2010 ősz
Mészáros Ágnes Rita

„két szép nagy alma
egy sárgarépa
meg néhány banán"
Falcsik Mari
Spanyolnátha, 2010 tél
SPN Könyvek 8. Berka Attila:
Hosszúkávé külön hideg tejjel, 2010
Rendelje meg: spn@spanyolnatha.hu

Mészáros Ágnes Rita
A szertartás és a tükör
„Egy pillantás − másik élet
Tükör által megigézett,
Sose volt még teljesebb az,
Amikor a képek közül
Eltűnt már a hús-vér alak.”
(Petz György)
„Törd át gátjaid − a világ legyél te magad. Vedd egybe életed-halálod − a teljesség legyél te magad.”1 − írja Weöres Sándor Tíz lépcsőjében. Reguláris világunk azonban nem tűr meg semmiféle ellentmondást. Megtanultunk keretek közé szorítva élni. Ez egyszerre biztonságos és kártékony. Kifeszített védőháló, ha kell, ugyanakkor konvenció, amely kínzón ránk telepszik. Így zajlanak napi rituáléink − szertartásaink. Hajnóczy Péter is ezt a fajta rituális bezártságot és az abból való kiútkeresést fogalmazza meg írásában, A szertartásban. Az asszony a templomban veszi számba életét néhány fényképen látható jelenet újraélésével. A novella is ezt a körbezártságot sugallja, gondoljunk csak a kerettörténetre, illetve az ismétlődő motívumokra. Metaleptikus jellegük hatására ugyan kitágítják mind az időt, mind a teret, azonban szoros értelemben vett keretjellegük ettől nem tűnik el. Szabályszerűek az ismétlések, rendre visszatérnek a szereplők, mozdulatok, tárgyak. Mindeközben az olvasónak az az érzete támad, mintha egy tükörbe nézne, mintha az egész novella maga is csak látomás lenne. Olyan szertartás, melyet bárki elvégezhet: múltidézés, egy szeánsz és a feloldozás reménye. Végigéljük tehát a szertartás minden mozzanatát, keretről keretre. A tükör pedig elénk tárja képeit, átadja üzenetét, pontról-pontra, rétegről-rétegre teljesíti be küldetését.
„Szólj még magadról: felelj neki, tükör!”2
Tükör szavunkhoz számtalan jelentésréteg tapad. Kézenfekvő és általános tulajdonsága, hogy valamit megmutat, valamire rámutat. Ebben a megközelítésben az „igazság” és egyben a valóság kifejezője. Azonban torzít is. Fals képet mutathat, vagy mi magunk látjuk annak? Így önmagunk is formáljuk a látottakat. Hiúság, önimádat rajzolódhat ki benne, kiváló példa erre a görög mitológiában, majd az Ovidius Átváltozásaiban megénekelt nimfa fia, Narkisszosz, aki belenézvén a folyótükörbe, s megpillantva benne arcképét, saját magába szeretett belé. Narkisszoszt felemésztette a kín, amiért képtelen volt saját arcképét megölelni, így reggelre a férfi helyén az odasiető nimfák már csak néhány sárga szirmú virágot, nárciszt találtak. A szertartásban is főszerephez jut a virág, azonban ott a virág kék színű: a hiány jelzése és annak esetleges betöltése végett jelenhet meg. A tükörkép tehát egyszerre objektív és szubjektív jellegű.
Mit is felel még a tükör? Mivel a novella címe beemeli a vallási értelmezés lehetőségét, így feltétlenül szót érdemel a bibliai párhuzam. A Bibliában az isteni igazság és értelem, bölcsesség megtestesítője a tükör. A keresztény mitológia Szűz Máriát tekinti az igazság tükrének, hiszen az Atyaisten képmását, azaz Jézust tükrözi vissza. Szűz Mária tehát a fény és a tisztaság szimbóluma. De nem Hajnóczynál! Szűz Mária a Jézus menyasszonya című kisregény vízióiban merőben más megvilágításban tűnik fel. Visszautalás történik itt egyrészt a keresztény mitológiára, másrészt A szertartásban is központi motívumnak számító tükörre.
