Rég nem jártam ott. Idejét sem tudom, tényleg, egyáltalán nem emlékszem. Csak akkor találok némi támpontot, ha előveszem az évszámokat, a dátumokat.
1991-ben, január 29-én meghalt anyai nagyapám, akihez köthető a nagydémi nyaraló (telek stb., persze pontatlanság ez itt, kérem, hiszen a rendes falu egyik rendes utcájának egyik rendes elején volt egy rendes ház), de csak annyiban, hogy férje volt az erről a településről származott anyai nagyanyámnak.
Igaz, hogy ennek a háznak a nagydémisége nem volt az igazi, mert anyai nagymamám két házzal lejjebb nőtt fel. Ott lakott a dédi, még ismerhettem gyerekként, bár furcsa, az érthetetlen rokonsági fok távolságától jelen lévő idegenség lengte körül, kicsit meseszerűen irreális volt, hogy él, pedig közben mindig azt számolgattuk, milyen jó is lenne, ha több rokoni fokot ismerhetnénk, húsz évekkel számolva az ükig még kevésbé hihetetlen, de aztán nincs tovább, legfeljebb a csodakategória, bár talán e boldogabb, tartósítószeres világban sikerül magunkat továbbkonzerválni, egy kis biztonságérzet és jólét hozzáadhatná a szaporodási kedvet, más már nem is kell, talán a szép-stációt is általánosíthatnánk legalább arra a pár évre, amikor a szépunoka már, a szépszülő pedig még felfogja, mekkora nagy dolgot is élnek meg mindannyian, az egész család.
Anyám anyja származott tehát Nagydémről, a kedves kicsi faluból, ahol először hallottam a Hobo Blues Band Kopaszkutyáját és a Moby Dick Ugasskutyáját.
Itt motoroztam először. Az erdőt jártuk állandóan. Le se jöttem a bicikliről. Totóztam, amikor csak lehetett. Fáról hullott Dunántúli Naplót olvastam cseresznyedobálás közben. Nagyanyám laza áztatással kihozta az összes fehér pólómból az összes foltot mindig. Megtanultam zsírozni, ultizni is kicsit. Kapáltam hólyagos tenyérig, pucoltam, vágtam, nyírtam, tapostam, és olvastam meg elkezdtem írni is.

A nagydémponthura sohasem mentem, nem jutott eszembe, a falu azóta teljesen kiesett az életemből, pedig mennyi minden köthetne hozzá, mennyi mindenért lehetnék hálás, hányféle okból hiányozhatna, folyamatosan tudnék mesélni a szagokról, a fényekről, vagy amikor dédnagyanyánk buta tyúkjai az öcsém vastag köpeteire rontanak, a szőlőlugasról, ahol, bár nem szabadott, de imádtunk focizni, mert amúgy mi mindenhol imádtunk és imádunk focizni, minden körülmények között.
Nagyapám az utolsó nyáron meglepően ingerült volt, alig bírtunk vele, senki nem értette, mert bár mindig is nehéz ember volt, de korrekt, tudtuk, hol a határ, mert ő jó nagyapó volt, figyelt ránk, vigyázott, de ez az utolsó nyár nagyon furcsa volt, majdnem a pokol, ki is derült aztán, mintegy utólag igazolódott, hogy akkor kezdődött, nem akkor, hanem öt évvel előtte, amikor az M0-ás miatt kisajátították az előző telket az egyszintes házzal, amit a saját kezével épített fel, az unokáknak, természetesen, vagyis nekünk, öcsémnek meg nekem, pedig ő lányt szeretett volna, anyámat is nagyon szerette, az ő egyetlen lányát, és amikor én születtem, ő volt az egyetlen, aki csalódott, ő nem fiút akart.
Nagyanyám is beteg lett, miattunk még bírta jó néhány évig, járt hozzánk, róla öcsémet kell kérdezni, ő aztán nagyon tudja, amikor gázpalackot cseréltünk, amikor misére kísértük nagyanyámat, amikor nagyapám a társaság miatt egy könnyű fröccsre beült a kocsmába, na, kivel mi a helyzet, mi fagyiztunk vagy traubiztunk, illetve amikor a temetőben meglátogattuk a dédnagyapám sírját, és ízlelgettük a történelem emberi sorsok szövete is kifejezést, mert addig néztük azt az évszámot, az 1896-ot, a születési évét, amíg megértettük. Dédnagyanyám 1902-ben született, és amikor meghalt, már tudtuk, senki nem él örökké, főleg ha a bőre már olyan dédis.
Előttem van a döngölt padló, a szalmazsákok, az állandó, feltűnő tisztaság, a fegyelem, 7 gyereket nevelt fel, volt egy fekete-fehér tévéje is, néha néztünk rajta valamit, néha nem, esténként csodás volt a lugas, a kert, a rengeteg beszélgetés, a sok órás vonatozások és buszozások, mert nagyszüleimnek nem volt autómobiljuk (ezt én írtam így szándékosan, ők soha nem mondták), és mi rengeteget voltunk velük (az apai nagyszüleinkkel is rengeteget voltunk, de velük máshol, és itt, most kizárólag Nagydém), vannak fényképek is, de azokat se nézegetem gyakran. Biztosan el kellene végre mennem, most, a közeljövőben valamikor, sőt, felállok, elindulok, mint a hőskorban, Budapest-Nagydém vonatvonal nincs, Gyömöre-Tét állomáson kellett leszállnunk, onnan buszra pattanni, de az legalább az utcánál tett le.
Itt az ideje, hogy beüssem a nagydémponthut.