Hanyatt fekszem, szabadonfutó súlyos-nagy gerendák felettem, imakönyv az ágy közelében, fekete kályha a sarokban. Az ágy fölött Jézus-kép, olaj, persze, hogy Jézuska az olajfák hegyén, telehold. Rendeltetésszerűen több példányban készült búcsú-kép, eredetileg fekvő. Monyha-tanya, 1978. Tízéves vagyok, S100-as Skoda szállít.
A levegőben sokféle szarszag, Isteni (korr.: isteni) ájer. A tulajdon fordított neve. Nodjalut. Az ájeré meg a rejá.
Monyhát húszezer forintért adták el nagyanyám gyermekei, persze, hogy köztük anyám is, sose értettem a rokoni szálakat tovább. Hovatovább azt se értettem, hogy lehetett a húszezret osztani. A pénz mint óvatlan osztóképző, hogyan testesíthette meg Monyha értékét. Illetve: értékvesztését. Nagyanyám élt, meg két gyermeke, köztük anyám is, eddig értem, ötezer juthatott rá. Vagy nem? Többek között az öröklést se értettem sose. Jelképes ár? Inkább a jel semmire nem képes ára. A túladásé, az egy gondtól való megszabadulásé. Ha nem adják el, ennyi sincs, egyszerűen leromlik, tán még több kárt képez: a nodjalut visszafordíthatatlan kötelezettséggel járt volna reája nézve. Anyámról beszélek, meg rólam, anyám második gyerekéről, a rokoni szálak idáig érthetőek. Egy szó, mint száz: sose tudom megjegyezni, hány Celsius rokon forr a víz. Monyha, mint egy szép rokoni szál ember. Szálka vala a semmi szemében.

***

Hanyatt fekszem, szabadonfutó súlyos-nagy gerendák felettem. Felettem negyven évet, tán nem hiába: fekete kályha a sarokban, imakönyv az ágy közelében. Fölötte Lenkey-Tóth-kép, olaj, fogazott szekrényajtó, nekem rajta Jézuska is, persze hegyen, s telehold. Rendeltetéstől eltérő használat, egy példányban: eredetileg álló, itt fekszik. Hernádkak, 2008. Skoda Roomster szállít.

***

Monyhára menni: a halál iránya. Monyha nincs. Azaz, van egy maradéka, hogy legyen mihez nyúlni, betonok, fák a temetőben — halottak napján lehet hozzájuk menni. Siketek számára lehet ott zajos a siker. Hallottnak a csók. Még jobb térképeken sem szerepelt, vérképek szóltak csak róla, apámé, anyámé, laktak ott szüleikkel, testvéreikkel.

***

Apai nagyapám 140 pengős biciklije a Skoda-gyárban készült. Nem élt negyven évet, ezt mondja a fiam nagyapja, nem a gyárról beszélek, nem is a bicikliről. A pocsolyán úgy ment át vele, ha kerülni nem tudta, hogy leszállt róla, nem a pocsolyáról beszélek, pedig kár, hogy nem arról, egy nagyobb pocsolyáról is le lehet szállni, lásd Jézuska, átemelte felette. Így a pedál lett csak vizes, meg legfeljebb az ing, a nem kevés izzadságtól.

***

Nagyapám szagát szerettem, az anyairól beszélek, francokat a szálak rokonaiba, bogozni kell állandóan, az apait nem ismertem, az anyai szagáról van szó, nagy fülei nézéséről és nagy fülszagának, inge nagy-szagának közeli, nagy beleszagolásáról. A nagyon lucskos, nagyon jóízű, frissen bontott almapaprika-savanyúnak van kábé ilyen szaga, ha egy kis édes káposztával töltött. Megnyitod, ill. inkább csak engeded neki, hogy késed által megnyíljon, még jó késsel sem lehet igazságosan felezni, nem még elmaradt ölelésekkel, hányszor ölelt volna meg, és hányszor bújtam ki alóla. Savanyú az édessel, ez volt Monyha, ha szagban mondanám. Vagy ezek ízek? Nem csak a rokonsággal van bajom.