„Uram! miért ne írnánk le a Te legendádhoz hasonló legendát: hogy az iszákosság, könnyen belátható, szertartás, szótlan, magányos ima.”3
A rémképekben felbukkanó Szűzanya megelevenedését egy emberek levadászásáról és szakszerű preparálásáról, illetve a titokzatos idegen asszony megismeréséről szóló kerettörténet teljesíti ki, amely szintén tele van tűzdelve a fiú emlékképeivel. Az álomképek szoros egymásutániságában jelennek meg a Szűz-asszociációk. Az apropó a fiú nagyapjának Nagy-Magyarországról szóló álma, melyet a fiú anyja sajátjaként mesélt el neki: nagyanyja vonaton utazott, a vonat megállt egy állomáson, amely virágfüzérekkel volt feldíszítve. Ismét a virág! Ezekből a virágokból volt kirakva Nagy-Magyarország térképe. Ekkor jelent meg a Szűzanya, aki védelméről biztosította az országot. Mindez kettősen utal az anyaságra: egyrészt a fiú anyja iránti érzelmeinek kettőssége, a megvetés és elfogadás, másrészt a Szűzanya példaértékű, feltétlen szeretete. A fiú illuminált rémképei akkor veszik kezdetüket, mikor Szűz Mária válik a látomások uralkodó szereplőjévé. Immár hétköznapi asszony, hétköznapi környezetben, hétköznapi (test)hibákkal − erotikus vonásai gondosan kiemelve. Ez minden képben kiemelkedik: a Szűzanya mezítelenül fekszik a luxusautóban, áttetsző bugyit visel, keble meztelen. Ebben a kontextusban jelenik meg a tükör. A Szűzanya egy kettős tükör előtt áll, így szemből és oldalról is látszódik. A tükör szinte bekebelezi. Ő maga mozdulatlanul áll a tükör előtt, körülötte is minden mozdulatlan. A stagnáló póz pillanatkép hatását kelti, amely megragadhatóvá teszi a megragadhatatlant. Szinte megáll az idő. A szobában elhelyezett kettős tükör azt a kettősséget szimbolizálja, mely szerint minden létező más és más perspektívából látja önmagát, és minden létezőt más és más perspektívából lát környezete. Ezen felül a tükör az álom és a valóság közti átmenetre is utal. A valóságban Szűz Mária feddhetetlen, az álomban viszont csupán egy kéjelgő, minden szentségtől megfosztott nő, azaz nőisége kerekedik felül anyaságán. A fiú eleve paradox megnevezésű személyt választ álmai alanyául, hiszen a szüzesség kizárja az anyaságot. Szükséges két momentum kiemelése: egyrészt a Szűzanya oldalra bukott feje, másrészt a háttérben elhelyezett két szál vörös rózsa. Ismét a virág! Hajnóczy maga érzékelteti a váltásokat az „aztán ismét”, „a következő képben”, „az utolsó képben” kijelentéseivel, hogy végül a konklúziót levonva arra jusson: mindent úgy kell elfogadnia, ahogy van! A képek nem csupán a mámor hallucinációiban jelennek meg, hanem (egészen pontosan) fényképekként a fiú emlékfoszlányaiban, álmaiban is felbukkannak: a mű elején, amikor földrajzórán a tanárnő fényképeket vetít a falra; Csillával való megismerkedése során pedig a lány családi fényképalbumát mutatja meg a fiúnak − végigkalauzolva őt élete történésein. Fénykép, virág, tükör! „De hol vagyok én?”4
„Szólj még magadról: felelj neki, tükör!”5
Az 1979-es A halál kilovagolt Perzsiából című kisregényben csupán egyetlen helyen szerepel ténylegesen a tükör. A fiú az életébe hirtelen belépő Krisztinával édeskettesben látogatja meg a lány anyját a kórházban. A mama betegsége ellenére is ügyel a részletekre: kézitükröt kér lányától, pirosítót és rúzst, hogy a fiú előtt szépnek és egészségesnek tessék. Talán az anyát valóban a hiúság motiválja, talán az igazság elkendőzése, amely azonban kétségkívül elfelejtődik, hiszen Krisztina anyja, miután alaposan kifaggatta lánya újdonsült udvarlóját, saját életét kezdi mesélni Auschwitztól egészen lánya vörös diplomájáig. Emlékei azután kezdenek el megállíthatatlanul hömpölyögni, miután a tükörbe nézett. A múlt árnyai újra megelevenednek, miközben az asszony a tükörben kémleli saját arcát. Nem csak a tükörbe, saját magába is néz. Azonban ez a tükör torzít. Az asszony módszeresen épített életébe egyfajta túlélési stratégiát, melyet lányába is belenevelt. Nem hajlandó tudomást venni a rossz dolgokról, életébe csupán a pozitív hatásokat engedi be. Teszi ezt úgy, hogy szinte észre sem veszi, vagy csak nem hajlandó róla tudomást venni, hogy szavait akaratlanul is a keserűség hatja át. A lopva, a tükör mellől tett oldalpillantás a fiút célozza. Az anya a hatást fürkészi, esetleg bizalmatlan. De valószínűbb, hogy az „őszinteségért őszinteséget” elv az ok. Ha már a fiú megosztotta saját életének történéseit a két nővel, az asszony is kötelességének érzi ugyanezt. A fiú számára azonban rejtett jelentést is hordoz a tükör, amelyről ugyan nem beszél Krisztináéknak, mégis magában őrlődve gondolja végig a hatást. Olyan anyamintát lát, amely neki nem adatott meg. Sőt, a két nőnek is hazudott anyját illetően, ugyanis a fiú nem támogatja anyját, már rég nem is él vele. Ez a fiú tükre: azt mondani, ami abban a helyzetben helyesnek tűnik, amit mások hallani akarnak. Két menekülési útvonal szemtanúi vagyunk: hátat fordítani a rossznak, illetve jóként feltüntetni a ki nem mondott „bűnt”. És a tükör csak magányosan hever a kórházi ágyon...
