Amikor arra a kérdésre keressük a választ, hogy egy szöveg, egy szövegvilág értelmezésében miért és hogyan lehet segítségünkre a lineáris és szekvenciális jelek soraként működő nyelv mellett a háló szerveződésű hipertext, nem csupán a vizsgálatra kijelölt szöveg intertextuális utalásainak, más szövegekkel való lehetséges kapcsolatainak megragadhatóságára gondolhatunk. A hipertext mint gyakorlati eszköz és mint a gondolkodás asszociációkövetését imitáló struktúra egy szöveg, egy szövegvilág belső, autotextuális, önmagára vonatkozó utalásainak felfejtésében is segítség lehet. A továbbiakban Hajnóczy Péter A fűtő című novellájának szerkezeti elemzését, saját magára vonatkozó utalásainak rendszerét igyekszem felfejteni, megmutatva, hogy a nem lineáris logikájú szövegelemzés  nem csupán intertextuális utalások felderítésében (A fűtő esetében a Kleist-kisregény és annak egyéb imitációinak vonatkozásában) lehet releváns.

Elemzésem alapvetése az, hogy A fűtő egyszerre mozaikszerű és lineáris, fejezetcímekkel tagolt szerkezete koncentrikus körök által modellizálható struktúra, narratív logikája a Hajnóczy életművében jelentős repetitív szövegekéhez hasonló, még ha e repetitivitás nem is olyan látványos, mint például a Szertartás esetében. Hogyan válnak hát a koncentrikus körök narratívaszervezővé A fűtő esetében? Mindennek legnyilvánvalóbb megvalósulása a novella szüzséjében is fellelhető: a fűtő a védőital megvonásának igazságtalanságát panaszolva maga is koncentrikus körökként járja végig a bürokrácia útvesztőit: a főgépész, a főmérnök, a szakszervezeti bizalmi (majd a „Kiáltvány”-nak az abszurdig fokozott címzettlistája) egy-egy újabb stációja a fűtő profán kálváriájának. A bürokrácia különböző pontjain álló, arctalan szereplők, akiknek példázatszerűségét a hivatalos nyelv általi takartsága adja, mindannyian zártak a saját világukban, ez a zártság is hasonlatossá teszi őket egymáshoz. A fűtő kálváriájának oka pedig, amely e stációk végigjárására hajtja, a következő: „a »védőital«, a mindennap kiosztott fél liter tej éppen a »tűrhetetlen helyzetben való helytállás jelképes elismerése volt« − mi ellen védhetett a »védőital«, ha nem az embertelen munka okozta izzó gyűlölet ellen?” (HP 57.)¹ A védőital „ügyének” jelképes általánosítását lásd még: a fűtő „»az ellene elkövetett gaztettet az emberi faj elleni merényletnek tekinti«. ” (HP 58.) A fűtő figurájának sajátossága, különlegessége tehát a többiektől eltérő, a mindennapi valóság szemében mégis őrületnek tűnő logikai következetessége, amelynek eredményeképpen az egyszeritől eljut a jelképesig. Ha pedig A fűtő egyik központi kérdésének azt tekintjük, hogy hogyan jöhetnek létre kapcsolódási pontok e párhuzamos, egymást bennfoglaló körök között, akkor válaszkísérletünk a következő lehet: a fűtő azáltal, hogy e koncentrikus körök (a magának való realitás és a jelképiség körei) között meghúzza az összekötő vonalakat, örvényszerű folyamatokat indít be: így, a fűtő által válik a koncentrikus körök kapcsolata spirálissá.

A koncentrikus kör mint szerkezet ugyanakkor a fűtő és a felesége kapcsolatában is látható: ahogy a fűtő is a törvényesség jogát keresi, úgy a maga módján a feleség is. „[N]em fog koldusmódra könyörögni azért, ami jog és törvény szerint megilleti”, (HP 52.) „majd a törvény gondoskodik az ártatlanok védekezéséről”. (HP 54.) A feleség és a fűtő törvényesség fogalmába való kapaszkodása azonban nem csupán annyiban különbözik egymástól, hogy a feleség esetében a törvényre való hivatkozás az önvédelem retorikája, míg a fűtő esetében egyfajta „túlfeszített lényeglátásé”. (A feleséggel való konfliktus vonatkozásában: „ezennel lemond a pénzről, »nem a törvény, hanem az önmagában élő igazságérzet nevében«”. HP 57.) És ahogy láttuk: miközben a fűtő történetének szinte egyedüli szereplőjeként képes, a történet többi szereplője szerint túlságosan is az egyeditől, a reálistól, az esetlegestől való elvonatkoztatásra a jelképes felé, úgy a feleség törvény-fogalma épp ettől az elvonatkoztatástól mentes: önigazoló, saját érdekeit képviselő, saját világában egyébiránt szintén következetes logikája − mint a bürokratáké − magába zárkózik, körbe fut, nem képes a  perspektívaváltásra, a másik kör megértésére.

Ha így tekintünk a fűtő és a feleség kapcsolatára, az életmű végének egyik rejtelmes, enigmatikus rövidprózája, a Gyűrűk juthat eszünkbe. A külső és a belső gyűrű elválasztottságától egymást elérni nem tudó férfi és nő közötti kapcsolat lehetséges képe magának a Gyűrűk elbeszélésének a ritmusa is: a nő kitörni vágyó mozdulatának repetitív ismétlődése és a férfinak a gyűrű középpontja felé irányuló közönyös figyelme olyan feszültséget teremt, ami a fűtő és a feleség közti viszonyra emlékeztet.