***

Monyhán láttam életemben először, és egyelőre még utoljára is, kacsát berúgni a fáról pergő lucskos, fekete epertől, s tán ott rúgtam be először én is, egy disznóölés-nap hajnalán kortyolgatott édes-szutykos, bíborszín forralt bortól.
Van kacsám és van eperfám, az édes-szutykos, bíborszín forralt bortól semmi, s lehet, a disznótartástól is csak egy helyi rendelet tart vissza: az üdülőövezet utcáiban tilos efféle háziállatot tartani. Szárnyasból is meg van szabva, hány. Ingerküszöbön még innen a hangjuk, szaguk. Megvan ez is, nem tudom, mennyi, erre a minap döbbentem rá, apám kérdi: megvan mind? Fogalmam nincs, sose számoltam. Nagyanyámat, ha kérdeztem, mennyi van, azt mondta, remélem, sok. Elvannak, szaporodnak, legyen mihez nyúlni. Apámnak azt mondom, megvannak. Azok számát tudom, néha egészen konkrétan, akik lábamhoz térdepelnek, nevüket ismerem, s haláluk irányát.

***

A Felső sor cselédházait, ahol anyai nagyszüleim éltek, a '30-as évek elején kezdték építeni, a Majláth-család által intézett amerikai kölcsönből. Még gesztenyefasorra is jutott, meg jégveremre, amely a Tiszáról hordott jégtömbök segítségével a grófság hűtőszekrényeként szolgált.
Monyhán, ahol a gőzekét is kezelő uradalmi gépész az anyai nagyapám (Sándor József), ekkortájt virul a kastély, iskola működik paplakkal, tanítólakással, dolgoznak a szeszgyárban, s az erdőgazdaság fűrésztelepén is, ahol többek között vasúti talpfákat készítenek a Monyhán is áthaladó (!) keskenyvágányú kisvasúthoz. A tanyán hatalmas sőreólak, a hizlalt ökrök házai állnak, simogathatóan sima beton itatóvályúik romjai még ma is meredeznek.
A tanyán óriás dohányszárító pajta fekszik, ahol az Őrhegy melletti Szélföldön termesztett dohányt szárítják: óriás, magasan és vízszintesen fekvő farudakon csüngenek a levelek. Anyám öccsének fiával, az akkor Monyhán (ma családjával egy közeli faluban, Ricsén) élő legifjabb Sándor Józseffel néha beszöktünk a levelek közé bujkálni. Józsika azzal ijesztgetett, hogy odabent szörnyek tanyáznak, és ha beosonunk, azért nem szabad nyitva hagyni magunk után ajtót, ablakot, mert azok Monyhára fognak szabadulni. Lehet, neki is ezt mondták a szülei, hiszen mit értene abból egy gyerek, hogy a belső hőt és nedvességet folyamatosan felügyelő személyzet munkáját, a klorofill időben történő karotinná alakulását tennénk a nyitva hagyott hatalmas ajtóval tönkre.
Perbenyikben (1938-1944 között ez a neve, előtte és utána Pribenik áll az út menti névtáblán), ahol uradalmi kertész az apai nagyapám (Vass Lajos), keze munkáját az emeletes virágház növényei hálálták meg; s gondossága a park legszebb tiszafáinak, páfrányfenyőinek éveibe is begyűrűzött. A kastélyparkban ekkor szökőkút, halastó, a faluban téglagyár (M-betűs téglája hernádkaki kéményem eleme, később anyám első gyermekének nagytarcsai grillezőjébe is került belőle), méntelep, malom; a kastély központi fűtéses, úszómedencés.
Nagyapám a perbenyiki temetőben nyugszik, pontos helyét nem tudjuk. Nem a temető pontos helyéről beszélek. Halottak napján, ha Monyhára megyünk, akkor Perbenyikbe is: a két település között közelmúltban megnyitott határon, a földúton csak úgy átkocsizhatunk.

***

Az ötvenes években Lácából és Csékéből egyesített Lácacséke településrésze lett, a borítékra azt kellett ráírni: Sándor József, Lácacséke-Monyha, 3967. A postás a levelet felvitte egészen a Felső sorig. A Volánbusz, amíg járt, a Felső- és az Alsó sor találkozási pontjáig, az ún. Jézus-kertig kanyarodott.
Olaj, telehold.