A Perzsiában szintén előkerülnek a képek. Egyrészt szóba kerül három fénykép, amelyek gondos leírásából kiderül, hogy a fiút ábrázolják. A fiút rémképek gyötrik az alkoholmámortól, s ekkor pillantja meg a fényképeket a szekrény rekeszében. Á.-nál tett látogatása után görbe estét csap a gárdonyi kocsma törzsvendégeivel, majd hazatérve Pestre, hogy elérje aktuális célját, a hőn áhított végső részegséget, barátja invitálására elmegy annak összejövetelére. Itt készült az ominózus három fénykép. Érdekes, hogy a fiút a fürdőszobában sikerült lencsevégre kapni. A fürdőszobáról pedig könnyen lehet a tükörre asszociálni, amelyet jelen esetben a fényképezőgép helyettesít. A fiú három különböző életképét örökíti meg a maga valójában, nincs színlelés. Az első képen riadt a tekintete, ekkor még nincs a fürdőszobában, valószínűleg az előtérben toporoghat. A második kép azonban már a fürdőszobában készült. A fiú a földön ül, és bort emel ajkához. A harmadik képen fejét oldalra biccenti − csakúgy, mint a szertartás szereplői −, és mosolyt erőltet arcára. Valamiféle feszült gátlásosság fejeződik ki az első és harmadik képen. Színlel, amikor érzi, mindjárt kattan a vaku. A görcsösség a második képen nem érhető tetten. Igazi önvalója ekkor kerül felszínre. Milyen mély is a szakadék a kontrollált érzelmek és a szabad feloldódás között! A gép mindent lát!
A képeket illetően: a történet több szálon futó kiteljesedését nagyban segítik az emlékképek, illetve rémképek. Maga Krisztina is emlék, emlék Á., emlék az alkoholmámoros, elvonástól és szorongástól szenvedő férfi és emlékek a rémképek. A tizenhét rémkép, amely a férfi történetét minduntalan átszövi: a Hamlet-idézet, a buddhista szerzetes (szintén!) fényképe, aki lángokba borulva tiltakozik az igazságtalanság ellen (utalás A fűtő című írására), a fejvadászok, akik a Jézus menyasszonya vadászait idézik. Látomás a fiatal lányról a kerékpáron, aki A véradó plakátlányára emlékeztet. A véradó utolsó jelenetében szintén jelen van a tükör: a főorvos néz bele, miközben mozdulatlanul áll előtte, kezéről csöpög a víz. Ezek a történetek tehát más írásokban tükröződnek vissza. Hozzá kell tenni, hogy kisebb-nagyobb változtatásokkal íródnak meg ismét, de hát a tükör sem mutatja kétszer ugyanazt a képet! Rémképeiben rendre előfordul a víz, az árnyak, illetve a vénasszony, s ezek A szertartásban ismét előkerülnek: „éggel egybemosódó vizet ábrázolt”, csaknem fekete árnyék, „a vénasszony gyöngysorokat viselt a nyakán”, a tengerpart mellett állt a motor...
A kisregény szerkezete önmagában is tükörszerű, hiszen a jelenetek és a különböző történetszálak ugyan megszakíttatnak, azonban minden történet végére pont kerül. Az indaszerű szerkezetben eldönthetetlenné válik, melyik epizód tükrözi ténylegesen a valóságot. Szembefordított tükrök mutatják az utat, átmenetet engedve jelen, múlt és a látomások világa között. Talán az egész csupán egy látomás, vagy csupán egy szertartás. Olyan szertartás, mely a férfi életében egy üveg sör elfogyasztását előzi meg.
