Szokatlan szépírói „pályakezdés” Vajda Miklósé, csekély az olyan esetek száma, amikor egy szerző a nyolcvanadik életévéhez közeledve jelentkezik első kötetével. Ugyanakkor nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy az Anyakép, amerikai keretben nem egy művészi ambícióit élete alkonyán felfedező amatőr alkotása, hanem a magyar irodalom doyenjéé, aki szerkesztői, műfordítói életművét tekintve a legjelentősebbek között tartandó számon. A szöveget olvasva pedig meggyőződhetünk róla, hogy édesanyja életét és közös emlékeiket feldolgozó (átdolgozó? összedolgozó?) regénye tulajdonképpen nem is születhetett volna meg sokkal korábban: (emlék)képeinek rendszerezése, formálása, majd az „emlékezet montázstechnikájával” történő újraalkotása hosszú időt követelt, nem csoda hát, ha csak évtizedekkel „főszereplője” eltávozása után nyert végső formát ez a maga nemében egyedülálló kötet.  

A fülszöveg műfaji meghatározása − életregény − nem érezteti kellőképpen a szöveg esszenciáját: két életút összekapcsolódásának, majd (többszöri) szétválásuk traumájának művészi feldolgozását. „Kettős” életrajz ez, önvallomás, afféle kései sirató.  A cím csalóka: a szerző valójában nem egy anyaképet tár elénk a regényben, hanem többet, talán megszámlálhatatlanul sokat: „Anyám estélyiben, anyám bokáig érő, sárga selyempongyolában, anyám divatos kosztümjeiben, kalapjaiban, bundáiban, anyám egyrészes, szigorú, fekete fürdőruhában, anyám az óvóhelyen hosszúnadrágban, barna lódenkabátban [...] Ezek mind az én anyám, ott állnak abban a konyhában, itt vannak bennem az emlékezet montázstechnikájával egymásra vetítve mind.” (51.) A szöveg logikusan, az időrendet nagyjából megtartva folyamatosan építkezik: fokozatosan szerezhetünk tudomást az elbeszélő ifjúkori élményeiről, melyek édesanyjához és a Rákosi-rendszer irracionális korszakához kapcsolódnak, majd pedig felnőtt-, legvégül időskori emlékképek villannak fel, egészen a külhonba szakadt, beteg asszony haláláig. Ezek a képek együttesen, egymás mellé helyezve mutathatják meg az anya teljes valóját, amelyet a szerző keres, de valószínűleg soha nem fog megtalálni: a „megidézett” személy halálával örökre megszűnt annak esélye, hogy minden képtöredéket a helyére tudjon illeszteni képzeletbeli fényképalbumában.

A három részből álló szöveg (az egyes fejezetek külön-külön már megjelentek a Holmi számaiban) különböző elbeszélői (és emlékezői) pozíciókból próbálja körüljárni egy anya-fiú kapcsolat bonyolult viszonyrendszerét. Vajda írói eljárása tökéletesen illeszkedik ehhez az ambícióhoz: a szikár tényanyagot, a közösen átélt élményeket az elbeszélői önkény kedve szerint alakítja, rendezi a számára legmegfelelőbb formába. Már a szöveg első mondataiban nem hagy kétséget afelől, hogy édesanyjáról őrzött képeit saját elképzeléseinek megfelelően fogja felmutatni: „Áll a konyhában, egy konyhában, nem a mi konyhánkban, a mi egykori konyhánkban, a mi egykori konyháink egyikében, hanem az ő saját konyhájában, amely nekem idegen, nem konyhám, és főz, kavargat valamit. Nekem főz. Ez is új, idegen. De ott áll, és azt ismétli, ahol és amit én akarok, amit én éppen akarok. Ő nincsen, én még vagyok. És akarok.” (7.) Az emlékezés munkája tehát fikciós elemekkel párosul, így próbálva kitölteni a fényképek közötti űrt, mozgóképpé alakítani az egyes pillanatfelvételeket. Űrből pedig van elég: a nemesi származású fiatalasszony egy 50-es évekbeli kirakatper vádlottjaként Márianosztrára kerül, ahol fiát csak alkalmanként, a beszélőkön láthatja, majd börtönéből szabadulva Amerikába disszidál, ahonnan a rendőrállam szigorúságából következően még kevesebbet érintkezhet immár felnőtt gyermekével. Az elbeszélőnek tehát esélye sincs főszereplőjének teljes megismerésére, azonban az alapján, amit tud róla, megkísérli kitölteni a fehér foltokat. Saját benyomások, közös emlékek, levéltári dokumentumok (Bajor Gizi, a szerző keresztanyja és édesanyja jó barátnője levelek tömkelegében igyekszik amnesztiát kérni Rákositól a letartóztatott asszony számára; ezek a dokumentumok a kötet végén megtekinthetők), elképzelt párbeszédek együttesen rekonstruálják az édesanya figuráját. Más lehetősége nincs, hiszen „nem érintkezhet[em] vele többé, mert nincs, az univerzum végtelenébe olvadt, én mégis együtt lehetek vele, mert bennem még él, de a kapcsolat egyetlen lehetősége annyi, hogy leírom őt, szétszedem, fölépítem, faggatom, gyónok neki, megértem, és fölmutatom, amennyire tudom.” (115.)

Rendkívül élvezetes olvasmány Vajda Miklós könyve: kifinomult, visszafogott stílusa segíti az önvizsgálat, a higgadt rendszerezés igényét, a felgyülemlett kérdések (megkésett) megválaszolását. A regény végére pedig, ha nem is derülhet mindenre fény, s az egyes mozaikdarabok nem is állnak össze teljes képpé, az elbeszélő mégis közelebb kerül ahhoz, hogy elfogadja, megértse a közös életükben történteket − az anyakép, amerikai keretében, végre a helyére kerülhet.