2010 ősz
Sorbán Attila
„két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél
SPN Könyvek 8. Berka Attila:
Hosszúkávé külön hideg tejjel, 2010
Rendelje meg: spn@spanyolnatha.hu
Sorbán Attila
A kutyák jobban szeretik azt, ha verset írnak hozzájuk, mint azt, hogy faron lőjék őket egy zöld, alig használt gránátvetővel
Magyar irodalmi dolgozat Szabó Lőrinc Kutyák című verséről 2017 − ből. Írta K. Vencel végzős diák zsír új bömösében egy uncsi diszkóbaleset után, a mentőkre várva
Ez a Szabó teljesen ki volt akadva a kutyáktól, legalább annyira, mint futballista az állva zongorázástól. Sehogy se vágta azt, hogy amikor ő átmegy a kerten, azok a dögök mindig rámásznak, nyalják, vicsorítanak rá, még ugatnak is. Pontosan úgy, ahogyan az a nagycsecsű Aliz szokta csinálni, aki most ott tanácstalankodik a sáncban, fején a szélvédővel, ölében a légzsákkal. Nekem egy kicsit szúródik itt a bal lapockám, de amúgy oké vagyok, csak az Aliz miatt aggódom egy kicsit, mert sehogy sem akar válaszolni arra az sms-re, amit most pötyögtettem neki, csak ül ott eltévedve, mint sündisznó a Hungaroring rajtkockáján.
Pedig hagyom én, hogy feldolgozza az eseményeket, meg a másfél liter tequilát, amit képes volt egyedül belökni az éjjel, csak arra lettem volna kíváncsi, az a Szabó nevű fazon tényleg annyira rühellte a kutyákat, hogy kilelte a hideg, amikor vakargatta a hátukat? Én speciel sohasem értettem ezt az irodalmat, a jobb kéz szabályt se, de azt ki le nem szarja. Szóval ír az ember ezt is meg azt is, ha szerencséje van, és senki nem érti azt, hogy mit és miért írt, akkor még Nobel-díjat is kaphat érte, s akkor halhatatlan lesz, mint a Hegylakó.
Figyelem, hogy eddig még egy autó sem állt meg mellettünk, pedig a gyűrött verda, a laza távíróoszlop és a sáncban csücsülő nagycsecsű Aliz mégsem keltheti egy titkos, szemérmes találkozó benyomását. Na mindegy, legalább szép csendben összehozom a dolgozatot, a faternek meg belököm, hogy tanulmányi körúton voltam az Alizzal. A verdát itt hagyom, mert a mentővel szándékszom hazamenni.
Szóval, ez a Szabó nevű egyén arról versezik itt nekem vasárnap hajnali fél négykor, hogy mi minden baja van a kutyákkal, de azért ő barátomnak szólítja őket, mert nehogy véletlenül a kicsi faksznis meg a nagy lompos Heki fel ne zabálják. Fasza. Lehazudja nekik a csillagot az égről, azok meg csak ugatnak, ugatnak, mint a vámos kutyája a török kamion alatt, s mindezek ellenére csodálatos harmónia lengi be az univerzumot. Ha ezt Yoda mester megérhette volna.
Mindentől függetlenül Szabó úrtól nem tudunk közelebbit a kutyák véleményéről, hiszen nem teljesen lehetetlen, hogy azok a szituációt gyökeresen másként látják, s szerintük a hátvakarás, bizalmaskodás és örök barátság közt egészen más összefüggések burjánzanak. Azt is hozzátenném, hogy ha Szabó úrnak sikerült versezetét befejeznie - mindnyájunk határtalan örömére - a kutyáknak is van nem kis része benne. Mert egy erőszakos fellépés irányukban feltehetően megakadályozta volna e versezet létrejöttét, s a gondolat tiszta végkicsengését. Egyértelmű, hogy a kutyák is szeretik azt, ha versben éneklik meg őket.
Azért egy diszkóbaleset utáni meghitt pillanat csak rákényszeríti az embert arra, hogy együtt gondolkozzon el a költővel, mármint hogy mekkora veszély búvik meg a szeretetben, s hogy aki teheti, mind átveri az embert. Az meg csak pazarol, pazarol, mint házmester a Domestosszal, ugat, vonyít, kaparászik, s a farka tövét harapdálja a bolhák miatt, de az igazság az, hogy végül csak magának kell aláírnia a rendőrségi jegyzőkönyvet.
Most veszem csak észre, hogy milyen csend lett hirtelen, még a nagycsöcsű Aliz sem nyöszörög. A sánc is milyen romantikus, persze sokat dobna rajta, ha nem mi feküdnénk benne, s a vers is elég okés. S milyen szép, hogy a vers él, én meg mindjárt hulla leszek, az Aliz meg már lehet, hogy az is, a verdának annyi, a sör viszont akciós volt, s ha nem is tudjuk mindig, miért vagyunk itt, az mindig pontosan körülhatárolt, hogy miért válunk el mi meg a világ, meg azok a szörnyetegek, azok a derék, jó kutyák.
A bennünk átutazó életről és néhány apró ingerkedő démonról
Egy fekete-fehér némafilm kópiája
Pontok, vonalak, sávok. Táncolnak, rebegnek, vibrálnak, játszanak. A vászon sárgán vérzik. Kerete remeg, aztán hirtelen minden összegyűrődik. Leszívja a gép a falról. Pontok, vonalak, sávok. Pontok, vonalak, sávok. Egy szám jelenik meg a vásznon. Öt: idő. Négy: mélység. Három: magasság. Kettő: tér. Egy: belépek egy hatalmas tükörbe.