„De mi lesz a feladatom?”6
Hasonló tükörjelenetekben bővelkedik A parancs című kisregény. Az alaptörténet könnyen összefoglalható: az átváltozást, hiteles új szerepét gondosan begyakorló százados parancsát várja. Ezt a leírást több betéttörténet tördeli apró darabokra, például Dél-Amerika és különböző egzotikus növények részletekbe menő földrajzi leírása, de találkozhatunk itt szótárrészlettel, újságcikkekkel, képes ábrákkal, oklevélrészletekkel, Casanova étlapjával, slágerszövegekkel, kottákkal, levelekkel, feliratokkal, reklámszövegekkel. Ezen felül helyet kap benne Seneca-részlet, latin nyelven beemelt Dies irae, angol versidézetek, vallásos tárgyú szövegek, Radnóti-idézet, P. Szatmári Károly sírfelirata, a Marseillaise francia eredetije, illetve magyarba átültetett fordítása, Kino Curajuki vaka-költeménye, Jean Louis Barrault idézete, a Máté evangéliumából vett részlet. Ezek a kitekintések ékelődnek be a főhős sodró gondolatmenetébe. Mindemellett a századost rémképek üldözik. Víziói nemcsak képek, hanem hangok formájában is felszínre törnek. Nem elég a nyomasztó képkockák megléte, tetézi ezt a hangszóróból érkező kísérteties idegen (?) hang. Szorongásai, kételyei vonulnak fel előtte. A cél érdekében a színlelt nyugalom és várakozás kerekedik felül: a parancsot teljesíteni kell! Látomás vagy láttatott emlékkép az utcára nem lépő asszony, kinek története a Jézus menyasszonya című kisregényben jelenik meg ismét. További betoldás egy mese, melynek szerepe: kép a képben, tükör a tükörben. A mese kicsinyített mása a regényegésznek.
„A győzelem − elviselni a boldogságot −”7
A győzelem címre hallgató mese leírásában szintén a szerepek felcserélése tükröződik. A legyőzőből lesz a legyőzött. Vagy mégsem? A leopárd veszélyt jelentett, szükségszerűen el kell buknia, persze külső, emberi segítséggel. De a leopárd azt már nem értheti meg, mi az ember szerinti győzelem. Szerepváltás történik. Szerepet vált a leopárd, úgy, ahogy szerepet vált a százados. Századosból lesz kertész, leopárdból áldozat. Tiszteletreméltóból hétköznapi. Talán nem értik rendeltetésüket. Talán saját útjukat kívánják járni, saját eszközeikkel. Talán a tömeg nem érti őket. Talán a tömegnek nem tetszik egyéniségük. Talán maguk elől is titkolják igazi énjüket. Talán túl sok a talán. Örökké várni a parancsra, örökké leküzdeni, elnyomni szabadságunkat. Azonban a szereptévesztés könnyen feloldható. Talán épp a feloldáshoz kell mélyen önmagunkba tekinteni, a feloldáshoz kellenek az útmutató rémképek, hogy végül megszülessék a magyarázat: Az ember „[s]aját életének szemlélője is. Színész és néző egy személyben.”8
Nem tudni, szándékoltan, vagy a véletlennek köszönhetően, de két novellát tükröz egymásra Hajnóczy: Az unokaöcs címűt és párját, a Tréfa címre hallgatót.
Az unokaöcs és a Tréfa tükörbe néző alakmása számos hasonlóságot mutat. Az unokaöcs tükörjelenetében a feldúlt szereplő rázza öklét a tükör előtt: „Hát nem ismered magad eléggé?”9 − hangzik a kifakadás. A Tréfában szereplő fiatalember hiúságát bizonyítandó néz a tükörbe. Álarca tökéletes, jelmeze kész, indulhat az előadás! Az alakoskodás az, ami e két szereplőben közös. Legyen szó érzelmes, felindult monológról, vagy éppen higgadt, rezzenéstelen szónoklatról. A megjátszás, rájátszás, valaki másnak látszás a központi motívum. Két különös alak, „aki egyedül önmagára hasonlít”.10 De vajon tudnának-e más helyébe kerülni? Más életét, útját, sorsát, döntéseit, félelmeit, örömeit tudnák-e vállalni?