***

A hetvenes évek végén elkezdtek fogyni a nagyobb háziállatok. Mire az általánosból elballagtam, már Monyháról is elballagtak melegebb véghajlatra a lovak, tehenek. Mire leérettségiztem, kecskét nem lehetett simogatni, s feltehetően államvizsgám évében szúrták nyakon az utolsó disznót. Mire fel gyanítom, hogy a szárnyasok közül nem mindet vágták le? Szabad a gazda alapon elvadludultak, elvadcsirkésültek. Eltünedeztek, mint szerencsés emberek, más falusi, városi portákra. Vagy el, mint a szerencsétlenebbek, Monyhából egyenesen a temetőbe. El, mint jobb téglák a cselédsor, a füstölő, a nyári konyhák, udvari vécék házfalaiból, zömökebb gerendák a tetőkből.

***

A holmik apraja, kézzel szőtt, monogramos terítők, a kastélyból a fosztogató katonák elől a cselédlakásokba menekített angol kőedények, porcelánok, könyvek már az életben szóródnak, rokonok lesznek miatta irigyek egymásra. Jutott hozzám is, ezért is felesleges tán kérdezni, például, hol a fekete kályha. Vitték-e, vagy elvadkályhult. Elpéldáult. Elmonyhullt.
Mindenki azt gondolja, minden nála van a legjobb helyen. A jóisten (korr.: jóIsten) is biztos ezért vette vissza Monyhát.

***

A romok közt találni még ilyen-olyan apróságot. Ha kitúrok valamit a törmelékből, a gazból, anyám, apám szeme fel-felcsillan. Mindegyikre tudnak mondani valamit. Fiam, az volt nagyanyád káposzta-reszelője. Az meg ifjabb Pici vizestálja. Fiam, az az ácskapocs volt épp a padlásfeljáró tövében, azzal a kővel az ajtó volt támasztva, azzal a bottal nagyapád. Tudod, egy pár görcsét a Don-kanyarból hozta.

***

Pici kutya. Nagyanyáméknak két kutyája volt, mindkettő Pici névre hallgatott. Intelligens, szófogadó jószágok, bejáratosak voltak a házba. Nagyanyámék Idősebb és Ifjabb Pici jelzéseiből jó előre tudták, mikor érkezünk, biztos jó messziről hallották a Skoda duruzsolását. Leiramodtak olyankor egészen a Jézus-kertig, s úgy csaholtak örömükben, mint senki másnak.
Nézem az első Pici képét, '58-ból, nem tudom, miért emlékszem rá... hiszen tíz évvel később születtem. Anyámék azt mondják, sokáig élt mindkét Pici, szerintük van rá esély, hogy valóban emlékezhetek az Idősebbre is. Döbbenettel nézem a képen ezt a keverék ebet: a földkerekség egyik legintelligensebb kutyafajtája, a border collie jellegzetességeit vélem rajta felfedezni. Ricséről kapták ajándékba, oda meg ki tudja honnan került ez a skót ősökkel bíró juhászkutya. (Gyanítom, ükszüleit Majláthék hozták az amerikai kölcsönből :—)) Mindig is tudtam — de soha nem firtattam, honnan való lehet ez a tudás —, hogy skót kutya nélkül élni nem érdemes, de hogy ennyire mélyről, ennyire-Monyhából fakadhat a „túlszőrös, túlorros kutya"-elkötelezettségem is, azzal most hüledezve szembesülök.

