt nem érhette meg, de a tudattól is, hogy nem térünk már vissza Erdélybe.

Heten voltunk unokatestvérek, nagyjából hasonló korúak. És miénk volt a világ! Imádtuk ezt a helyet. Barangoltunk messzire futó utcáin, kibicikliztünk Bűdre, bemásztunk a kastélykertekbe, mert kastély kettő is akadt, egy Bűdön, a másik Szentmihályon. Nem érdekelt még akkoriban történelmi vagy építészeti értékük: csak a kaland, a játék, az élvezetek számítottak. Jobban éreztük magunkat, ha lerázhattuk a felügyeletet (ehhez el kellett kérezkednünk, de nagyanyám olyan lágyszívű volt!), s a környékbeli sűrű rekettyések elrejtettek a felnőttek szeme elől. Vajas kenyeret és almát vittünk magunkkal, bújócskáztunk, fára másztunk, vadon termő gyümölcsöket szedtünk: somot, csipkebogyót, szedret. Biciklivel jártunk a Csatornára is (csak így emlegettük a Keleti-főcsatornát, amely a falu mellett halad el), lehetett úszni, horgászni, könyvvel az árnyékosabb helyekre húzódni, ha túl meleg volt. Az udvarunk is nagy volt. Birtokba vettük az üres gazdasági épületeket, a padlást, az akácfát.

Vasváriban kaptam életem első kerékpárját, vigasztalásul, mert a honvágy egy idő után nagyon levert. Hol sírtam, hol nevettem. A pesti unokatestvéreim sokat csúfoltak, utánoztak, mert mindig dúdolgattam, otthoni népdalokat vagy kitalált dallamokat énekelgettem, miközben ők már Beatles-t, és erősen tájszólásban beszéltem, ráadásul székely akcentussal, amit ők nagyon mulatságosnak tartottak.

De azért a bandázásba bevettek. Éjszakánként, amikor a felnőttek már elaludtak, kimásztunk az ablakon, mind a heten, a legnagyobb tizenöt, a kicsi hétéves, és elindultunk Egyházerdő irányába. Mikor már biztonságos távolságra voltunk a házunktól, túl a kanyaron, csapatunk elkezdett zajongani. Először suttogva, majd egyre hangosabban skandáltuk kórusban, hogy „csak csendben, csak halkan, hogy senki meg ne hallja, csak csendben, csak halkan, hogy senki meg ne hallja". Vagy azt kiáltoztuk, hogy „ebben a jó szagú, nagy, magyar éjszakában" de jó nekünk. Máskor a másik irányba, a Nájlon felé mentünk, és Naphegyi Tamáséknál kötöttünk ki, aki már várt bennünket, nyitott ablakkal persze. Oda meg bemásztunk, titokban azt is. A vezérünk pesti unokatestvérünk, Öcsi, s mi mentünk utána mindahányan. Én már csak azért is, mert ilyenkor nagy volt az egyetértés, engem sem maceráltak. Tamásra egyáltalán nem emlékszem már, de a nevére igen, mert azt oly szépnek találtam, hogy az egyik babámat — sokáig babáztam — róla neveztem el, és fiúruhába öltöztettem. Ezekről az éjszakai kiruccanásokról a fölnőttek mit sem tudtak. Házunk hatalmas volt. Mi, gyerekek távol a nagyoktól, két egymás melletti szobában aludtunk. A szökés olyan csendben történt, hogy soha, senki nem vette észre sem eltűnésünket, sem visszalopódzásunkat.

Még divatban volt akkoriban a korzózás. Mivel a főutcán laktunk, nem volt feltűnő, hogy vasárnap délutánonként D.L. is megjelent az ablakunk alatt. Utólag tudtam meg, hogy miattam. Néha mi is kimentünk sétálgatni, szépen felöltözve. Gyakran fogadtunk vendégeket. Nagyanyámnál nagy volt a forgalom, Ácsék (a református lelkészék) — ahol szintén sok volt a gyerek, Boglárkára emlékszem, ő velünk járt fürödni is -, naponta megfordultak, de Katóék, Hankóék, Balázs Gabi néni is sűrűn jöttek.

Mára már a ház sincs meg. Áldozatául esett a hetvenes évek nagy „kisajátítási" akciójának. Helyét park foglalja el. Oda a két hatalmasra nőtt, édes gyümölcsöt termő kajszibarackfa, a lugas az óriáscsöcsű muskotályos csemegeszőlőkkel, a dió- és szilvafák, az udvari kút, a szénverem és a nyári konyha pincéstől, a kőtornácos udvarház mind a nyolc óriási szobájával, amelyben a legkisebb is huszonöt négyzetméteres volt, a nappali meg majdnem negyven. Akkoriban az utcafronton az egyik helyiségben a bank, egy másikban a könyvesbolt kapott helyet. Egy szoba-konyha-előszobában lakó lakott, először Somfaiék, majd Kabai néni, a hentes édesanyja. Egy a nagyapám irodája volt, a többiben éltünk. A fürdőszobában fatüzelésű rézbojlerből jött a meleg víz. A padlás tele volt régi könyvekkel, szép formájú befőttes üvegekkel, lekváros szilkékkel, de volt ott dió és morzsolni való kukorica is, morzsolóval együtt.

A legszebbek mégis a nyáréjszakák voltak: langyos csend ülte meg a vidéket, a föld, a tehenek és a friss tej szaga összekeveredett az akácok és a kerti virágok illatával, az ég fölöttünk ezer és ezer csillaggal sziporkázott.