„De hol vagyok én?”11
Hajnóczy egyes szám első személyben írt, így személyesnek tekinthető írásai közül kiemelkednek a tükör beemelését illetően a Meghalt a trikóm, a Temetés, illetve a Dinamit című írások. A múlt szólal meg a Meghalt a trikóm című szöveg soraiban is. A helyszín a fürdőszoba, a kellék pedig a tizenhét éves tükör, az apropó a morfondírozás: „Hány trikót, régimódi fekete keménykalapot, mosolyt, vicsorgást és csokornyakkendőket őrizgethet, s így válik valami mássá, mint egy barna papírosba csomagolt >>újnak<< tetsző fürdőszobába szánt tükör.”12 A Temetésben a gondolatok szabad áramlását segíti a tükör. Az apja ravatalára hazahívott fiú révedezik az előszobatükör előtt. Gondolatban már előre átéli a temetési szertartást, csakúgy, mint a temetés előtti és az utána következő, pontosan kiszámítható eseményeket. Miközben a szertartásra gondol, apja szertartásos életmódja, apró és rutinszerű szokásai is felidéződnek benne: a borotválkozás, öltözködés, cipőpucolás, étkezés, dohányzás. Az emlékek sodrásában más szerepkörben is megjelenik a tükör: Marival, feleségével eltöltött hajdani légyottjára gondol. Mari egy földig érő tükör előtt áll, éppúgy, ahogyan a Jézus menyasszonya című kisregényben Szűz Mária (Mari − Mária!) tette. Majd gondolatai továbbfutnak: egy szerelmespárra gondol, akiket a Rózsafa vécéje előtt látott − „A nő tükröt vett elő retiküljéből, és a haját kezdte el igazgatni.”13 Hasonló jelenet ismétlődik meg A szertartásban: „Táskájába nyúl, tükröt húz elő.”14 A tükör a visszaemlékezés végén kerül ismét elő. A fiú belenéz, végigsimítja arcát, és elindul végső búcsút venni apjától, majd beteljesíti mindazt, amit elképzelt. A harmadik írás a Latinovits Zoltánnak címzett Dinamit című dráma. A mű során az élet értelmét és a lehetőségeket keresi mind a Narrátor, mind a Férfi, kiknek alakja már a mű folyamán elválaszthatatlan egymástól. A bronztükör beemelése még egy jelentésréteget kölcsönöz a műnek (692. és 701. o.). A bronztükörnek valaha mágikus erőt tulajdonítottak. Úgy vélték, hogy képes megmutatni a gonosz, ártó szellemek, démonok valódi arcát, és ezáltal ártalmatlanná teszi őket. Ezen tulajdonsága miatt különböző szertartások nélkülözhetetlen kellékévé vált. Így volt jelen az esküvőtől egészen a temetésig. Varázserejét azon sajátosságának köszönheti, hogy a tükörrel sima felületre világítva a kirajzolódó fénykörben felismerhetjük a tükör hátlapjának mintáit (állatfejek, sárkány, virágok...). Ma már tudjuk, hogy ez csupán illúzió, hiszen a csiszolatlan bronzlap felületére karcolják a kívánt mintát, amit majd az átcsiszolások teljesen eltüntetnek. Így válik az emberi szem számára láthatatlanná, de a fény által előcsalogathatóvá. A tükör újabb szemfényvesztésének lettünk áldozatai.
„Szólj még magadról: felelj neki, tükör!”15
A múltidézéstől eljutottunk a hétköznapi funkciókig. A tükör Hajnóczy egyéb novelláiban ugyancsak előfordul. Noha mellékszereplővé válik, de rendeltetése mit sem változik.
„ILYEN VOLT? ILYEN LESZ!”16
A Mosószappanban a csorbult-repedezett tükör döbbenti rá Márait, hogy a változások ellenére minden változatlan: a kórteremben egy a sok közül, a borotválkozásnál sorban állva egy a sok közül. Gondolatait maga irányítja, de a kórházban más szabályok uralkodnak: borotválkozás után is borotválatlan marad. Azonban ez csupán a tükörbe pillantva tűnhetett fel neki, és csak neki!
