Nem tudom már, én hajóztam más földrészre innen,
vagy ti távolodtok tőlem egyre sebesebben.
Hiába mertem kalapommal az óceán vizét,
sehogy nem közeledtek a kontinensek.
Megálltam a fullasztó párában, olajszagban,
én, Mister Bartók, akinek Amerikában
a honvágya is elkallódott.
Kivártam, hogy Európa maradványain,
a rommávert tájon
leülepedjen a por, de közben utolért
— spanyolnátha helyett — a leukémia.
Világhírem annyit ért csupán a bajban,
mint biztos horgony a süllyedő hajónak.
Nem sok idő kellett, hogy rádió legyen belőlem.
Hírlik, egyszer végképp megszüntetik.
Ezzel az utolsó levéllel pedig
kialszik a fényem ebben a
víz alatti, virtuális térben.
Mit üzennék az emberiség nevében?
Hisz jó részük a nevemet sem ismeri.
Sírni szeret, nekibúsulva, mollban,
vagy dúrban csörömpölve ünnepelni.
Túl a halálon és túl az életen,
se Amerikában se az öreg kontinensen,
mit nekem már a nethalál...
Csöngjön fületekbe a megváltó kín,
a se dúr, se moll: az alfa akkord!