2008 ősz
Füzi László

„két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél

Füzi László
Fotóalbum



Fertőszentmiklós
Életem gyermekkoromban két faluhoz kötődött, két egymás mellett élő faluhoz, Fertőszentmiklóshoz és Petőházához, belőlük indultam el, mindent, amivel azóta találkozom, az ott tapasztaltakhoz viszonyítok. Más volt az egyik, más a másik. Fertőszentmiklós a Sopront Győrrel összekötő útra fűződött fel, Petőháza ettől az úttól kicsit beljebb volt. Szentmiklós az én szememben mindmáig a klasszikus falut jelenti, a földhöz kötődött ott minden, földművelésből élt szinte mindenki, Petőházán viszont gyár volt, cukorgyár (gyár volt Szentmiklóson is, nádgyár, de az mégiscsak más volt, dolgoztam mindkettőben, tudom, hogy más volt). Aztán megváltozott minden: Szentmiklósból város lett, éppen most, Petőházán megszűnt a gyár, nem tudom, miből élnek most ott. S azt sem, hogy mi élteti a falut. Mert amíg a gyár létezett, a gyár éltette. Az ottani új világot nem ismerem, már nem is fogom megismerni, én abban a régiben éltem és élek máig. Zárt volt és teljes, sok örömöt adó.
A rendet is ott ismertem meg. Nem „gyönyörű képességünk"-ként, miként elvontan és némi utópisztikus naivitástól sem mentesen József Attila mondja, s nem is a kaotikusság ellentettjeként, ahogyan manapság egyre gyakrabban feldereng gondolkodásomban, hanem csupán önmagában, az élet természetes részeként. A munkából következett, s mindabból, ami az élet része volt. Az életnek pedig leginkább a munka volt a része, ezért a munka folyománya volt, azt zárta le, abban adott megnyugvást. Nagyapám szombaton délután, három óra lehetett, vagy inkább öt, nem tudom, akkor az időt másképpen kezeltük, ezért inkább azt mondom, hogy a munkája után felsöpörte az udvart, talán még fel is locsolta, ekkorra már minden más elrendeződött a házban, s ezzel lezárult egy hét, megnyugvás következett a munkában, csak az állatok etetése maradt meg, jöhetett az ünnep, a templomba menetel, s így tovább... Innét, a mai világból visszanézve ezt tartom a legfontosabbnak, az az egy nap valóban más állapotot adott meg számukra, mint amiben a hét egészében részük volt. Egész héten dolgoztak, ahogyan vissza tudok emlékezni, reggeltől estig, az ünnepnap a munkával szemben a szemlélődés nyugalmát biztosította számukra.
A munkát is ott szerettem meg, már gyermekkoromban. Nálunk minden a munkával függött össze, mindenért, a legelemibb eredményért is meg kellett küzdenünk. A munka, a munkához való viszony volt az egyedüli értékmérő. S nemcsak sokat kellett dolgozni, hanem jól és szépen is. Az esztétikum, mit tudtam akkor még erről, csak gyakorlati vonatkozásaival jelent meg ebben a világban. Szépen kellett ásni, utána elgereblyézni a földet, szépnek kellett lenniük a virágoknak az ágyásban, szépen kellett falat rakniuk a kőműveseknek, mert a világ így követelte meg. Nagyon egyszerű világ volt ez, de annak, amit csináltunk, eleget kellett tennie az elvárásoknak. Az embereket a munkájukon keresztül ítélték meg, a zárt közösségek, ilyen volt a miénk is, kinyílása éppen hogy csak megkezdődött, aztán gyorsult, visszavonhatatlanul, addig azonban, míg ez nem következett be, alapvető normákat szabott tagjai számára. Mivel az élet minden mozzanata a közösség előtt zajlott, a munka színtere a külső tér volt, mindenki látta, ki hogyan dolgozik, milyen kedvvel, milyen erővel végzi a munkát, s azt is, hogy mi lesz a munka eredménye, mert már a földön látszott, hogyan művelték meg, de