A Hány óra? című írásban a tükröt a fürdőszobában pillantja (azaz éppen, hogy nem azonnal pillantja) meg M. A tükör környezete felidézi A kavics, illetve a Keringő című hátrahagyott írásokat. A Hány órá?-ban a tükör alatt üvegpolc tisztára törölt poharakkal és törölközőtartóval, a törölközőtartón kék, zöld és vörös törölközők. A kavicsban a tükör alatt szintén polc van, rajta borotva, műanyagpohár. A Keringőben a tükör alatt ugyancsak polc helyezkedik el, rajta újfent fogmosópohár. A kavics és a Keringő szövegfelépítése sokban hasonlít egymásra: folyamatos ismétlések, lezárások és újrakezdések által kiteljesedő, sodró, hirtelen kezdődő szövegfolyamok. Ráadásul olyan mozzanatokat tartalmaznak, melyek A szertartás szövegében újra előkerülnek: a férfi mozdulatlanul áll a tükör előtt, majd az arcához emeli a kezét, és végigsimítja azt, oldalt hajtja fejét, kezében ütemesen remeg a műanyagpohár, a férfi beharapja ajkát. Ezek A kavics képei. Beharapja ajkát, áll a tükör előtt, ujjaival ütemesen pattog a bankjegyen, az asszony fölpattintja retiküljét, majd bekattintja a zárat, hajához nyúl, nézi a sárga virágot, leengedi karját, a férfi arcához emeli a füzetet, ajkába harap. Ezek a Keringő képei. És a képek vissza-visszatérése valóban olyan, mint egy keringő. Hol halkul, hol erősödik. Hol intenzívek a képek, hol nyugvóponton maradnak. A leltárszerűen leírt eseménysorokban ugyanaz a körkörös narráció érhető tetten, mint A szertartásban. Ez a fajta írásmód pedig további szövegekben folytatódik: A sas, A kút, A tűz kiváló példa erre. Bár ezekben a művekben nem szerepel a tükör, de az ismétléses technika főszerepet játszik megírásukban. Vontatott szövegfelépítés adja meg a szertartás eszenciáját.
„Álmodtam valaha egy lányról, ki boldog lett és megérdemelte a boldogságot.”17
Ha elfogadjuk Stendhal azon álláspontját, hogy a regény „mozgó” tükröt tart elénk, akkor mindezt kibővíthetjük azzal is, hogy az irodalmi alkotások, vagy másképp az irodalom maga is tükör. Ezzel pedig akár a novella terét is kitágíthatjuk, ha magát a művet tükörnek tekintjük.
Különböző rétegek és egymásra tükröződések különíthetők el a novella folyamán. Részekre oszlik, akár egy tényleges szertartás, és ezek a részek, rétegek rajzolják ki a végleges formát.
A keret: A szolga elhelyezi a rézkorsót az oltár előtt,
(...)18
„Törd át gátjaid − a világ legyél te magad. Vedd egybe életed-halálod − a teljesség legyél te magad.”19
A tükör szerepe a Szertartás című novellában teljesedik ki. A tükör formálja az írást, és az írás is formálja a tükröt. Kölcsönhatásukból bontakozik ki a történet. A szertartásban a körkörös narráció a meghatározó. Filmszerűen elevenedik meg a jelenet − ehhez keretként a kopogó eső szolgál. A novella helyszíne egy templom, amelynek szimbolikus volta tagadhatatlan, csakúgy, mint a templomhoz tartozó tárgyak: templomkapu, amely határ a külvilág és a szent világ között, saját bensőnkbe való belépés, kint hagyni mindent, ami kártékony (bűn), a halálból az életbe lépés. A templomkapu mellett az oltár mint krisztusi szimbólum is megjelenik: az oltáron mutatja be a pap az úrvacsorát, amely Jézus szenvedéseit idézi. A történet folyamán az oltár nyerskő lapja kap kiemelt szerepet, a novella elején megjelenő oldalhajó pedig a megvilágosodás útját jelképezheti. Az előcsarnokban található szenteltvíztartó ugyan nem bukkan fel ténylegesen a műben, de a templomba lépők szokása egyfajta üdvözlő gesztusként a szenteltvízbe merített ujjukkal keresztet vetni. A szenteltvíz hiányát azonban pótolja a suhogó eső, az asszony vizes haja, illetve a szolga által korsóba öntött friss víz. A szolga jelenléte is keretként szolgál a mű elején és végén. Gesztusai pedig az asszony esetében is megismétlődnek: a szolga „nyelvét kidugja, oldalt biccentett fejjel nézi a kőlapot. Elfordítja fejét (...).”20 Az asszony gesztusai azonban ennél jóval