A fűtő és feleségének kapcsolata azonban nem csak emiatt modellizálható koncentrikus körökkel. Az elbeszélés linearitása egyetlenegy helyen törik meg, az egyedüliként nem kívülálló pozícióból beszélő, hanem fokalizációváltó Családom van! címmel bíró fejezetben. „»[M]ilyen meleg van,« hallotta a férjét, tűz lobbant a szobában, az asszony nézte a tüzet, de tudta, hogy sem a kisbaba, sem ő nincs a szobában”. (HP 53.) Az elbeszélés ezzel a hurokkal előrevetíti a fűtő történetének későbbi jeleneteit, a kiáltvány elégetését és a hajnali sétákat, amikor a feleség egy ideig még követi férjét, az elbeszélés így e hurokkal megintcsak körkörösen magába zárul. A viszonyok koncentrikus körkörösségét pedig az a motívum is erősíti, hogy a feleség férjét követve „mintha azon igyekezne, hogy ne növekedjék, de ne is csökkenjen a kettőjük közötti távolság egyetlen lépéssel sem”. (HP 54.) Ebben a körkörös követésben egyszerre hagyja ott a nő a férfit, és hagyja ott a férfi a nőt. De vajon ellentmondásban van-e egymással a két megállapítás, mely szerint a feleség nem képes saját köréből kitörni, és az, hogy a feleség nézőpontjába helyezkedő látomásszerű elbeszélés fogja össze az elbeszélés körkörösségét? Semmiképpen sem, amennyiben a feleség látomásában olyan tudások birtokában van, amelyeknek nincsen birtokában, amiket „semmiképp nem tudhat”. (HP 53.) Felül kell bírálnunk tehát azt a megállapításunkat, amely szerint az elbeszélés koncentrikus köreinek viszonyát a fűtő általánosító, jelképesítő gondolkodása teszi spirálissá, és az elemzés egy újabb körét megnyitva, az előzőt sem eltörölve, az elbeszélő státuszát vizsgálva az elemzés egy újabb körét kell megnyitnunk.   

Az elbeszélés körkörösségének érzetét a különböző információk adagolása adja. A Családom van! és a befejező Jázminok alfejezet együttese ugyanis az elbeszélés körkörösségét a perspektívaváltással nyert többletinformációkkal megint csak spirálissá, örvényszerűvé teszi. Bár látszólag a fűtő visszatér a hétköznapi élet megszokott kerékvágásába, hajnali sétáinak célja a következő: „»[A] testemmel melegítem föl a levegőt, ezt a meleget észreveszik a fecskék, a bokrok meg a fák, és korábban köszönt ránk a tavasz.«” (HP 61.) Egy ilyen mondat szemléleti előfeltétele pedig ugyancsak azzal a többi szereplő által túlzónak minősített általánosító gondolkodással magyarázható, ami a védőital „ügyét” emeli jelképessé, az egész emberiség ügyévé. Ami pedig még különösen érdekes lehet, az az elbeszélő helyzetének tisztázatlansága, aki mintha a fűtőt − és mindenki mást is − mint a feleség a hajnali sétákra induló férjet, olyan egyenletes távolságból követné, amire mindig kínosan ügyel, ne nőjön, ne csökkenjen. A fűtő elbeszélésének távolságtartása nem ítélkezés és részrehajlás nélküli, hanem egyenletes távolságból követő. Mindezzel szoros összefüggésben vannak a novellában idézőjelekkel idézett mondatok, amelyek hivatalos, egyszerre korfestő és elidegenítő nyelv imitációjaként idézőjelek nélkül is megjelenve meghatározzák A fűtő retorikáját: az idézőjelek így azt jelzik, ahogy az elbeszélés mindig visszarántja a dokumentatív elbeszélést a jelképes olvasás lehetőségétől, amelynek lehetősége, épp a követett fűtő szavainak idézetével mégiscsak megjelenik az elbeszélésben. Így a fűtő egyszerre követi, figyeli és mutatja be a túlzás alakzatait, és tartja távol magát tőlük. Jellemző az is, ahogy e generalizáló túlzásokat „pusztán” retorikaként olvassa a fűtő környezete: emlékezzünk a jelenetre, amikor az ügyvéd nem a fűtő által mondottak igazságtartalmát, de megnyilatkozása módját kifogásolja. Így ha magának A fűtő beszédmódjának és tárgyának mint beszédmódnak a feszültségét figyeljük meg, azt kell látnunk, hogy a fűtő túlfeszített lényeglátása sem képes kitörni saját köreiből (egyszerre zuhan vissza régi életébe, és őrzi gondolkodásának sajátos, generalizáló zártságát), miközben az elbeszélés koncentrikus köröket összekötő feszült higgadtsága a spirál, az örvény mintázatát valósítja meg, amely narratíva így akár a kazánok kürtőire is emlékeztethet.

¹ Az oldalszámozást a következő kiadás alapján adom meg: Hajnóczy Péter összegyűjtött írásai. Osiris, Budapest, 2007.