„Uraim! Midőn a szószékre lépek, hogy önöket felhívjam: mentsék meg a hazát, e percnek irtózatos nagyszerűsége szorítva hat keblemre. Úgy érzem magamat, mintha Isten kezembe adta volna a tárogatót, mely felkiáltsa a halottakat, hogy ha vétkesek vagy gyengék, örök halálba süllyedjenek, ha pedig van bennük életerő, örök életre éledjenek." Hát köszönöm... Ez nagyszerű. Már megint. Amikor igen tisztelt fiatal barátom, Bartók Béla úr nekem címzett szimfóniájában felkért, hogy az említett tárogatót vegyem a kezembe, ő sem tudta pontosan, mit is akar tőlem. Hálátlan szerep, bár kezdem megszokni a megszokhatatlant. Igaz, mindig is hálás voltam a hálátlan szerepekért. Nem tudok önöknek újat mondani:

„Emeljük fel politikánkat a pillanat színvonalára."

Már megint nekem kell egy menetrend szerint érkező utolsó pillanatban emlékezeteset mondanom, megfogalmazni, mit is jelent a pillanat színvonala, még akkor is, ha ez a pillanat a színvonaltalanság színvonalát sem haladja meg. Mindez azért sem könnyű, mert életünk csupa utolsó pillanatok sorozatából, vagy legalábbis potenciális utolsó pillanatok sorozatából áll, minden ítélet egyben az utolsó is, annyira, hogy ha majd tényleg a nagybetűs Utolsó alkalmával a vádlottak padjára szólíttatunk (tanúskodásra ne számítsanak, uraim!), észre sem fogjuk venni, melyik az, tán már be is következett, mi meg még mindig leveleket fogalmazgatunk itten magunkban. Bartók úr mindig is színvonalas volt, mégis olyan szimfóniát írt, ami bármelyikünk vagy bármelyikünkből álló közösség sorsára jellemző: pianóban kezdjük, allegro vivace-stílben folytatjuk, aztán jön a nagy fortissimo, amin csak azért nem tudunk elérzékenyülni, mert a császárhimnusz-paródia okozta röhögéstől képtelenek vagyunk komoly képet vágni, egy idő után az általam jól ismert teljes összeomlás is csak egy esemény lesz a sok közül. Most sem kell megőrizniük a komolyságukat, uraim! Azt hiszik, ez az utolsó e-mail, amit olvasnak, mert hogy holnapra összeomlik a világháló, jaj, Istenem, mi lesz? Hát én most sem bírom nevetés nélkül. Méghogy velünk utazik a halál! Kérdezzék csak meg a Sigourney Weavert, hogy a halál hányszor váltott még utána mozijegyet, és vált ma is, csak alig érdekel valakit.
Persze, ha valaki, én megértem a szorongásukat. Megszoktuk, hogy csak úgy megszólítjuk a nyilvánosságot meg levelezgetünk, aztán félünk attól (ki jobban, ki kevésbé), hogy egyszer csak a gondolatainkat meg kell tartani magunknak. Én aztán sokat vitatkoztam a cenzúrahivatallal, esténként dühöngtem, hogy mások holnap nem olvashatják, amit én ma fontosnak tartok, rettegtem, hogy jaj mi lesz, ha nem tudok kommunikálni, és még a piaci krumpliárusnál is büszkén láttam viszont csomagolóanyagként veretesre csiszolt korábbi gondolataimat. Most önök is attól félnek, hogy holnap már nem lesz kezdőoldaluk, nem olvashatják önelégülten saját blogbejegyzésüket, nem tudnak jep-et gyűjteni a honfoglalón vagy ismerőst az iwiwen, még a jelszó-emlékeztetőt is elfelejthetik, idegesek a le nem mentett anyagok miatt stb. stb., holnaptól nem lesz az, aminek az elfogyása csak a víz, a levegő, az olaj és az élelem hiányával állítható párhuzamba. Hát vegyék tudomásul, hogy az internet összeomlásánál egy még rosszabb jóslatot tartogatok önöknek: mindezek a kommunikációs formák a mostani kataklizmát követően újra fognak éledni, ma még senki sem tudja, hogyan, és önök folytathatják vagy kezdhetik elölről a szerelmeslevelek, adásvételi szerződések, spanyolnátha-versek, pártprogramok és apróhirdetések írogatását, a hozzájuk kapcsolódó szorongással együtt. A világ úgyis megmenekül, ez rossz beidegződése volt a múltban, legfeljebb oly módon, ahogy arra most egyikük sem gondol. (Amióta a Jóisten is netfüggő, egyszerűen csak a "mentés másként" menüre kattint, és sosem üríti a lomtárat.) Vagyis a viszonyok nem fognak egyszerűsödni a posztinternet-érában, ez a szomorú jóslatom.

„Tudom, hogy a Kasszandrák szerepe hálátlan szerep. De fontold meg, hogy Kasszandrának igaza volt."