összetettebbek, és itt kezdődik ténylegesen a tükör a tükörben körforgás. Beléptével a kék virág megremeg − a virág a későbbiekben is visszatér. A kék virág a remény és a vágy szavakkal határozható meg, ez pedig újabb összecsengést eredményez a templomkapuval, amely a megtisztulás útját is magába foglalja. Az asszonyt talán a megtisztulás utáni vágy vezette a templomba. Annyi azonban bizonyos, hogy vissza-visszatérő cselekménysor veszi itt kezdetét. A szolgához hasonlóan oldalra billenti fejét, az asszony ajkába harap, így vesz elő táskájából egy képet. Nyilván kedves számára, hiszen megszagolja (így befogadja). Majd táskájába nyúl, és előveszi a tükröt. Benne nem csak arcát nézi, a fényképet is: „Nézi a tükörben az arcát és a fényképet.”21 A fényképet a már említett kőszegélyre teszi: ez a mozdulat is párhuzamos a szolga tevékenységével, ám ő három szál virágot helyez a kőlapra, melyekre az asszony is szemét lesütve tekint. A tükörben való szemlélődés indítja el az utánzás folyamatát. A fényképen lévő fiatal lány nevet, ennek hatására az asszony is nevetni kezd. A második fényképelővételnél ugyanazok a szertartások ismétlődnek: ajkába harap, oldalt biccenti a fejét, megszagolja a képet. Ebben az esetben viszont a nevetést a képen és az asszony arcán egyaránt a sírás váltja fel. A kőszegélyre helyezett fénykép szertartásossága is ismétlődik, csakúgy, mint a kék virág és egyben a kézben tartott tükör megremegése, és a lesütött szem gesztusa. Ezek a tevékenységek a mű végéig folyamatosan ismétlődnek. (...)22
A sirály egyfajta közvetítő elemként van jelen, amely az adott állapotok testetöltéseként türemkedik be a történetbe. Visszatérve a kerettörténetre, mi az, ami közös a kezdésben és az epilógusban? Közös az eső kopogása, illetve a szereplők jelenléte. Elsőként a templomszolgát ismerjük meg. Olyan mozzanatok kapcsolódnak hozzá, mint az állás, lépés (léptei nesztelenek és gyorsak), ő helyezi a virágot a kőlapra, ugyanazokat a mozdulatokat alkalmazza, mint a lány, illetve asszony (oldalt biccentett fej, kidugott nyelv). Érdekes, hogy a lány és az asszony egymás párhuzamai, hiszen mozdulataik, gesztusaik megegyeznek − azonban egymás ellentétei is, hiszen a lány a fiatalságra, az asszony idősebb korra enged következtetni. Ezenkívül ugyan mozdulataik hasonlóak, mégsem teljesen ugyanazok. Azt a hatást keltik, mintha az asszony utánozná, amit lát a képen, azaz a lányt. További szereplő a vénasszony, aki négy hangsúlyos helyen kerül a történetbe. Rögtön a legelején megjelenik, botjára nehezedik, lassan lépked. Másodjára a történet gerincében, azaz a hatodik részben tér vissza, illetve ennek párhuzamaként a tizenharmadik jelenetben. Végül a záró fejezetben árnyékként látjuk viszont: feje lehajtva, botjára nehezedik, szakadt cipőjét bámulja. Nem lehet véletlen, hogy a vénasszony hatodik és tizenharmadik egységben való szerepeltetése után következik a sirályról szóló epizód. A vénasszony és a sirály mozdulatai hasonlítanak egymásra. A vénasszony a fiú fölé hajol, a sirály a víz fölött köröz. Azaz fent és lent, közeledés-távolodás hat egymásra. A mű végén mind a sirály, mind a vénasszony megáll. A sirály felröppen, tehát ha elrepül, valószínűleg el is kell tűnnie hamarosan: ugyanolyan tünékeny lesz, mint a vénasszony a befejezésben, aki már csak árnyékként van jelen. A vénasszonnyal egy fiú van, kinek feje szintén leszegett a mű elején, a vénasszony mögött lépked, és a mű végén sem változtat helyzetén. Hátat fordít a banyának, és meglepő mozdulatot tesz, ugrani készül. Az igék folyamatos állapotváltozást jeleznek. A fiú a fal mellett lépked, majd ugyanazokban a jelenetekben tér vissza, mint a vénasszony (hatodik, tizenharmadik). Itt alszik, a vénasszony pedig csókot nyom arcára. A befejezésben pedig ugrik: a dinamika haja lobbanásában van jelen. Így a fiú a vénasszony kísérője, ha tetszik, árnyéka.
