Állunk a denevér alatt, a bicajok ledobva a pad mellé. Régebben Campingem volt, kék, de papától kaptam egy versenyvázat és összeraktuk, jó gép lett, most azzal megyek. A denevér szürke és nagy felettünk, ormótlan, mindegy, állunk, várjuk, aki gyalog jön, jégkrémet nyalunk várva, nyalva várunk a denevér alatt, az árnyékában. A fürdő főbejáratánál, a denevér téren, nincs amúgy neve, de én úgy hívom, vagy csak denevérnek, mert a fürdőfőbejárat valójában egy hatalmas betonmonstrum, az alatt kapuk és jegypénztár, meg padok, ahova a bicajokat dobtuk, én a versenyemet.
Jön és röhögünk valamin, és nagyon fehér bőrű, le fog égni a fürdőben, amin nem röhögünk, mert az evidens. Május első hétvégéje van, a strand mindig elsején nyit, de most az sulinap volt. Nem a főbejáraton megyünk be a denevér alatt, hanem papámékhoz, akik az oldalsó kapuval szemben laknak, a Szerencsi villában. Oda tekerünk, ő gyalog jön, ezért lassan, még nincsenek fürdőcsajok, a szezon később kezdődik, szinte meleg sincs, lehet, hogy fürödni sem fogunk, nem vetkőzünk le, nem fogunk leégni, csak kicsit benézünk, talán a fürdőmoziban egy Bud Spencer filmet... A denevérnél pénzért tudnánk csak bejutni, nem ott megyünk be, nem fizetünk, mert papának belépője van, minden évben megkapja, mert tanítványa volt a fürdőigazgató. Valószínű, mindegy, bárkit raknak oda, gyerekkorában nagypapa tanította neki a testnevelést. A Szerencsi villa egy kis vályogház a fürdő utcájában, az utca, a Gábor Áron elején, ötven éve papiék lakják, a tetején szürke gömbdísszel, s benne, meg rajta egy háború ütötte lyukkal, a háború a második volt, nem hiszem, hogy ötvenhat. Mindig mindent elfelejtek, de lehet, hogy ezt meg sem kérdeztem még. Pajti, a kuvasz üdvözöl, ami vérmes ugatásnak hat, bicajokat, versenyt le, beköszönünk, papinak még nincs nyomtatott bérlete, felkap magára kék melegítőt és jön át a kapuig velünk, mert ismeri a jegyőrt, a beengedőt, közben mami kérdezi, hogy éhesek vagyunk-e, mert összeüt húsz-harminc szendvicset, amúgy is épp főzni készült. Köszönjük, nem kérünk, megyünk moziba, mondom, valahogy kezd egyértelművé válni a Bud Spencer benézés. Papi kékben köszön messziről, a beengedő visszakiált, hogy vagy, komám?, kérdezi papi, ő azt mondja, jól, közben mi intünk és besietünk, ahol más dimenziók vannak, és minden megváltozik. Vacsorára otthon lenni, mondja utánunk papi, igenelek, köszönünk és miénk a strandvilág. A mozijegy az első, aztán van még idő körbebolyongani, nem sokan vannak, az uszodában inkább öregek, a meleg- és a forróvízben kicsivel több, de az se sok öreg. Megnézzük a teknősöket, télen mindig lefedik őket, és nem is igazán megnézzük őket, inkább csak arra megyünk, a hullám mellett vannak, a hullám óránként megy, a medence hirtelen mélyül, legalábbis régen hirtelen mélyült.
Eszembe jut, de nem foglalkozom vele, hogy az egész gyerekkoromat a fürdőben töltöttem, denevérárnyékban. Soha nem alatta, hanem a kisebb oldalbejáraton mentem be, papával, néha mamival. Ha papival, akkor mami otthon maradt és főzött, esetleg szendvicset készített, sokszor viszont mézest csinált, vagy zserbót, majd rákapott a kekszestésztára, mi legalábbis annak hívtuk, csokis kekszrúd, vagy kekszcsokirúd, a lényeg, hogy vastag és én soha nem kértem bele mazsolát és narancshéjat, de ezt mindig minden sütés előtt el kellett mondanom nagyinak, gondolom, azért, mert ő egyébként mazsolásan, héjjal szerette, de persze a kedvünkért kihagyta belőle, volt viszont, amikor azért belecsempészett egy csipetnyit mindkettőből.