Egy szobában vagyok. A tükör egyre távolodik, a virágmintás tapéta közben arcomra ég. Milyen film ez egyáltalán? Darabosan tágul a tér. Székek, asztal. Asztalból kettő is. Egy kisebb, meg egy nagyobb. Pamlag. Óriási pamlag. Vált a kép. Szekrények, szomorú öreg vitrinek. A sarokban lavór, széléről törölköző lóg. Aztán arrébb kabátok, öltönyök lógnak. Alattuk cipők. Ugrik a kép. Az asztalon egy szerencsétlen hamutartó tele csikkekkel. A hamutartó az asztal szélén áll. Már- már leesik onnan. Ablak sehol sincs. Kiút sem. Furcsán görbül a tér. Előbb feltekeredik egy kétkarú csillárra, majd erős vonaglások közepette hull le fényként egy óriásfotelre. Vajon hol bujkálhatott eddig ez a fotel? Arc. Férfi arc. Az óriásfotel fejtartójára van kenve. Még nem él. Túl messze van.
A kép lassan, nagyon lassan közelít az arcra. Messziről sápadnak tűnt, de most egészen fehér. És sima. Szemei lehunyva, nem, inkább zárva. Ezek a szemek zárva vannak. A szemhéjak vastag, fehér falak. Ha nyitva vannak, az élet, ha zárva, az...
A kép átúszik a mozdulatlan testre. Mozdulatlan. Mintha nem is lélegzene. Lélekzene. A kezéhez értem. Az is fehér. S az ujjak mennyire vékonyak. Csonttalanok. Gyönyörű! Csodálatosan szép ez a kéz. Lebegő, hosszú, fehér toll. A kéz él most a bezárt szemek helyett. Mindent lát. Őrködik az arc felett.
Aztán lágyan, mint fáradt folyók párája, felemelkedik a fotel karfájáról. Lebeg, lassú köröket ír le. Mintha simogatna valamit.
Váltás az arcra. Mozdulatlan. Fehér. Közömbös.
Vissza a kézre. Az már egy hatalmas fekete kutya fején pihen. A kutya a férfi lábainak dőlve ül. Teste mozdulatlan. A fotelben ülő férfi és a lábainak dőlő kutya mintha a tér két távoli pontján várnának az örök mozdulatlanságot feloldó érintésre. Csak a fehér kéz mozdul néha a nagy fekete kutya fején.
Aztán hirtelen a kép totálra vált, s eszeveszett gyorsasággal kezd vibrálni. Pontok, vonalak, sávok milliói ütődnek, szúrnak, vágnak, tépnek a fotelben ülő mozdulatlan férfi testébe. Úgy rohannak át rajta, mintha az csak egy anyagtalan árnykép lenne. A fehér kéz ez alatt lassú simogatásokba takarja a kutya fejét.
A vászon közben remegni kezd. A semmiből jövő erő szinte lerázza mindazt, amit a mozigép makacs erőlködéssel rátapaszt. A remegés egyre erősebbé, egyre gyorsabbá válik. Az ide-oda cikázó pontok, vonalak, sávok szétszabdalják a képet. Aztán újra mozdulatlanság. A fehér, csonttalan férfikéz is megdermed a hatalmas kutya fején.
Közeli az arcra. Távoli, fagyos, eltévedt bolygó. Vissza a kézre, s a kutya fejére. A kutya vicsorít, szemei kifordulnak, leffedő szájának széle rángatózik és habzik. Majd a fej önmaga tengelye körül kezd el pörögni egészen addig, még teljesen el nem torzul, s szinte felismerhetetlenné nem válik. A vászon már nem remeg, csak meg-meg rándul, mint gyermek, ha csuklik, s a pontok, vonalak, sávok is kiszorultak a szélére. A kéz is mozdulatlan. A hatalmas, fekete kutya teste sem mozdul. De a pörgő fej helyében megjelenik először egy kidőlt fa, majd egy csésze gőzölgő kávé, egy villamos, amint épp befordul a kanyarban, aztán egy üres színházi nézőtér, egy szál elszáradt rózsa, egy mosolygó női arc, egy szikár bajuszos férfi arca, egy fújó macska feje, férfiak hátulról felemelt gallérú kabátokban, s széles karimájú kalapokkal sietnek egy halványan kivilágított vasúti váróterem felé, egy rúzstalan női száj és egy nikotintól sárga férfi fogsor.
És aztán megálltak mindenek. Totálkép. A férfi arcát, testét lassan elönti belülről az élet. Csak a fehér kéz hal meg egy pillanatra, de csak egy pillanatra. A férfi komótosan feláll a fotelből, megdörzsöli halántékát és körbenéz a szobában. Sóhajt, majd szép lassan zakója zsebébe kezdi gyűrni a kutyát, a fotelt, a kabátokhoz lép, azokat is, a cipőket, a szerencsétlen hamutárcát, a szekrényeket, asztalokat, székeket és szép nyugodtan lelép a vászonról. Én ott maradtam valahol a vászon jobb sarkában. Mintha nem is léteztem volna. Már csak a hátát látom. Megáll. Újra kotorászni kezd zsebeiben. Cigarettát, gyufát vesz elő. Rágyújt. Hosszan ereszti ki a füstöt. Hirtelen felém fordul. Zakójának belső zsebéből egy gondosan összehajtott papírlapot vesz elő, széthajtogatja, rám mosolyog, s a következőket mondja: - Írtam egy verset a kutyákról. Felolvashatom?