Mi is utal tehát a tükörre? Fontos momentumként maga a keret, hiszen a tükrök is szép keretet kapnak. Ezen felül a tükör mint tárgy tényleges jelenléte. Maga a szó ötvenszer ismétlődik a novella folyamán. A cselekményleírás is a tükörszerűséget erősíti: oda-, majd visszafelé haladnak az események. A tükör tulajdonsága az utánzás: az asszony utánozza a lányt, a sirály utánozza az asszonyt, a vénasszony a sirályt. A tükörben feléled a múlt, csakúgy, mint egy fénykép által. Elképzelhető megoldásként, hogy a lányban az asszony fiatalkori önmagát látja viszont, és nosztalgiából utánozza, vagy éppen azért, mert a régi, helyesnek tartott mozdulatok visszahozására áhítozik, de a jelenben már csak imitálásuk lehetséges. Ne felejtsük el azt sem, hogy a tükör nemcsak a tárgyat, annak környezetét is megjeleníti. Így kerülhet a képbe a vénasszony és a fiú. És mivel a tükör elgondolkodtat, hiszen el lehet benne merülni, gondolatban jelenhet meg a hegy, a víz, a sirály: az a sirály, mely végül kilép a valóságba. Vagy csak az asszony gondolatában röppen fel? Az is lehetséges, hogy a sirály is az asszony arca, vagy pontosabban másik arca, hiszen a sirály az asszony mozdulatait utánozza. Benne rejlik a szabadságvágy, a múlt felé fordulás. A hátteret illetően nemcsak a vénasszony és a fiú képe él, hanem az asztalon doboló férfi és a lány kerettörténete is. Azonban e történetek befejezetlenek: villanásokként, látomásként, gondolattársításként teszik kerekké a történetet.
Olyan egymásra tükrözött történetekről van tehát szó, amelyek egyetlen központi ember, az asszony körül forognak. Mindez párhuzamba állítható az élet körforgásával, ahol Isten a szolga, aki életet, vízzel telt korsót ad, különböző talentumokkal (három szál virág): olyan életet, ahol szembesülünk jóval, rosszal, erényekkel és bűnökkel. Olyan életet, ahol az árnyak is törvényszerűen velünk vannak, fiatalságunktól, öregkorunkig. Olyan életet, ahol van lehetőség a szabad akaratunk szerinti újrakezdésre. Akkor is, ha a múltat nem tudjuk eltüntetni, és ha a dolgok már nem is lesznek ugyanolyanok. Olyan életet, ahol mindenkinek jár a kegyelem és a feloldozás, hogy végül szabad madár módjára röppenjünk fel. A különös látomásnak pedig a szolga vet véget azzal, hogy „lassan behúzza a templomajtót”.
1 Weöres Sándor: A teljesség felé. Budapest 2000, Tericum Kiadó. 10. o.
2 Szabó Lőrinc: A tükör vallomása. In: Régen és most
3 Jézus menyasszonya. In Hajnóczy Péter: A fűtő. M. A halál kilovagolt Perzsiából. Jézus menyasszonya. Hátrahagyott írások. Budapest 1982, Szépirodalmi Kiadó. 514. o.
4 Hajnóczy, 1982: 514. o.
5 Szabó Lőrinc: i. m.
6 A halál kilovagolt Perzsiából. In Hajnóczy, 1982: 344. o.
7 A parancs. In Hajnóczy, 1982: 448. o.
8 Hajnóczy, 1982: 449. o.
9 Az unokaöcs. In Hajnóczy, 1982: 71. o.
10 Hajnóczy, 1982: 62. o.
11 Jézus menyasszonya. In Hajnóczy, 1982: 514. o.
12 Hajnóczy Péter: A véradó. Budapest 1999, Osiris Kiadó. 167. o.
13 Temetés. In Hajnóczy, 1982: 378. o.
14 A szertartás. In Hajnóczy, 1982: 212. o.
15 Szabó Lőrinc: i. m.
16 Mosószappan. In Hajnóczy, 1982: 18. o.
17 Hair. In Hajnóczy, 1982: 660. o.
18 E hosszú, tartalomkövető-feltáró, képleíró részt most elhagyásra javaslom, Cserjés K.
19 Weöres, 2000: 10. o.
20 Reményi József Tamás szerk.: Hajnóczy Péter összegyűjtött írásai. Budapest 2007, Osiris Kiadó. 212. o.
21 Hajnóczy, 2007: 213. o.
22 A fényképek leírásából terjedelmi okokból most elhagyok egy hosszabb részt, Cserjés K.