Nagyapa mindenkit ismer a városban, például Pinczés Jancsit is, aki megtanított úszni, a kartempó és a láb után egyenest beledobott a mélyvízbe a kinti fürdőuszodában, na persze nem süllyedtem el, látszott, hogy jó úszó leszek, Jancsi be is íratott az SC-be, jártam versenyekre és nem voltam ügyetlen, de nyerni nagyon kevésszer ment. Volt egy emlékezetes győzésem azért, amikor 100 mellben egyedül indultam fiúk közül és a másik sávba mellém tették a 100 melles lányt, együtt indultunk, lerajtoltunk és nagyon küzdöttem, de hideg volt a víz, és nem nagyon szerettem versenyezni már akkor, így — bár első lettem a kategóriában — a 100 melles lány megvert, én meg ráadásul vizesen, fáradtan és fázva és lemaradtam, szóval nem volt jó... Abbahagytam az úszást.
Nagyapa mindent elintézett, szerintem először neki volt tandembicaja a városban, mentünk is vele, ő elöl, én hátul és leghátul a csomagtartón — nagyi letakarta pléddel — a húgom ült. Mentünk köröket, kimentünk a reptérre, át a szakközép felé, a denevérnél vissza. Nagyapa mindenkivel leállt beszélgetni, füttyszóval, kiáltással, heves mozdulatokkal, de állandóan leszállították volna a bringáról, ő meg persze le is szállt és kérdezte, na, hogy vagy, komám?, ők meg mindig mondták, hogy jól és én is köszöntem és mosolyogtam, de mentem volna már, mert nekem nem volt miről beszélgetni velük, moziba sem hiszem, hogy jártak.
A Bud Spencer-filmektől mindig úgy érzem, hogy könnyebb tekerni a bringát, elég gyorsan száguldok, és az még nem is a teljes sebességem. A fürdőmozi olcsó és kicsit lepukkant, meg fürdőszékek vannak benne, valójában fehér egyenműanyagok, mert az emberek beesnek nyáron vizesen és szerintem büdösen a klóros víztől, kisgyerekkel és nyálkás labdával, ne kelljen túl sokat takarítani.
Nyolcra ígértem, hogy otthon leszek, de a fürdő hatkor zár, mindig a Morricone- filmzenével, sosem tudom a címét, de folyton a fürdő jut eszembe azóta is róla, helyesebben, míg élek, papiékra, a Szerencsi villára és a strandfürdőre emlékeztet, amit később a földig romboltak, hogy a helyére egy parkolót építsenek. Papiéknak be kellett költözniük Debrecenbe, na, szép kis lakás, de azért ötven évet lehúzni a Szerencsi villában, és öregkorra bemenni a tizedik emeleti kétésfélszobásba, ahhoz kellett egy kevés emberfeletti. Az emberalattiról nem is beszélve.
Persze mindenre minden ráépül, a múlt ledől így, úgy, ráépítenek parkolókat, a parkolót ledöngölik és ráemelik az új Aqua-Palace élményfürdőt, abba beleemelik a fiatalokat, akik később elmesélik majd, mennyire szép és jó volt húsz, harminc éve, amikor még állt az Aqua-Palace és a lányok oldalról látszó mellét ki-kibugyogtatta az élmény-bubborék a pezsgőmedence közepén, na és azok a lenge bugyogóik...
Fél kilencre érek haza, már megy az esti film, anyuék nézik, ilyenkor késhetek, de amúgy is van alibim, nagyi kekszes rúdja, ott a bal kezemben, kis nejlonszatyorban, nagyjából húsz perc gyalogútra a szürke, batár-nagy denevértől.