Miskolc nem álom és nem is valóság, hanem körülbelül 20-30 méterrel a föld felett ott lebeg abban a lehetetlen térben, amit nagyjából 1950-től 1990-ig jelölt ki számára s számomra az idő —, s ami a második évezred utolsó évtizedében egyszer s mindenkorra véget ért. A mai Miskolc nem az, ami volt, csupán a régi nosztalgiája, töredékes kövülete, megdermedt, napszítta csigaháza — a szabadságnak álcázott romlásban. A régi Miskolc, a vad, ott lebeg az emlékezetben, abba a városba már nem találok vissza. A régi Miskolc télen dermedt, zúzmarás és vas-szagú, nyáron éles fénybe vont, forró, ősszel síkos és fényes, tavasszal vadgalamb-dorombolású volt. A mai suvickos, tisztább, egyszerre európaibb és haldoklóbb, csak azok a hangulatok, csak azok az arcok haltak ki belőle, amelyek a várost Miskolccá tették a diktatúra nyomasztó valóságában is. A munkások hada, akik özönlöttek a Gömöri és a Tiszai pályaudvarról és a Búza térről a város gyáraiba, kialvatlanul, csikkel az agyarukon, sapkásan-borostásan, aztán éjjel, reggel, délben, délután, teleülték újra a vonatokat és buszokat, és elszálltak maszatos-sötét szárnyukon Nádaska, Putnok, Újhely irányába. A Miskolcot körbefogó falvak és kisvárosok sokaságába, amelyek nem az élet látszatával —, hanem magával az élettel voltak teli.
    Mint annak a 30 év előtti ecetes csípős paprikának az íze, ott a Búza téren, a lacipecsenyésnél, vagy az utolsó halászlé zamata a Hágiban a leszerelés után, Mórickával, lebukva a pesti vonatból a nagy árva magyar szabadságba.
    Szoríts meg, Miskolc, csípj meg, Miskolc, hogy ébredjek fel! Az Erzsébet kórházból emelj tenyeredbe és tarts ott, hogy lássam a múltat, a Győri kaputól a Csabai kapuig, a Szentpéteri kapuig, fel az Avas és a kistestvér Lillafüred ormaiig, s még messzebb, ha már a jövődet felzabálták, s most is rágják, és a szemembe köpködik láthatatlan fogsorok. „A tátott tőke sárga szája″ — ahogyan József Attila írta, se ezt is írhatta volna itt a füredi Óda mellé: „s párás büdösség-felhő lep bennünket el.″ S ez már nem a gyárak és az üzemek, hanem a fojtogatás füstje.
    Miskolc, láthatatlanul mibe burkolózol? Látom a küzdő várost, ahogy tépné, rángatná magáról kultúrával, zenével, egyetemmel, képzőművészettel, szerelemmel ezeket a fojtogató karokat, itt, a Magyar Kalahári, a Magyar Kelet-Timor kellős közepén, a félreérthetetlen gyarmatszagban, az új főutca párizsi csillogása ellenére is kifelé sodródva Európából.
    Szülővárosom. Még az agyamra, a gondolataimra is hasonlítasz, birkózó akaratos, nem a megadást, de a Létet akaró lét. Füveidet, fáidat, fasoraidat, a Szinva zuborgását, az álmos szemű virrasztásokat pályaudvaraidon, az átszállásokat Újhely felé a Tiszai állomás peronjain, a „kockafejű″ Napjaink kemény és pontos megye-tükrét, város-tükrét, szerelmeim lábnyomát benned, anyám-apám először arcom fölé hajló arcát, mentőállomásod vijjogó szirénáinak hangját örökké a pupilláimban és füleimben hordom. Jövődet pedig hinném, hitetném.
    Rázd ki magad a hazugságból, fájdalomból. Támaszkodj legjobb fiaidra.
    Kormos, fekete ékszer.
    Miskolc. Szülővárosom.