ha azonnal még nem is derült volna ki minden, akkor kiderült pár hét, vagy pár hónap múlva, a természet törvényei megkövetelték a gondos munkát, az alapos előkészítést. Hosszabb időszakok alatt a közösség értékmérő rendszere pontosan, mindenféle torzulástól mentesen „működik", így a családoknak és a családokon belül az emberek helyét pontosan meg tudták határozni. A családok melléknevei jelölték ezeket a „meghatározásokat", nem beszélve arról, hogy a közösségi emlékezet sokáig, nagyon sokáig őrizte akárcsak egyetlen kilengés emlékét is, így a „normáknak" való megfelelés követelménye kényszerítő erőként hatott. Nem a munkájuk alapján ítélték meg az embereket, pontosabban, fenntartva mindazt, amit eddig mondtam, nem egyszerűen a munkájuk alapján, hanem a „boldogulásuk" alapján, kulcsszó volt ez nálunk, azon, hogy mentek-e előre, jutottak-e egyik napról a másikra előbbre. Egyszerű, de pontos mérce volt ez, a közösség látta mindenkinek a házát, tisztában volt mindenkinek az életkörülményeivel, kis túlzással még azt is tudta, hogy mit esznek ebédre és vacsorára, tudta, hogy a gyerekeik hol tanulnak, mennyibe kerül a taníttatásuk, így azt is meg tudta állapítani, hogy ki „mire" jutott a munkája révén. Mert csak a munkával megszerzett boldogulásnak volt meg a becsülete, külső erők kezdetben egyébként alig-alig hatottak. Kíváncsi lennék, mit szólnának a mai világhoz, amikor a korábbiaknál jobban áthatja az egész társadalmat a spekulatív alapokon nyugvó haszonszerzés...
De bármennyire zártnak, s így teljesnek tűnt az a világ, amelyikben éltünk, a hiányai és a feszültségei mégiscsak felsejlettek előttem. Nem a mai eszemmel mondom ezt, ma már, eltávolodva attól, amiben éltünk, nyilvánvaló, hogy pontosabban látjuk akkori önmagunkat, nem beszélve arról, hogy most több könyvet, tanulmányt olvasok az országnak arról a pontjáról, mint amennyit eddig bármikor is olvastam. Ma többet tudok róla, akkor talán jobban éreztem, hogy mégiscsak kívül állunk a világon. Pontosabban, magunkban éltünk, kevés ponton csatlakoztunk a falun kívüli világhoz. Ha nem tanultunk volna, s így nem jártunk volna be a városba, akkor még lassabban kerültünk volna kapcsolatba vele. Ott tanultunk ezt-azt, észrevettük az újságokat, hetilapokat, a kirakatokban a könyveket, bejártam az antikváriumba, újabb szálak formálódtak, ezek segítettek saját világom kialakításában, formálásában. Kívülállók voltunk, nagy szó, tudom, így mondják, szociológiai értelemben is. Istenem, mennyire viszonylagos dolog a szegénység-gazdagság, s ami még ennél is több, a társadalomba való beilleszkedés. A gyári tisztviselők, aztán a tanítók-tanárok, az orvosok, a hivatalos ügyek intézői, a tisztelendő, de még a városból érkezők is, nem beszélve a pesti rokonokról, valami miatt, arról, hogy miért, nem beszélt senki, de mindenki tudta, hogy így van, fölöttünk álltak, szigorúan hierarchizált rendszer alakult ki. Mi, későbbi „első generációs értelmiségiek", benne voltunk ebben a világban, azaz részesei voltunk ennek a rendszernek, de valamennyire mégis kilógtunk belőle azzal, hogy tanulni kezdtünk, megkezdődött az elszakadásunk, így ez a hierarchikus rendszer már teljes egészében nem vonatkozott ránk. Későbbi életemre ennek csupán annyi a hatása, lehetett volna másképpen is, akár éppen ellenkezőleg, hogy soha semmilyen cím nem tudott vonzani, a címekben-rangokban nem azok hatalmi vonatkozásait, összefüggéseit láttam, hanem inkább azt, hogy mi az, amit általa tenni lehet...