***

Hüle vagyok, hüleségememel szembesülök, hogy legelső monyhás verseim [1] harmincéves fejjel, '98 telén — s ez valamiért fejből megy — első önálló saját otthonunkban írtam; a Hamismásba kerültek. Később az Esőnapba [2] is születtek a Monyha-merítésből. Aminek már utána kellett néznem: a legutóbbi verskötetemben, a Bevallás garnitúrában nem Monyházom; és hogy ez mennyire nem tudatos, valóban csak a kötet átlapozása után győződtem meg erről. '98-ig talán egyetlen szépírásban sem írtam le ezt a helységnevet? Monyhát egy-egy vers, ill. versciklusnál tovább, mélyebben soha nem tematizáltam, csak úgy rögzítettem, amikor olyanom volt, és kész. Micsoda könnyelműség. Micsoda könnyelmonyhaság.
Beleírtam még homokját egy kiállítás katalógusának ráhangoló szövegébe [3], egy miskolci hetilap, s a Romániai Magyar Szó tárcáiba [4-6].
2005 tavaszán elkezdtem írni egy mesét, pár sorig jutottam vele. Ezt a szövegtöredéket véletlenül találtam most meg, nem tudom, miért kezdtem írni, azt sem, hogy miért hagytam abba. Most beillesztem ide, az eredeti fájlt pedig kitörlöm, legyen nyoma itt, szakadjon meg úgy, értelmetlenül, ahogy Monyha élete.
„Történt egyszer, nem kétszer, Karcsán és Karoson túl, de Dámócon még innen, valahol a pataki nagykönyvtárban őrzött megyetérképekről is lemaradt Monyha-tanyára vezető, buglyoskainak nevezett út mentén, hogy egy éjjel felfakadt a Márgaforrás. Így nevezték el már másnap hajnalban az öregek azt a vízfolyást, melyből szünet nélkül, nyílegyenes sugárban szökött égnek sőretőgy-magasságig a langyosbarna, kissé zavaros, sűrű víz, miután a Rinyásék cigánygyereke leszúrta tehénterelő botját egy hangyaboly közepibe.
Mint a forró sparheltre a lábaskából ráloccsanó víz, olyan sistergő-sustorgó volt a Márgaforrás hangja, s mintha folyamatosan locsolták volna azt a sparheltet, meg nem állt a hang. Mesélt, mesélt sok mindent, s mivel ingyen volt, hát nem féltették, nem őrizték, járt rá a nép először csak kíváncsiságból, aztán meg, mikor elterjedt a híre, hogy aki éhgyomorra a monyhai eperpálinka helyett ezt issza, annak nem fájnak az ízületei, könnyebben kapál a szőlőben, már százával jöttek." Szó benn, hang fenn szalad, a továbbírás-ígéret szép szó, megszegik.

***

A temetőben a szüleim mindig találkoznak ismerőssel. Nem csak úgy, hogy halottakra köszönnek rá, hanem hallott szavakra inkább, tényleg te vagy az, Sanyikám?, nahát, a Sándor Juliska! Kis temetőről van szó, és bizonyára kis családról, de az egészmonyhaegynagycsalád közhelye mennyire nem közhely most mégsem....tényleg akad annyi ismerős, mint egy bálteremben. Szlovák—magyar völgyválasz. Egy határt nem messze innen szabtak valakik. A trianonverbális kommunikációt értők szerint is tök véletlen lehet, hogy egy estbeszédben Perbenyikből Pribenik lett, Monyhából Monyha maradt. Tök életlenre faragott tollal húzhattak, elmosódhatott, attól fogva ránk maradt a Monyha-kárterem, Borsod-Abaúj-Zemplén kórterme a fertőző kosz-tájon, a miskolci Tiszti Klub kihelyezett Miszti Klubja. Szüleim '78-tájt a miskolci tisztibe jártak misztizni, a hímnem hiv. tiszt, a nőnem a néphadsereg polgári alkalmazottja. Hernádkak jó esetben „csak" Viszki Klub (első skót juhászom Viszki névre hallgatott). Rossz esetben: Hiszti Klub. Ehhez képest a minap beesett Kakra egy Kriszti Klub, egy Kriszti esett be a Klub-urával és két Klub-gyerekével, egy éve egy érdekes vallásklub tanúi, oltári halkalmazottak. A mennyi atya, mint artra vetett alak. Anyám húgának lánygyermekéről van szó, anyai nagyanyám unokájáról, unokatestvéremről, a szálak közt tán jobb is, hogy engem pogányszálnak hagytak, hithű kétségbeesőnek és hithű kétségbeejtőnek. A vallás-hallás Monyha, a víz fagyáspontjának észak-foka, tiszta forrás-szórás, Perbenyikből nézve a lennség, ahol hólátók napján vagy esős mindenszentekkor titkon elvagyok.


[1] Karácsonypapíros, Élet és tudomány; Hamismás, Orpheusz, Budapest, 2000
[2] Monyha-keresztanya, Életre kellő, Esőnap, Parnasszus, Budapest, 2003
[3] Körmondat, Homonna György képeihez; Miskolci Galéria, 2008
[4] Tűzbe hozó, Több mint testőr; Minap, 2007
[5] Sóelemek, Moni-tor, Romániai Magyar Szó, 2007